Vissza a főoldalra 

És egy megjegyzés

Része az alkotmány a jognak vagy sem?

Fáy Árpád

Olvasói levél Zlinszky János: Alkotmányos értékek és a politika c. székfoglaló előadásához.

Sokféle módon lehet összefoglalni az alkotmányossági alapkérdéseket. Talán a leginkább lényegre mutató, a különféle elemzéseket leginkább elősegítő, ha azt a kérdést tesszük fel, hogy része-e az alkotmány a jognak? Ha ugyanis része a jognak, akkor a modern, a „pozitív jog” technika rendszerében alakítható, alkalmazható előírásként, úgynevezett legfőbb törvényként kell kezelnünk. Ha viszont az alkotmány nem része a jognak, akkor a pozitív jogtechnika világában formált előírásoknak tisztelniök kell az alkotmányt, amennyiben alkotmányos jogrendszerről beszélünk.

A chartális…

A chartális alkotmány, vagy alkotmánylevél a jogrendszer részeként kezelendő, tehát mint legfőbb törvény értelmezendő, mint egy első az egyenlő törvények között. Egészen addig, amíg egy erősebb hatalomnak kedve nem kerekedik legfőbb törvényeket hozni, amit hol nemzetközi megállapodásnak neveznek, hol egyébnek, például uniós elvárásnak vagy akár csak trendnek (régi nevén birodalmi parancsnak, sőt birodalmi levegőnek is mondhatnánk).

A chartális alkotmányban bármi szerepelhet, mert hívei jó pesszimista fatalistaként nem hisznek igazán „a jóban”, csak stílusnak tekintik az alkotmányosnak mondott törvények szerinti jogkövetést, amely szükséges rendhez, a hétköznapi működéshez, de amelyről minden értelmes ember tudja, hogy a háttérben megtörik, az alaptörvényre magára nem érvényes. Az első törvény más törvényt nem követhet, ott tehát az önkény, a véletlen, régi-új szóval akár a sátán is működésbe léphet minden különösebb kontroll, kritika nélkül. De azzal mi ne törődjünk, az tőlünk messze van (örüljünk ha nem kerülünk a 100 milliós áldozati tömeg közé, hanem túlélünk ezt is azt is). Gyerekességként kezeli a chartális alkotmányosság a komolyan vett alkotmányos érzületet az illetéktelen állampolgár részéről, illetve a jogkövetés logikájával „érzelmi azonosulást” sürget az önkény-elvárásokhoz.

A chartális alkotmány kulcs-szavai közé tartozik asajátosan értelmezett jogkövető magatartás követelése az állampolgártól. A népszuverenitásra való hivatkozás erőtlen, és nem megy el annak feltételezéséig, hogy az alkotmányos érzület lenne a mértékadó a legkülönfélébb elitek társadalom-manipuláló törekvéseivel szemben. A nemzet mint több generációs társadalmi, politikai sorsközösség formálisan nem jelenik meg, nem alkotó eleme a konstrukciónak, sőt kifejezetten idegesen tud reagálni a nemzeti lét, közösség gondolatára, mert az állampolgári egyenlőség jelszavával mint egy falanszterben minden érzelmi alapot a jogon kívül igyekszik rekeszteni. Innen következik, hogy nem igazságot szolgáltat hanem mechanizált jogot, amire minden diktatúra is szinte fenntartások nélkül kapható. Az igazság-szolgáltatás, vagy a jog és igazság szavak azonos értelmezése a chartális alkotmány számára idegen, középkorias elvárás.

Az aljasságot és korrupciót, a prostitúciót és megélhetési bűnözést az élet velejárójaként kezeli, olykor hirdeti, amely ellen csak mértékkel kell küzdeni, mert mióta ember létezik, azóta ilyen a világ, ezek a visszásságok léteznek. Nem kell mindenkinek mindent tényleg tudnia, megértenie. Nem kell mindenkinek teljes értékű életre törekednie. Nem kell a köz szolgálatában túlfárasztani magunkat. Az igazi elitet a chartális alkotmány hívei számára azok adják, akik az átlagembernél is kevesebb törvényi támasszal, kevesebb erkölcsi erővel tesznek-vesznek az alaptörvény sötét hátsó környezetében. Ebből következik, hogy jobbító és megismerő szándék cselekvési lehetősége is mérsékeltebb.

 

 

A történelmi …

A történelmi alkotmány típusában, műfajában alapvetően különbözik a legfőbb törvény modelltől, mert mivel kívül van a jogrendszeren, ezért jogtechnikai eszközökkel nem formálható. Számára a jogrendszer eszköz az alkotmányos elvárások, igazságok szerinti társadalmi élethez. A jogkövetés tehát a törvények figyelembe vételére vonatkozik csupán, a törvények és a társadalmi igazságok kapcsolatát tekinti alkotmányos kérdésnek, az alkotmányra magára sokkal keményebbek, egyenesen egyéni lelkiismereti jellegűek az elvárások.

Az élő egyéni személyek közösségi létéhez, élményéhez és hagyományához kapcsolódik a történelmi alkotmány. A történelmi alkotmány nem elutasítja a személyes aktivitást, hanem elhagyhatatlanul feltételezi, mindennapjainkba ágyazódva, mint közösségi alapvető erkölcsi parancsok rendszere. Erkölcsöt belső azonosulás nélkül követni nem lehet.

A legszélesebb értelemben vett kultúrába ágyazódik, tehát ha lehet mondani mindanyiunknak a legszemélyesebb ügye is egyúttal. Ugyanakkor ebből nem következik káosz, mint ahogyan az anyanyelv használatából sem, annak személyessége anya-nyelv-ként sem vitatható. Amint az anyanyelv használata nem vezet oda, hogy minden szülő saját kitalált nyelven nevelné gyermekét, úgy a történelmi alkotmány sem káoszt jelent. A társadalmi emlékezetben felgyűlt tapasztalatok, tanulságok és eredményes megoldások rendszereként, sokszinten értelmezhető szimbólumokba csomagolva gondolkodási-magatartási normaként hagyományozódott ránk.

Az angol közjog ugyancsak történelmi alkotmányra támaszkodik. Attól meglepő különbsége a magyarnak az, hogy a szentkorona tan egy igen fejlett logikai rendszer is, amelyben jól lehet tájékozódni, ezért az 1944. március 19-i német megszállástól máig tartó alkotmányos interregnum ellenére is lehetőséget kínál, hogy államéletünkben visszatérjünk alapul vételéhez.

A történelmi alkotmány kialakulása, mint az anyanyelv kialakulása érdekes kérdés, de ismerete nem döntő a tisztelete szempontjából, mert nem kialakulását tiszteljük, nem is múltját, hogy egyáltalán volt ilyen, hanem minőségét.

Az alkotmány nem mechanikus hagyomány, amelynek passzív nem-tagadásával már alkotmányosnak tekinthetjük világunkat. A történelmi alkotmány az élő közösség önkormányzó eszközének tekinti az államot és annak törvényeit – az élő közösség pedig passzivitásból nem kerekedik ki. Tehát a történelmi alkotmány társadalmi aktivitást feltételez a nemzet tagjai, a szentkorona tagjai részéről, ami legalábbis egy érdeklődő, mérlegelő, az alkotmányos értékeket támogató, néha vívódó lelki hozzáállást jelent mindenki, a szentkorona minden tagja részéről.

A történelmi alkotmányt nem rendezvényeken, nem eseti döntésekben formálják (2/3-os vagy más szavazataránnyal), hanem nemzedékről nemzedékre csiszolódik, formálódik, teljesedik ki. A történelmi alkotmány a nemzetnek hasonló kincse, mint az anyanyelv. Ha elszakadunk tőle egy vagy több generációra, akkor nehéz újra felfedezni, de nem lehetetlen, mert oly mértékig átitatta kultúránkat. Újra lehet éleszteni. A szentkorona tanban összefoglalt, leírt történelmi alkotmányunk különös kincsünk. Erre nem büszkének kell lenni elsősorban, hanem féltő gonddal kell vigyázni rá, ápolni, gazdagítani, elferdüléstől óvni, vele-benne élni, megélni kell. Mondhatjuk azt is, hogy életmódot jelent.

 

Tehát míg a chartális alkotmány a bürokrácia részeként értelmeződik, addig a történelmi alkotmány érvényesülése az élő emberek és közösségeik bürokrácián kívüli tényleges életében, a bürokráciát eszközként formáló, erkölcsi normákat érvényesítő döntéseiben érvényesülhet.

Általánosságban fogalmazva a történelmi alkotmány szemlélete egy sokkal tágabb horizontot jelent, mint az alkotmány-levélé. Magyarul a kifejezési is sugallja, hogy az „alkotmány” kifejezés jelentése tágabb, lényegibb kell legyen, mint az „alkotmány-levélé”, de természetesen nem ezt a szó-elemző megfontolást hozom fel közjogi érvként, hogy vissza kell térnünk a szemléleti teljességet jelentő történelmi alkotmányhoz, és annak alapján lezárni az alkotmány-ellenes immár 62 éves átmeneti állapotot, visszatérve egy megújított politikai, gazdasági, jogi, kulturális békeállapothoz.

A történelem során a chartális alkotmányt Magyarországon nem ismerték sokan, mert többségében nem voltak utazók a magyarok, nem foglalkoztak összehasonlító alkotmányos elméleti tanulmányokkal. De amikor a chartális alkotmány rendszere megjelent itt az országban (a hegy jött Mohamedhez), akkor abból eddig mindig elemi erejű felháborodás, felkelés, szabadságharc lett Dózsa idejétől kezdődően egészen 1956-ig. A konfliktus ma is él, itt munkál mindennapjainkban, alakítja sorsunkat, rajtunk áll, hogy miképpen törődünk vele.

Aki nem kerüli el az alkotmányosság problémáját, az kénytelen a maga viszonyulását kialakítani több-kevesebb tudatossággal, amit műveltség, lelki alkat, szocializáció, az elmúlt évtizedek tapasztalatai, a vélt és valós érdekek befolyásolnak

A fenti megkülönböztetés alapján úgy látom, hogy Zlinszky János írásában sajátos kettősség figyelhető meg. Egyrészt politikailag egyértelműen a mai hatalmi elváráshoz, a chartális alkotmány formához kötődik. Másrészt azonban ezt a formát igyekszik megtölteni a történelmi alkotmány természetjogi elvárásaival. Ez nem egy egyedülálló sziszifuszi képtelenség, sőt. Ez mindenütt lehetséges magatartásforma, ahol történelmi alkotmányos hagyomány nincsen. Csak beletelik 500-800 évbe, amíg valami eredménye lesz. Mert mióta növekszik a magyar történelmi alkotmány fája? Attól függ, hogy milyen ismérveket veszünk alapul. Mátyás királyig, Nagy Lajosig, II. Andrásig, szent Istvánig, a vérszerződésig vagy akár a magyar népmesékig juthatunk (minden különösebb bele magyarázás nélkül). A népmesék eredete úgy tűnik, hogy a ma ismert, dátumozható történelem előtti időkbe nyúlik vissza. De ha csak a sokszáz évet és nem sok ezret vesszük, akkor is szembeszökő, hogy a magyarság esetében értelmetlen dolog újra kezdeni a történelmi alkotmányosság letisztulási, érési folyamatát egy weimari-sztalini-rákosi eredetű alaptörvénnyel, amelynek legszívósabb jogfilozófiai tétele az, hogy magyar alkotmány előtte nem volt, hogy a magyarok számára egy pillanatnyi hatalmi érdekből akárhogyan formálható szöveg, előírás legyen ezután az alkotmány. Ez a szemléleti horizont-beszűkítés nem más, mint a magyarság, a magyar nemzet megszűntének közjogi bejelentése, igénylése, szorgalmazása, helyben hagyása. És ha ehhez tartjuk magunkat, akkor igaza lehet a ”szabaddemokratáknak” (akin nem-szabadok és nem-demokraták), hogy minek egy lezárt korszak történelmével oly sokat bíbelődni, nem kell oktatni, a történelem ne legyen érettségi tantárgy Magyarországon. A Kárpát-medence nagyobb részén már úgysem oktatják a magyar történelmet.

A nem-szabad-nem-demokraták nemzetfelszámoló politikai törekvéseit természetesen nem lehet számon kérni az „Alkotmányos értékek és a politika c.” tanulmány szerzőjén, mert ő igazán mindent megtesz, hogy valami gyorsnövesztő eljárásra törekedve minél több erkölcsiséget kössön az alkotmányosság fogalmához. Ebbeli törekvésében igaza van, tiszteletre méltó, és számos kérdésben bámulatra méltó a teljesítménye. Azonban be kell vallanom, hogy ezt a teljesítményt úgy irigylem tőle, úgy csodálom nála, hogy hasonlót elvárni másoktól is vagy hasonlóra törekedni, tehát mintának tekinteni nem tudom elképzelni. Tisztelem az ő erőfeszítéseit, és remélem, hogy mindannyiunk hasznára válik. Tanuljunk belőle és tőle, de ne utánozzuk.

Úgy vélem tehát, hogy az ország, a magyarság számára igen kockázatos dolog volna követni a tanulmány szerzőjét abban a törekvésben, hogy a történelmi alkotmány értékeit a chartális alkotmány formába préseljük. Ez csak szellemi kaland lehet, mert a chartális forma ellenáll, túl szűk horizontú ahhoz, hogy létproblémáinkat kezelhessük vele.

Amit mégis kétségkívül sikeresen mutat be a tanulmány, az az, hogy a mai alaptörvény mi mindenre nem alkalmas, mert mi minden bajt, hibát segített elfogadtatni az alkotmánynak nevezett alaptörvény, és annak alkotmánybíróságnak nevezett intézménye. Például megtörtént a privatizálás rabló módja, amit a mai alaptörvény alapján nehéz volna korrigálni. A tanulmányban az szerepel, hogy de a nép nem lázadt fel ellene. Meg az alkotmánybíróság sem. Az a nép nem lázadt fel tehát, amelynek a politikusok azt mondták, hogy az alkotmány a szemük fénye, amely nép előtt a választott alkotmánybírók mint szakmájuk minden partikuláris érdek felett álló, az alkotmányosságért elkötelezett emberek jelentek meg (a ki tudja melyik kelléktárból előszedett talárjaikban). Antall József is minden valószínű jószándéka ellenére képes volt azt mondani, hogy „tetszettek volna forradalmat csinálni”. Talán ha ma is élne, akkor korrigálná ezt a kijelentését, vagy elmagyarázná, hogy ez nem kritika volt részéről, hanem a kudarc beismerése. Ugyanis 1990-ben azért választottuk meg őt, mert ő nagytakarítást igért. Nem utcai lövöldözést, nem vért, nem leszámolást, hanem nagytakarítást. Odatettük neki a seprűt, kis lapátot, porrongyot, írásban fel is hatalmaztuk, és lestük, hogy na most mi lesz. Próbálkozott ezzel-azzal, ezt-azt besöpört a szőnyeg alá, majd azt mondta nekünk leskelődőknek, hogy mindent én csináljak? Miért nem ti takarítotok? Jobb így, hogy legalább ennyit mondott. Így tudjuk, hogy a problémát ő is érzékelte, őt is foglalkoztatta… Most egy alkotmánybíró mondott hasonlót: miért hittünk az alkotmánybíróknak a privatizálás alkotmányossága ügyében?

Jobb így, mintha semmi sem történt volna, hogy szembesülünk egy alkotmánybíró vívódásával: ugyan tudták, sejtették, hogy nincsen rendjén a privatizáció, de nem mertek bele szólni (sajtótájékoztató, nyilatkozat, parlamenti felszólalás, látványos lemondás formában). Gyakorlatilag féltek. Mert mi is féltünk az utcai rendcsinálástól, még ma is félünk, inkább belecsúsztunk az uniós és natós és egyéb szavazási stiklik elviselésébe, gyakorlatilag a társadalom igen nagy hányadának a gazdasági kisemmizésébe, az államosítás véglegessé válásába, mint kiálltunk volna keményen, hogy ezt nem akarjuk, helyette valami mást, jobbat, szebbet, igazabbat - amiről a második lépésben nem tudjuk előre, hogy mit is tennénk. Csurka is elment nagy tömeggel a TV-székház elé, és nem nyomta le a kilincset. Pedig sokszor bement rajta korábban. Akkor, amikor kellett volna, akkor viszont nem. De a társai se mondták neki, hogy ha már itt vagyunk, gyerünk befelé. És nem hagyták látványosan a székház előtt, ha nem akar bemenni, és nem mentek be nélküle sem. Orbán Viktor is megjárta ugyanezt a sétát. Ezen ott voltam. Amikor egyértelmű volt, hogy színházat csinálnak belőle (helyesebben cirkuszt, ahol a néző a bohóc, de mondhatnám a lóvá-tételt is műfaji kategóriának), ahelyett, hogy bementek volna politikusként, akkor én sem mentem a színpadhoz, nem tülekedtem a mikrofonnál, autóval nem mentem neki a lépcsőnek, hanem félidőben otthagytam, tompa szédülésben, erős hányingerben (ilyenkor a szemeim is fájnak) – és nem tudtam mit szólni SZDSZ-essé lett régi ismerősöknek, akik emelkedett hangulatban éppen akkor mentek oda elfogulatlanul érdeklődni. Vagy ott kellett volna nekik megmagyaráznom, hogy térjenek észhez? Lehet, hogy nem is lehet nekik megmagyarázni. Nekik jó heppening volt, nekem émelyítő kicsi megsemmisülés, a tehetetlenségbe csúszás. A rendszerváltó közszereplők derékig gázoltak az ilyen kicsi megsemmisülésekben. Ezt hiszik profi politizálásnak. Nyomásgyakorlás a színfalak mögött a színfalak előtti kicsi megsemmisülésekkel. Ideje volna józanodni. Most is jönnek választások. Nem volt elég a szédítésből? Ne pazaroljuk ekkora bőséggel mások életét, jóhiszeműségét.

Számomra a történelmi alkotmány, mint józanodási lehetőség igen fontos. Egy reális, előkészíthető, végig vihető út a tisztes jövőbe, ami képes a szemléleti horizontot szélesre tárni a tudatos nemzeti-politikai öngyilkosság (euthanázia) nélkül. Ami legyűrhetővé teszi a ma kétségkívül tudatosan működő genocidiális hatalmi játékokat (népirtás, ami itt megy, kulturális, gazdasági, jogi-politikai szabályozókat felhasználva). A chartális alkotmány erőltetése a magyarság elleni genocidium része, ha nem éppen egyik fő alkatrésze. Ez nem hatásvadász kijelentés, hanem ténymegállapítás. De kevesen veszik a bátorságot hozzá, hogy szembe nézzenek vele. Mint Csurka István a kilinccsel (azzal a kilinccsel). Mint a sok alkotmánybíró a szóval, amit ki kellett volna mondaniuk, mint a tollal, amivel elég lett volna egyetlen szót is akár leírniuk. Csendben, de egyértelműen a tényleges alkotmány értékei felé kell forduljunk, és lehetőleg ki is kell állanunk mellette.

Ezért örültem Dr Zlinszky János professzor úr írásának, ezért tisztelem őt, és ezért igyekeztem maximálisan komolyan véve vitatkozni minden sorával, minden betűjével. Abból kell építkeznünk, ami van. De a totális feladásból semmi sem lesz. Érdemi, lényegi tisztázás nélkül sehová sem jutunk. A történelmi alkotmány sem varázs-szer, hanem gyötrődéssel kikövezett feladatok nagy tömege, amihez hozzá kell látni. Aki teheti, annak ajánlom ennek a 32 oldalas írásnak az elolvasását.

Interneten az eredeti szöveg:

http://www.alkotmany.ngo.hu/zlinszky_janos_szekfoglalo.htm

Bővebb olvasó jegyzetekkel ellátva az interneten:

(http://www.alkotmany.ngo.hu/olv_jegyzet_zlinszky_szekfoglalohoz.htm )


"... a címben föltett kérdésre olvasatlanul is az a válaszom, hogy fordítva áll a dolog, illetve genetikai viszonyban van a kettő egymással: a jog csak specifikálja az "abszolút téridőt" kitöltő értékkészletet. Más szóval: az értékként fölkínált emberi élet megelőzi annak civilizatorikus magatartási szabályait. A "jog" az én megközelítésem szerint: a jóra kötelezettség hálója.

 A régiek "constitutio" elnevezése pontos irányt mutat. Az életvezetési értékek "együttállása" egy embercsoport gyakorlatában. A fogalom azt fejezi ki, hogy a jog az alkotmánynak csak egyik testet öltése, mint az Igének a Szentírás, vagy a hagyománynak az utódok. (az Ige a teljesség, és nem Szentírás, ahogy a hagyomány a teljesség kútja, amiből az utód csak merít)

 Valójában az egész, aktív szellemi kultúrában rejlik egy közösség élő alkotmánya, a szentségnek a belső kinyilatkoztatása, és motiváló-orientáló ereje. A jog már csak ennek szankcionálható, társadalmi realizálása, illetve, realizálásának közhatalmilag garantált csatornája. -- Ebből az is látszik, hogy a jog mindig csak követi a "második természetet" mint alapját, vagyis a mindenkor fennálló "antropogén természetet" : a valóságos társadalmi erők által determinált "füziszt".

Bokor Levente


 Vissza az oldal tetejére