„Vajon ha volna rá alkalom”, akkor tudnánk, hogyan kell alkotmányozni? Félek, hogy felkészületlenek vagyunk az alkotmányozásra.
Az alkotmányozási teendőket halasztja az ország mindegyre abban a hiszemben, hogy nincsen úgymond „alkotmányozási szükséghelyzet”, de „-alkalom” sem. Holott éppen hogy „fel-nem ismert, be nem vallott, a közfigyelemből kiszorított latens alkotmányossági vészhelyzet” van.
Ismert a „modern” megállapítás, hogy az alkotmány
a kurrens hatalmi erők kénye-kedve szerinti előírás, amelyet a törvényhozásnak
követnie kell mindaddig, amíg az alkotmányt megfogalmazó politikai erő ezt
el tudja érni. Utána jöhet az új helyzetnek megfelelő új alkotmány.
Ezen az erő-felfogáson odázódott el a magyar
alkotmány vállalása az elmúlt 12 évben (valamint erre épült a XX. század
összes nagy diktatúráinak önigazolása is). Ebben a felfogásban egyetértettek
a rendszerváltás nyertesei is, vesztesei is, a chartális alkotmány hívei és
elég nagyrészt a történelmi alkotmány hívei is.
Holott a történelmi alkotmány műfaja kínál egy alapvetően
másik értelmezési lehetőséget. Eszerint
az alkotmányosság erősen kulturális kérdés
(mint akár az anyanyelv megtartása
vagy sok más kulturális hagyomány éltetése). Azért fontos ez az értelmezés,
mert ebben gondolkodva már nem az a kérdés, hogy az aktuális hatalom
mit dönt az alkotmányról, hanem az, hogy az aktuális hatalom képes-e magát
alkotmányos hatalomként megfogalmazni, működtetni!
Az alkotmány fogalma innen kezdődően nem hatalmasok játékszere,
hanem tőlük független! Van ilyen a modern filozófia és általában a
modernitás világában? Vannak abszolút értékek, eszmények, szilárd
fogalmak?
Igen, ennek a lehetősége adott. A modern társadalomban éppen az
alkotmány (és különösen a történelmi alkotmány) az az intézmény, amely
megadja a lehetőséget az alapvető társadalmi értékek, normák megfogalmazására,
majd kezelésére. A lehetőség hangsúlyozása fontos, mert ezt a lehetőséget
lehet figyelmen kívül is hagyni, ki is lehet üresíteni. De élni is lehet
vele.
A történelmi alkotmány műfaja sokkal nagyobb lehetőséget kínál,
mint a chartális alkotmányé. A chartális alkotmány ugyanis a múltat végképp
eltörölni hevületét hordja, és a semmiből egy új, tökéletes világ
teremtésének lehetetlen feladatát erőlteti.
A történelmi alkotmány kínálja a lehetőséget az örök emberi értékek
és legújabb kori társadalmi vívmányok, minták, normák megjelenítésére,
meghivatkozására, működőképes összeillesztésére.
Ennek az illesztésnek
egyik eszköze az alaptörvény és az alkotmány közötti egyértelmű műfaji
különbségtevés. Ez a különbségtevés lét
és nemlét kérdése, vagy más szavakkal lételméleti jelentőségű.
A történelmi alkotmány hagyományának lehetőségével élni,
azonban olyan feladat, amellyel megbirkózni nem egyszerű dolog.
Nézzük tehát, mit lehet mondani az alkotmány intézményéről – ezúttal az ontológiai vetület fontosságát sejtve.
A skolasztikus (vagy tomista) modellben a világnak van egy végső oka
és egy végső célja. A végső ok és a végső cél között a világot egy
nagyon szigorú oksági elv uralja. A végső okon és a végső célon túl ott
van Isten, aki felül, kívül van az oksági rendszeren. A végső célon és végső
okon belül, általuk is determináltan van az ember, aki felismerheti a
rendszert amiben él, de nem emelkedhet ki meghatározottságából. E
rendszeren belül élhet szabadságával, ami azonban nem ellentmondás, mert az
oksági rendszer több szinten értelmezhető, nem csak mechnikus, ember alatti
szintre leegyszerűsített módon. Az embernek továbbá alapvető eligazodási
pontot jelentett a kinyilatkoztatás, amelyet nem bírálhatott felül, amelyben
hinnie kellett - e hitet azonban összeilleszthette a maga logikai képességével,
ami akkor az arisztoteleszi világ átvételét jelentette. (A kinyilatkoztatás
elismerése fontos sarokpont volt a mindent a nulláról teljességgel újra
kezdés képtelen is mégis a történelemben sokat kísértő, végül mindent
Bábel tornyaként maga alá temető illúziója ellen. A kinyilatkoztatás
illesztése a tudással ugyanakkor lehetővé tette az újdonságok felismerését,
alkotását, az ismeretek újra rendezését. A „tomista kísérlet” végül
is egy szerencsés megoldást eredményezett)
A tomista rendszerben ezzel a fogalmi háttérrel nagyon nagy volt a tények tisztelete. Tehát nem elvont, a valósághoz alig kötődő absztrakciós mutatványnak tekintették a skolasztikus tételeket, hanem a valóság és az emberi elme közös, egységes rendszerének!
Mi változott ezután? A természettudományos gondolkodás
a skolasztikus alapokon nagy lendületet kapott fejlődésében. Az ellenőrizhető
tapasztalati tények, a kísérletek meghatározó bizonysággá nőtték ki
magukat. Ennek az lett az eredménye, hogy az okságra épülő gondolkodással
a végső ok és a végső cél helyett a kísérletekhez kapcsolódó kisebb
fogalmi egységeket alkottak meg. Ezekből lettek a szaktudományos ismeretek.
Egyrészt hallatlan mozgástere támadt az emberi gondolkodásnak, hiszen elég volt a logikai alapokat tisztelni, használni mint módszert, ha ehhez kétségbe vonhatatlan kísérleti tényeket tudott kapcsolni, akkor meg tudott állni a lábán, akkor a valóság irányításában új területre jutott, gépeket tudott alkotni, és ezzel szédületes tempóban tudta megváltoztatni, újjá szervezni az emberi világot.
Mára azonban felmerült a kérdés, hogy az elaprózott, tényekből
és logikából gyúrt valóságos káosz az emberiség egyetlen lehetséges útja,
illetőleg még erőteljesebben fogalmazva, hogy ez a káosz egyáltalán emberi
világnak nevezhető-e még? Nem a züllés, a degeneráció egy olyan válfajának
válhatunk részesévé, amelyet nehéz felismerni, pontosan azonosítani értelmünk
számára, de létünket mégis meghatározza?
Mert ha így volna, akkor jövőnk azon múlik, hogy értelmünkkel átlátva helyzetet valahogyan Szent Tamás hitet és tudást egyesítő tevékenységét idézve vegyük tudomásul, hogy az övéhez hasonló feladat előtt állunk, amelyben a technika civilizációját kell illesztenünk az emberi felelősség, az emberi értékek világával.
Mi a lényeg? Ez a kérdés
mára leértékelődött, és rendkívül
viszonylagossá vált. A tomizmus számára még alapvető kérdésnek tűnt a
fecsegés és a komoly mondanivaló, a valósághoz kapcsolt, a felelősen vállalt
és az üres, felelőtlen beszéd különválasztása. A substancia (a lényegi
meghatározás) és az akcidens (a járulékos tulajdonság) különválasztására
már a görögök törekedtek.
A kísérleti tudományok mintha alaptalanul háttérbe szorították volna ezt a kérdést, mintha a tényekkel helyettesítették volna be a substanciát. Pedig a kétségtelen tény nem azonos a kétségtelen lényeggel.
Főleg társadalmi kérdésekben vezetett ez a gondolkodási iránytévesztés mély válságához.
A XX. század egyik legnagyobb tekintélyű elméje volt Ludvig von Bertalanffy, a magyar nevű német tudós. A század elején ő volt a rendszerelmélet egyik megalkotója, és mint a rendszerelmélet nagy öregje 1967-ben írt egy dühödt könyvet, amely magyarul "Ám az emberről semmit sem tudunk" címmel jelent meg. Ebben azt írta, hogy nem az a kérdés, hogy a kísérleti pszihológia patkánykísérletekkel megalapozott módszereivel lehet-e sikeres gazdasági és politikai reklám-kampányokat szervezni, hanem hogy szabad-e?!
Az ő szavaival élve az embernek van egy pszihikai horizontja, amely véges abban az értelemben, hogy a kísérleti pszihológia tételeire épített reklámokkal tele lehet tömni. El lehet takarni a képnél maradva a tágabb horizontot. Az ember ugyanis (ezt szintén hangsúlyozza Bertalanffy) pszihikailag rendkívül érzékeny, a környezete által stimulálható lény. Ha az embert a környezete úgy ösztönzi, inspirálja, akkor kiteljesedhet lénye. Ha viszont beszűkítő, korlátozó hatások érik, akkor valósággal elkorcsosulhat.
Az emberi pszihikum környezetében kiemelt fontosságúak a társadalmi intézmények, és általában az ember által alkotott világ. A társadalmi intézmények sorában kulcsfontosságú az európai kultúrkörben az alkotmány. Milyen az alkotmány szerepe?
Hasonlattal élve: a műalkotások körében ismert dilemma, hogy vagy a valósággal szembesítsenek vagy valamely ideákat közvetítsenek. Az eddigiek alapján legalábbis tisztázni kell a két válasz különbségét és a csak a kizárólag a nyers valóságot visszatükröző irányzat előtérbe helyezésének abszurditását, egyenesen degenerativitását.
Amellett érvelek tehát, hogy különös gonddal kell ügyelni az emberi értékeket közvetítő, jelképező emlékekre, régi megfogalmazásokra, ugyanis korunkban a közgondolkodás éppen azért van válságban, mert a lényeget, a helyest (az orientáló értéket) sőt magát az emberi célt(!) falanszteri módon a ténnyel helyettesítette.
Az ellentmondás egészen elképesztő, ha utána gondolunk. Az emberi cselekvésnek mindig csak a jövőben van mozgástere. Az (el nem idegenedett, el nem gépiesedett) emberi cselekvés feltételezi az irányadó értékek világát, különben nem cselekvésről, hanem sodródásról beszélhetünk. A tények viszont arról, hogy a jövőben mit kellene csinálni, semmit sem mondanak. A tények csak arról beszélnek, hogy mi van. A fizikai kísérletek tényei pedig a jövő megismételhető, tehát mechanikus, tehát emberi választástól független tényei. Azaz definitíve semmi közük az alkotó, valóban emberi cselekvéshez.
A társadalmi intézményeket az ember alkotja. A megalkotott társadalmi intézmények tények az egyes ember számára, de változtathatóak az emberiség számára. Tehát kísérletileg stabil tények lehetnek az egyes ember számára, és felelős cselekvési teher, kötelezettség az emberiség (közösségei illetve egésze) számára. Az emberiség előtt álló kihívások, normák, értékek pótlása, sőt elfojtása a tényekkel nem más, mint az emberiség önpusztítása, valóságos öngyilkos, önpusztító kórjelensége, amit egyre nagyobb divat a rákos betegséghez hasonlítani, és nem is minden alap nélkül.
Látszólag a választás szabadsága, hogy kinek ilyen, kinek olyan a kultúrája, hogy ki vallásos és ki nem. Az értékek pluralizmusa címen terjed az értéknélküli felelőtlenség. Ez pedig régi szóval ontológiai kérdés az emberi lét és nemlét határán. Akár van becsülete, kultúrája az ontológiának, akár nincs.
Európában a kereszténység volt a gondolkodási kultúra hordozója. Aquinói Szent Tamás életműve egy fontos sarokköve az európai gondolkodásnak, a felelős emberi társadalmi értékrendszernek. Furcsa módon azonban a kereszténység maga is a legutóbbi időkig nem tudott mit kezdeni a modern világ kísérleti fizikától inspirált gondolkodásával. Nem találta a helyét. Holott egyértelmű, hogy az emberi értékeket kell felmutatnia az egyre terebélyesedő, mechanikusan működő intézmények kusza rendszereként adódó világban is, mert a technikai civilizáció önmagában erre nem képes.
A keresztény egyházak és az állam elválasztása oda
vezetett, hogy szinte felszívódott a keresztény mondanivaló az államélettel
kapcsolatban, és csakis az egyes emberi életvezetés szintjén tekintették
illetékesnek a keresztényi gondolkodást.
Ez a megközelítés magában a keresztény egyházban is
sokáig elfogadást nyert. Ezért nem tudnak mit kezdeni a modern társadalom
intézményeivel. Nem tudnak mit kezdeni a szakszervezetekkel, társadalomtudományi
tételekkel, a modern társadalom megannyi alapvető, elvi problémájával. A
legképtelenebb fejlemény, hogy a kereszténységgel nem rokonszenvező
szellemi irányzatok környezetvédelmi, ökölógiai irányzatként a bioszféra
egységét alapul vevő törekvéseket a hagyományos európai gondolkodást
reprezentáló keresztényi szemléletmód antipólusaként sulykolják a művelt
közvéleménybe is.
Van ugyan egy hajszálvékony áramlata a mai kereszténységnek, amely megpróbál túllépni a társadalmi intézményekhez való felemás viszony kerítésén, és törekszik szembenézni a kor égető problémáival. Ennek az irányzatnak kiemelkedő személyisége a mai római pápa, de a közvéleményben és talán az egyházakon belül is, még ez nem tudatosult.
Szép
történet Jónás és a cethal esete. A keresztény egyházak bízvást felvehetnék a Jónás
nevet emblémát. Akár tudomásul veszik, akár nem, a civilizált világban
jelenleg egyedül ők a letéteményesei egy olyan szemléleti formának, amely
a világ teljességét fogalmi eszköztárában tudhatja.
A tomista megfogalmazásban a végső teljesség maga az Isten. Döbbenetes megfogalmazás. Ettől lehetetlen elszakadni. Akit ettől az ontológiai határfogalomtól el akarnak szakítani, azt hülyítik. Ha a világ teljessége nem része, nem egyik tájékozódási pontja fogalmi világunknak, akkor feladtuk a felelős cselekvés programját.
Ha leszűkítjük gondolatainkat a teljes világról az ember világára, akkor ez a teljességről szóló fogalom kevésbé lesz nyilvánvalóvá, de még döntőbb, meghatározóbb a szerepe a szakterületekre szabdalt gondolkodásunkban. Ha nincs egész, akkor nincsen rendező elv a részek között, akkor a gazdaság nem eszköz a társadalomért, akkor a gazdasági önkény a gazdasági prosperitás köpönyegébe bújhat.
Vegyünk egy közismert hasonlatot a scifi irodalomból. A kétdimenziós és a háromdimenziós lények. A kétdimenziós lényt a háromdimenziós felülről látja, mint egy rajzot, amelybe tetszőleges vonalakat húzkodhat kívülről: A kétdimenziós nem tudja átlépni a vonalat, a háromdimenziós viszont igen. Így viszonyulnak egymáshoz a szakterületekre szűkült gondolatok az ontológiai nézőpontot is alkalmazó szemlélettel szemben. Valódi alkotmánnyal, amely az egyes emberek meggyőződésévé válik, háromdimenziós nemzet lehetünk. Valódi alkotmány nélkül pedig kétdimenziós tömeg, kiszolgáltatott fogyasztói réteg stb.
Félreértés ne essék, nem akarok számon kérni, de
milyen lényegi mondanivalója volt a magyar kereszténydemokrata pártnak a
rendszerváltásról? A lényegi kérdésekhez nem nagyon nyúltak (és ebben
nem csak a szervezeti előzmény hiánya volt a ludas). A nyilvánosságra
jutott információk szerint teljesen tájékozatlanok voltak alapvető kérdésekben,
jószerént igényük nem volt a kor problémáiban a fogalmi eligazodásra, kiút
keresésre. A keresztényi erkölcsöt, életszemléletet önmaguk számára
tekintették eligazodási pontnak, és nem is hittek abban, hogy kötelességük
lenne a teljes társadalmat átfogó reformokban a társadalom egészének szolgálni
– a templomba nem járóval, a vallását nem gyakorlóval vagy éppen vallástalanságát
fennen hirdetővel is a megalkuvást elkerülő, az erkölcsi értékeknek, az
egész társadalom érdekének megfelelő közös megoldásra törekedni.
Már a legutóbbi négy év számos kormányzati törekvéséről kevésbé mondható el, hogy nem jelent meg benne egy határozott értékrend, mert a család kultusza például nagyon fontos kérdés.
De hol tartunk még attól, hogy a részeket szerves egészként, egységként is megérteni, kezelni törekvő keresztény értékrend alapján indokolható vélemény alakulna ki a pénzrendszerről, általában a gazdaságirányításról vagy az alkotmány kérdésében? Az, hogy magukat kereszténynek tekintő és magas állású személyeknek van véleményük ezekről a dolgokról, főleg érzelmi és nem rendezett fogalmi háttérre támaszkodva, az még nem jelent megoldást. Megoldást az jelentene, ha a közgondolkodás részévé válhatna az alkotmányos alapkérdések ügye, kiinduló pontként kezelve a társadalmi igazságosság és hatékonyság egymással folytonosan egyeztetendő problémáját.
A skolasztikus világképben a végső ok és a végső cél közé felrajzolt világban az erkölcsnek és az emberi világnak ott volt a helye a szerves egészben. A kísérleti tényekre épülő kis fogalmi rész-modellek köre azonban definitíve van kívül az erkölcs, az emberi lét lényegi kérdései és normái világán. Megszűnt az éltető egység, mintha egy élőlény helyett a csontjai kezdtek volna önálló életet. De hát a csontváz nem az élet jelképe. Példának említve a műszaki innovációt a technikai haladás nem a részekre szakadozott társadalom érdeme, hanem annak ellenére is előrehaladó folyamat. A túlságosan merev, kezdeményezésre alkalmatlan társadalom javítására nem a társadalom szétverése az egyedül járható út. Különösen nem az utóbbi félezer év tapasztalatait magunk mögött tudva.
Az ontológia kifejezés egy-két modern kori filozófust nem számítva a skolasztikus gondolkodáshoz kötődik. A skolasztikus modellnek megfelelően a lét és nemlét határán a létet a létre képes egységgel jelöli. És ez az egység más, mint amit a kísérleti tények pilléreire támaszkodó tudományos részismeretek jelentenek.
Az ontológia a végső ok és a végső cél között felrajzolt teljes világmindenség egészének egysége mellett sok más értelemben is használja az egység fogalmát. Éppen az ontológia, a lételmélet egység fogalma segíthet összefogni, egységes rendszerként értelmezni a technikai civilizáció által erodált emberi szellemi horizontot.
Az ember a világ alkotó, formáló, cselekvő szereplője. Ezt értelmezhetjük mint Isten képmása szerepkörét is vagy mint az evolúciós mozgás megnyilvánulását az ember szintjén. A "tény" az, hogy az ember irányító tevékenysége immár része a természeti folyamatoknak. Lehet erről tudomást venni vagy nem venni, az a tényen nem változtat. Ennek az irányító, ható szerepkörnek része az emberi értékrend is! Az emberi vágyak és félelmek, a küzdés és megbúvás, a nagylelkűség és önzés, a hit és hitetlenség, a felelős tudatos cselekvés csakúgy, mint a felelőtlen sodródás - úgy, ahogyan van az emberiség vált az evolúciós mozgás motorjává, egyik irányító tényezőjévé. Függ tőle a világ jövője!
Az emberiség hosszútávon a tartós társadalmi intézményeket maga hozza létre. Rövid távon lehet beszélni véletlenekről is, azonban hogy a véletlen eredményekből mit tart meg, hogy a véletlen veszteségekből mit próbál meg pótolni, az "nem véletlen", az bizony tudatos emberi cselekvés függvénye. Az ember, az emberiség tényleg szabad abban az értelemben, hogy milyen utat választ. Ebből nem következik az út sikeressége is. Viszont a szabad és felelős választás az emberi lét egyik lényegi ismérve.
Az egységet olyan értelemben is használják, mint az
osztatlan teljességet (adott fejlődési szinten). Az osztatlan teljességnek
lehet léte, helye a világban. Belülről minden teljesség valamilyen
szerkezetű. A belső felépítésből azonban nem következik egyértelműen az
egység osztatlan teljessége. A belső felépítés újra rendeződhet
ugyanazon osztatlan teljességet eredményezve. Az egész nem a részek összessége,
hanem annál valamivel több. A ház nem egy rakás tégla.
Ebben az értelemben furcsa módon a hagyománynak, valamilyen új elrendeződést megelőző világképnek hallatlan nagy jelentősége lehet az utókorban - ha korábbi helyzetben megfogalmazta a maga képét, véleményét az egységről, a teljességről. Ebben az esetben ugyanis a formálódó, sodródó új belső szerkezetű társadalommal szemben felvetheti a kérdést a régi alkotmány mintája, hogy milyen egységet alkot az új társadalom, hogy milyen egység építésére fordítja energiáit? Mert hogy az egység elvileg lehetséges, ennek a hagyományát, emlékét, „tényét” maga idézi fel.
A kísérleti tudományok által megalapozott technikai civilizáció mozaikvilága nehezen áll össze szerves egésszé a maga természetéből, mert a teljesség képét, a felelős célkitűzés kizárta, pótolta a kísérletek bizonyosságával – ahelyett, hogy a kísérletekre alapozott tudományos ismeretekkel párhuzamban, vele egyenrangúan, összességében szerves egységet alkotva fejlesztette volna. Ebben a helyzetben jelent egy lehetséges támpontot, tájékozódási lehetőséget, ha a magyar történelmi alkotmányt figyelembe vesszük. Ez a hagyomány ugyanis a skolasztikus gondolkodás egységet is megfogalmazó törekvését meglepően erősen idézi fel. Sőt, mint tudjuk nem véletlenül. A skolasztikus tomista világkép emberiség számára meghatározó teljesítménye nem előzmények nélkül való. A közvetlenül meghivatkozott keresztény és görög gyökereken túl talán azt is mondhatjuk, hogy az emberiség történetében mindig volt (bizonyára még a vízözön előtt is) olyan törekvés, amely megpróbálta felvállalni az emberi személyes és társadalmi lét egységét erkölcsi és egyéb tekintetben. A magyar történelmi alkotmány ehhez a vonulathoz tartozik. Ezért lehetséges, hogy Werbőczi István műve egy filozófiai bevezetővel kezdődik. Ezért lehetséges, hogy a természetjogi tételekhez a magyar alkotmányos hagyomány más alkotmányokhoz képest meglepően jól illeszkedik.
A modern, a természettudományokra hivatkozó, szétaprózódott világban hiányzik a talaj, a támpont a tulajdonképpeni emberi szempontok felvetéséhez. Hatalmas, a világot átfogó társadalmi intézményrendszerek szerveződnek. Képesek vagyunk kialakításukra és működtetésükre, a modern szervezési módszerek lehetővé teszik. Azonban ennek a szervezési kultúrának nem része, hogy vizsgálja ezen életünket alapvetően meghatározó nagyszervezetek emberi világunkra gyakorolt hatását. Környezettanulmányok tonnáit gyártják egy autópálya tervezésekor, de nem készülnek el a hatástanulmányok egy társadalmi intézmény kialakításakor. Ontológiai megfontolások nélkül nem is lehet ilyen elemzéseket készíteni.
Szó sincs arról, hogy a modern globális gazdasági struktúra intézményesülésekor felmerülne az emberi létünket meghatározó, előre látható következmények elemzése (illetőleg az ilyen törekvések egyelőre súlytalanok). Egyszerűen nem érv egyelőre, hogy valami embertelen, ha van olyan erő, amely képes például gazdaságilag megvalósítani.
A történelmi magyar alkotmány mind a távolabbi gyökereiben, mind ezeréves fejlődésében, mind a Deák Ferenctől a második világháborúig terjedő időszak interpretálásában olyan fogalmi struktúrát alkot, amely ontológia értelemben a társadalmi lét teljességének fogalmi megjelenítésére alkalmas. A modern chartális alkotmányok erre a szerepre műfajilag alkalmatlanok.
Hangsúlyozni szeretném, hogy szó sincs arról, hogy ami régi, az feltétlenül jó is lenne. Nem a múlt fétis-szerű tiszteletéről van szó. Arról van szó, hogy ebben a tekintetben, egy válságos fordulóponton rendelkezésünkre áll egy eszköz, egy történetesen a múltból örökségként ránk maradt eszköz, amellyel élhetünk (mint a népi gyógymódokkal, természeti kincsekkel, egyéb szerencsés adottságokkal).
Tágabban fogalmazva a jelenkori tudományos gondolkodás nem más, mint a tomista világkép egy kiragadott, önmagában elégtelen szelete. Ebből (az ontológia hagyományából) próbálnak kievickélni különféle meglepő tételekkel, azonban egyelőre ez csak az emberi képességek, gondolkodási lehetőségek, utak sok kárt okozó erős csorbításával lehetséges. A ma használt fogalmi rendszerünkben Isten fogalma megkerülhetetlen ontológiai határfogalom, amelyről lehet tudomást nem venni, de annak ára van, mert lemondunk fogalmi eszközeink lényeges szerkezeti elemeinek tudatos alkalmazásától. Az Európai Unióba való csatlakozásunkat kísérő feltétlen jogharmonizáció felveti például, hogy a magyar történelmi alkotmány jellegének ismeretében bármilyen pillanatnyi hatalmi erőfölényhez kell önként alkalmazkodnunk? Nem kellene biztosítékot keresni arra, hogy ha egy nagyobb politikai egységbe tagolódunk, akkor az ne járjon alkotmányos kultúránk, nemzeti szolidaritásunk, emberi értékeink feladásával? Nem csak olyan nagyobb egységbe szabad önként és a kiút elvi lehetősége nélkül „végleg” csatlakoznunk, amely legalább a magyar alkotmányos fogalmak szerinti alkotmányos elveket tiszteli, és azokra tágabb körben garanciát ad?
Nehéz kérdés. Nem szabad eltekinteni tőle, nem szabad tudomást sem venni róla.
A technikai civilizációt megszülő európai kultúra
fogalmi rendszere a mai napig annak a tágabb fogalmi rendszernek a része,
eredménye, amelyet a maga teljességében talán legtökéletesebben Aquinói
Szuent Tamásnak sikerült kifejtenie.
Őt meghaladni csak akkor lehet, ha nála is tökéletesebbet, teljesebbet akar fogalmazni valaki, valamely kor. Ameddig azonban az általa felvázolt fogalmi rendszer egy alárendelt apró részletének még oly briliáns variálása folyik, a teljesebb, a kiragadott részletet indokoló, befoglaló egész elhanyagolásával, értelmetlen tagadásával sőt kemény tiltásával, addig olyanokká lehetünk, mint isten angyalai körül azok, akik áhították a tiszta tudást a felelősség terhe nélkül - ha jól tudom, Lucifer ilyen volt.
A végső ok és végső cél által kifeszített egyetlen
és egységes fogalmi erőtérben (egyetlen mindent átfogó láncszemben) való
gondolkodási törekvés korát látványosan váltotta fel a kísérleti tudományok
és egyéb tények kora. Más szóval a végső okot és végső célt mint
vonatkoztatási pontot a gyakorlatban sok esetben a még megjelölhető, a
magyarázatra elégséges (közvetlen) ok és a közvetlen cél váltotta fel.
Ezen elégséges ok és megjelölhető cél között azonban ugyanazt a
logikailag teljes erőteret (láncszemet) alakítják ki, ami a skolasztika idejében
került felvázolásra. Azaz a modell terjedelme változott alapvetően, de nem
a műfaja, nem a főbb fogalmi módszerei.
Ezekben a mai gondolkodásunkat jellemző szemléleti láncszemekben
a kísérleti eredmények és a kétségtelen tények olyan rangra emelkedtek,
hogy sokszor kétségessé válik, vajon kell-e magyarázni, tágabb összefüggésekbe
helyezni őket. A tények már-már mágikus tisztelete azonban olyan elhajláshoz
vezet, amely az emberi fogalomalkotás természetéről képes megfeledkezni.
Ebben az új helyzetben válik fontossá, hogy hangsúlyozzuk,
a régi ontológiai rendszer lényegi fogalmai között számosat akkor érthetünk
meg, ha őket a többitől elkülönítve „ontológiai határfogalomnak”
tekintjük. A szokatlan kifejezéssel határfogalomnak nevezett fogalmak valóságos
rendszerének azonosítása és megkülönböztetése az egyéb, közönséges
fogalmaktól teheti a klasszikus ontológiai szemléletmódot frissen aktuálissá.
Szemléletes hasonlatként a kristályrácsokat lehet
felhozni. A kristályrács csak a kristályok testében belül lehet a tér
minden irányában szabályos. A felületet alkotó rács-elemek ehhez képest
mindenképpen torzak, módosultak. Egyik oldalukon olyanok mint a belső rácspontok,
más oldalról viszont attól lényegileg térnek el. A végtelen is tekinthető
ilyen határfogalomnak. Eszerint az egyesével való továbbszámolás minden
határon túl folytatható. Fogalmilag azonban ez a mindig tovább folytatható
számolás eléggé nehezen kezelhető. Ezen segít a végtelen fogalma.
A végtelen fogalmához hasonlatosan határfogalomnak tekinthető a végső ok vagy a végső cél fogalma is (különösen napjainkra). Hasonlatos az anyag fogalma, a lélek fogalma, sőt (ontológiai határfogalomként) Istené is! Más szóval ezek a határfogalmak teszik lehetővé adott fogalmi összefüggések kialakítását, működtetését, kezelhető keretbe foglalását. A tomista istenfogalom tehát nem egyszerűen meggyőződés kérdése, hanem végső soron fogalmi rendszerünk megkerülhetetlen alkotóeleme, tartópillére (pontosabban határfogalma)!
A skolasztikus filozófia további lényeges eleme a
szubsztanciális (lényegi) létező fogalma valamint az egység (egy) fogalma.
Érdekes módon ez a két alkotóelem is a maga korában a mi szemünkkel talán
csak következetlenül illeszthető egymás mellé, de napjainkban egyébként
nehezen megragadható kulcskérdéseket tehetnek tárgyalhatóvá.
Mi az egy? A teljes egység a világ egésze. És
ezen belül? Az egység az adott létszinten belül önálló létezésű,
nem függvénye ugyanazon létszint más létezőinek. Továbbá valamiképpen
belső struktúrával (szerkezettel) rendelkezik. Ennek a belső szerkezetnek a
léte egyik alapvető ismérve az egységnek (de a belső szerkezetből nem
vezethető le az egység, tehát a belső szerkezet változhat is). Ezen belső
rendszer némelyik eleme egy másik létszinten ugyancsak önálló létezéssel
rendelkező egységnek tekinthető. Napjainkban merült fel környezetvédelmi
problémákból következően különösen erőteljesen az adott létszint
egységének és létezésének kérdése. A kérdéskör áttekinthető
felvetése érdekében az egyszerűbb esetet vizsgálva haladok tovább.
Mi különbözteti meg az önálló létezésű
egységet a tetszőlegesen körülhatárolható, de egységet mégsem alkotó részelemek
halmazától? Ez a probléma a görögök vagy
a skolasztikus kor óta a felszíni érdektelenség ellenére jelentőségében
csak felértékelődhetett. Elhanyagolják sőt szem elől tévesztik, pedig
alapvető jelentőségű, hogy a kétségtelen tényekre építkezve milyen
vizsgálódási területeket, „lánc-szemeket” alakítunk ki a közvetlen
okok és következmények erőterében.
Ha az egyhez a létezés totalitását kötöm valamiképpen,
és ha bármire azt mondom, hogy az saját léttel bíró egység, akkor valamiképpen
erről az egységről a maga nemében a létezés teljességét (vagy talán
jobb szóval a maga létszintjéhez mért ténylegességét?) tételezem fel.
Tehát ezek az egységnyi létezők is azon lánc-szemeknek felelhetnek meg,
amiről eddig szó esett. De mik a szubsztanciális létezők? Már a görögöknek
voltak listáik, feltételezéseik (porfürioszi fa). A modern korban talán azt
mondhatjuk, hogy ha kimondatlanul is, de minden vizsgálódás, munkafolyamat,
alkotás lehatárolásakor legalább közvetetten a létező egység lehatárolására
teszünk kísérletet (ami aztán vagy eredményes, értelmes vagy nem). A létező
egységek lehatárolásában azonban nem lehetünk korlátlanul önkényesek (nem
keverhetjük össze vég nélkül a lényegi és másodlagos megállapításokat,
jellemzőket).
Valójában ez történik a túlerőltetett cáfolatkísérletekben,
amikor másodlagos, járulékos jellemzőket kikezdve igyekeznek cáfolni a lényegi
megállapításokat. Ez pedig célra nem vezethet, értelmetlen módszer – még
ha át is hatja mai gondolkodásunkat. Technikai civilizációnk nem ennek köszönhető,
hanem ennek ellenére, ennek terhét cipelve hoztuk létre.
Nem egykönnyen megválaszolható kérdés, hogy mit
tekinthetünk létezőnek. Csak annyi állítható biztosan, hogy ez egy ma is
aktuális kérdés.
Meglepő, hogy a porfürioszi fa milyen régi, hogy
mennyire ködbe vész a görögség idején az élő és élettelen, a növényi
és állati valamint az emberi lét közötti különbségtevés eredete. Meglepő,
hogy ez a különbségtevés mai szemmel mennyire biztos volt már akkor is.
A sajátosan emberi minőség mai meghatározása évezredek
gondolkodóinak erőfeszítésén alapszik. A sajátosan emberi minőségek
tudatos megfogalmazása, azonosítása alapvető támasza identitásunknak, önazonosságunknak.
Az egyes embernek, mint egységnek (személyiségnek) az azonosítása
azonban lényegében az európai kultúra alapvető sajátossága, eredménye.
Mára elbizonytalanodtunk mégis, hogy mi értendő ezen. Csak a hús-vér
emberi alkat, génkészlet, avagy az emberi kultúra valamilyen birtoklása is
(amit nevezhetünk mai szóval identitásnak) feltétele az emberi személyiségnek?
Az európai középkorban valóságos gondolkodási irányt jelentett a teljes
értékű emberi személyiség meghatározására és teljesítésére való törekvés.
Jelentős volt ebben a tekintetben a politikai jogok gyakorlásának és a
teljes értékű emberi személyiség összefüggés-rendszerének a kérdése.
Ennek köszönhető az idea, hogy a politikailag önálló, választó és választható
személynek anyagilag is önállónak, nem megvesztegethetőnek, zsarolhatónak,
rászorulónak kellett lennie.
Mai szemmel igencsak meglepő, ha végiggondoljuk, hogy a valóságot és a róla alkotott fogalmakat szerves egységben kezelő skolasztikus gondolkodásnak milyen határozottan a tényleges politikai viszonyok, cselekvőképesség volt a tárgya, és nem a névleges politikai státusz. Identitást nem lehetett váltogatni. Személyes identitást csak megélni lehetett. Lehetett törekedni az identitás megváltoztatására, de nem lehetett deklarálni annak önkényes váltogatását, éppen a valóság és a fogalmi világ elszakíthatatlansága miatt.
De vajon egységnek (más-más szintű egységnek) tekinthető-e a család, a munkahely, a nemzet, egy vallás követőinek közössége vagy az egész emberiség? Milyen jellemzőkkel kell bírjon egy család (munkahely, nemzet stb) ahhoz, hogy létező egységnek (a középkori szóhasználattal talán: személyiségnek, esetenként a későbbi szóval „jogi személyiségnek”) tekinthessük?
A társadalom intézményeinek fejlődése, átalakulása
mindennapos, előttünk zajló folyamat. A társadalom intézményei az egység
bizonyos belső feltételeit valósítják meg amolyan gépezetként, alkotórészként.
De az egység nem az alkotórészek mechanikusan összehordott halmaza, hanem
annál több. Mi az a foglalat, belső kapcsolati rendszer, kötőanyag, amely a
mechanikus működésű társadalmi intézmények együttesét egy létező (élő)
egység részévé teszi?
Miben különbözik az önálló egységnek (személyiségnek) tekinthető egység a csak részletnek, önállótlan összetevőnek tekinthető szervezettől, formációtól?
Adódik a kijelentés, hogy a nemzet, az államalkotó társadalom esetében egy valódi egységet (személyiséget) eredményező kötőanyag a tényleges alkotmány (vagy talán alkotmányosság, alkotmányos viszony). Az alkotmány tehát ebben az értelmezésben a mai törvényhozási rendszer számára ontológiai határfogalomként (ontológiai határminőségben) ad keretet, szab normát az állami létnek. Ebben a megközelítésben szerfelett fontos az írott alaptörvény és az (úgymond helytelen szóval íratlan) alkotmányos szellemiség, kultúra, közfelfogás stb közötti határozott különbségtevés.
Megfordítva: milyen alkotmány tehet valóban önálló
entitássá egy nemzetet, egy nemzeti államot? Milyen a tényleges alkotmány?
Az alkotmányosság tehát a nemzet állami létét, ténylegességét határolja be. A történelmi alkotmány nem más, mint a nemzet alkotmányossága, alkotmányos kultúrája, fogalmi rendszere, hagyománya, jellegzetességei. A nemzeti-állami létezés a társadalmi élet sajátos lehetőségeit kínálja – amit el lehet vetni (mert a létezési formák, különösen az emberi lét szintjén nem feltétlen érvényesülnek), de amit fel is lehet használni.
És itt megint egy új ontológiai kérdéshez értünk, az
evolúció, a fejlődés (Detre Csaba kifejezésével a programozott egyedfejlődéstől
élesen megkülönböztetett, az élet egészére jellemző útkereső gradáció
vagy lépcsőzetes fejlődés) kérdéséhez. A porfürioszi fa szerinti létszférák
értelmezhetőek fejlődési lépcsőfokokként is, amelyeken belül az egységek
ismérvei egymástól lényegesen eltérőek. Ezen eltérések különösen
felerősödnek, ha e létszférák egységeinek és az embernek a kapcsolatát
vizsgáljuk.
Az emberi létezés szintjén döntővé válik az ember
irányító közreműködése a (további) fejlődésben magában.
(Gondoljunk bele, hogy milyen értelmetlen ebben a tekintetben a társadalom törvényszerűségeinek
embertől független, objektív folyamatairól beszélni a felelős kiútkeresés
erőfeszítései helyett.) Az emberi társadalmi intézmények alkotása alapvetően
változtatja meg a további emberi létezés feltételeit.
Ha tehát van fogalmunk az emberi létezésről mint a maga
jogán (önállóan) létező egyéni vagy társadalmi egység szubsztanciális
létezéséről (az európai kultúrában ez a szabad döntésre igényt tartó,
társadalomban élő, a társadalmi értékeket tisztelő emberi létezés),
akkor ez fontos kiindulópont számunkra - az ember alkotta intézmények által
megváltoztatott (nem egyszer, hanem folyamatosan, ezután is mindig változtatandó)
körülmények közötti emberi létezésről.
Az emberi lényegi létezés lehetősége, erősítése
mennyire lehet elvárás az intézmények kialakításával szemben?!
Mennyire lehet kiindulópont a társadalmi intézményekkel
szembeni kontrollhoz az emberi (lényegi egységként való) létezés ideája,
követelménye?
Ugyanezek a kérdések feltehetők a család, a nemzet és
minden más emberi közösség esetében. Érdekes, hogy a modern piaci társadalomnak
mennyire alapvető eleme az önálló gazdasági egység. Ugyanakkor ha megnézem
a mai lexikonokban a jogi személy fogalmát, véletlenül sem látok még utalást
sem a lényegi egység (a szubsztanciális létező) filozófiai ideájára.
Holott a modern társadalom ezen intézményi megoldása (a jogi személyiség)
egyenesen következik a skolasztikus ontológiai képből a létező egységről.
Ennek híján nem alakulhatott volna ki, ilyen kifejezésünk nem lenne.
Az alkotmány a társadalom szerveződésének egy hagyományos eszköze. Illetőleg: alkotmánynak nevezzük azt a módot, ahogyan (amilyen elvek szerint) egy társadalom tartósan államalkotásra képes.
Közbevetőleg meg kell jegyezni, hogy amíg az államalkotás nem volt általános a Földgolyó emberisége körében, sajátos módon addig lehetett kifejlett formában alkalmazni a definíciót alkotmányosság és államalkotási kultúra összefüggéséről, s akkor sem minden esetben. Legalább kétféle típusra mindig oszthatók voltak az államok: egyrészt a belső értékrendszer szerint felépülő, a belső értékrenddel harmonizáló államokra, másrészt a belső értékrend ellenére, azokat sértően, mintegy azok ellenére erőnek erejével létező államokra. A belső értékrendre épülő állam ideájával illeszkedik elsősorban az alkotmány azon definíciója, mely szerint az alkotmány nem más, mint „a nemzet alkotmányossága”, a nemzet államalkotó szándéka, a nemzet hatalmi kultúrája, a nemzeti szolidaritás rendszere.
A modern kor számos eszmeáramlatának kijelentéseivel kiválóan illeszthető volna ez a modell. A legnagyobb akadálya a széles körű elterjedésének talán az, hogy miután mára a Földgolyó teljes népessége államokban él, ezért az állami lét önkéntessége visszaszorult, és ezzel kérdésessé vált, hogy miként lehet általános érvénnyel egy állam létét, alkotmányát levezetni a nemzet alkotmányosságából. Ha ugyanis ez történik, akkor óhatatlanul egyik államnak van módja a belső értékrendre támaszkodó alkotmányos állam ideájának hagyományára támaszkodni, a másiknak pedig nincsen (hiszen a hagyományokat ránk hagyó korban az állami szerveződés nem volt általános, nemhogy annak a belső erkölcsi renddel harmonizáló típusa).
Távoli hasonlatként (az igen hosszadalmas levezetés helyett) had hivatkozzam a népmesék királyfiainak történetére. Sosem volt kérdés a meséket hallgató gyerekeknek, hogy érdekelheti-e őket bármelyik királyfiakról szóló mese, ha ők maguk nem királyfiak. Ezek a mesék lehetnek bízvást minden gyermek épülésének eszközei. Mi magunk is így lehetünk (adott esetben éppen a saját) alkotmányos hagyományunkkal. Történetesen ezek a saját hagyományaink. De a fontosságukat annak köszönhetik, hogy sok tanulsággal járóak. Érdemes a bennük felhalmozott tapasztalatot, megannyi jószándékot figyelembe venni. Tehát semmiképpen se hagyjuk figyelmen kívül azt a meghatározást, miszerint az alkotmány nem más, mint „a nemzet alkotmányossága”, a nemzet államalkotó szándéka, a nemzet hatalmi kultúrája, a nemzeti szolidaritás rendszere.
A magyarság történelmében ismételten tudatosan meg is
nevezte alkotmányaként (a Szentkorona szimbólumrendszerében fogalmazva) azt
a hatalomgyakorlási kultúrát (ethoszt, megnevezett mintát és gyakorlatot),
amely szerint élte, élni kívánta nemzeti és állami létét. Kérdés, hogy
a magyarságot alkotó egyének képesek-e még a nemzeti létükre, tényleges
nemzeti egységet alkotva – a régi szimbólumok felületes ismerete és a valós
szolidaritás erős igénye, hite nélkül?! Hiszen mai szóval a magyarok
valaha szinte érzelmi-kulturális-hatalmi-gazdasági szimbiózisban éltek egymással,
a nemzet tagjaiként. De hát lehetséges ilyesmi a globalizmus korában? Amikor
már a szemléletében a társadalom teljességét alapul vevő magyar
nemzeteszmét nem is tanítják, nem is ismerik, összekeverik más kultúrák
hasonló névvel illetett, lényegileg különböző ideájával?
Avagy másként közelítve: felcserélhető-e a nosztalgiával
(olykor pedig értetlen ellenérzéssel) felemlegetett hajdani együttélési
viszony valami egészen mással, idegennel - különösebb károkozás nélkül?
Mi értelme lehet a nemzeti létezésnek és alkotmányos hagyománynak
korunkban? Mi értelme lehet a népmesének, zenének, anyanyelvnek, és oly sok
más álmot szépítő hagyománynak? Mibe kerül megtartani a népmeséket?
Hogyan kell megőrizni alkotmányos hagyományainkat?
Eljutottunk a nemzeti lét fontosságának megítéléséhez. Csakhogy ezúttal ez az egyéni, családi, nemzeti életképességünk oldaláról merül fel, hiszen alkotmányos meggyőződésünk, kulturális hagyományunk fontos része volt eddig életképességünknek. A legáltalánosabb, egyetemes emberi értékeket mi eddig nemzeti létünk foglalatában éltük meg. Lehet-e másként is? Vagy alkotmányos hagyományainkról lemondva páriákként kell tengődnünk? Ez a globalizáció egyik nagy kérdése. A népet Petőfi az jognak asztalához remélte ültetni, az alkotmány sáncain belülre hívni. Ehelyett most bizonygatni kell, hogy az alkotmány sáncai voltak, lehetnének.
Érzelmi oldalról a magyar társadalom vészesen megosztott, és logikailag pedig nagyon elhanyagolt a kérdéskör. Talán az ontológiai síkig vitt elemzés segítheti a felkészülést az alkotmányosság érdemi, alkotó szellemű rendezéséhez (alkotmányunknak megfelelő és ugyanakkor alkotmányos reformot megvalósító alaptörvények hozatalával). Mi az, amit eldobhatunk, mit lehet befogadni, mit kell megtartanunk, hogy létünk alapjait ne veszítsük el, és mit kell létrehoznunk?
A hagyományra lassan az egész világ figyel. Világ-örökség
katasztereket állít fel. Miféle hagyományok vannak?
1.
elfeledett hagyományok
2.
múzeumokban, szakirodalomban szereplő, az élettől teljesen elszakadt
hagyomány-emlékek.
3.
rezervátumokba szorított, megkegyelmezett hagyományok, amelyeknek
felszámolása kegyetlenségnek tűnne, és megterhelné a közvélemény
nyugalmát, amely egyébként nem tekinti őket értéknek
4.
rezisztenssé vált hagyományok, amelyeket nem számolnak fel külön erővel,
amelyek csak úgy véletlenül elvannak minden különösebb odafigyelés nélkül
egészen addig, amíg valamely érdekcsoportnak útjába nem kerülnek
5.
piacosítható folklór-motívumok, amelyek a kínálati változatosságot
növelik, a belső önértéküktől függetlenül
6.
az innováció, a modern kor kihívásaira való megfelelés módjainak
egyik fajtája a hagyományok lényegi megújítása. Jó lenne, ha a magyar
alkotmányosság is ezen a módon meríthetne hagyományából.