New Page 1

-1. változat (2005)
megjelent a Sodródás helyett .c 2006-os Százak kötetben

Fáy Árpád: Közjogi, gazdasági békeállapot követelése

Sajátos helyzetbe kerültünk tizenöt évvel a rendszerváltás kódnevű akciót követően. Magunk is alig tudjuk felmérni, hogy mennyire elégedetlenek vagyunk a jelen helyzettel, és ami ennél is súlyosabb, a reménytelenséggel, a mindent elborító kiúttalanság érzésével.

Forma szerint van egy Országházunk, amelybe belépve egyiptomi királyok vagy más mesebeli népek szemet kápráztató gazdagsága ötlik fel bennünk, és nem sokat tudunk kezdeni az utcán öt perce még kerülgetett hajléktalanok friss emlékével. Ebben a mesepalotában működik egy testület, amelynek országgyűlés a neve, pontosabban a földrajzi elnevezéseket követve Magyar Országgyűlés.

Itt mindennek rendben kellene lennie, az ország dolgait alázattal és eltökélt erővel, okossággal, szívós célra töréssel kellene szolgálják. Abban a tudatban kellene éljünk, hogy ezen épület a létünk biztosítéka. Az épület nagy termei, folyosói, a kápráztató mennyezetek, ablakok és falburkolatok sugallják, hogy az építők valami templomhoz hasonlatos szent helyet kívántak létre hozni az országos politika számára a pesti mocsáron.

Nehezen viselhető az a szívszorító érzés, ami elfog a gyanú ébredésekor, hogy az épület pompája, sugallt elhivatottsága sokak számára csak paraván, színházi díszlet, és a díszletek mögött a legelképesztőbb tehetetlenség, közöny, sőt időnként ellenérzés mozgatja a történéseket a magyar nemzeti léttel szemben. A távolság hirtelen nagyra nő a lépcsőkön botorkáló látogató és a tőle pár méternyire magasodó díszes falak, az ablakok, széksorok, a magasban álló csillagok, valóságos fényes csillagködök módjára világító lámpák, a látogató és a lába alatt a cipőjével érintett szőnyeg között.

A felsőházi teremben 5 éve magam is hallhattam[1], amint a forma szerint köztársasági elnöki szerepet betöltő személy kijelenti e varázslatos környezetben, hogy szerinte “a magyar nemzet fogalma üres fikció” (senki sem ordított közbe, hogy takarodjon, és az elnök úr sem mondott le fél órával később, másnap sem, később sem, hogy bocsánatot kérjen a sérelemért, amit egész működésével okozott nehéz lelki állapotban levő társadalmunk közösségének, nemzeti önérzetének). Egy jelen volt erdélyi püspök, aki igyekszik ilyen kihívásra választ adni, megjegyezte, hogy az épület téglajegyeit talán még a csángók is jegyezték, de a legeldugottabb székely falvak lakói biztosan, együtt sok amerikás magyarral, bácskai lakossal, felvidékiekkel, a keleti Kárpátok lakóival. Nem illette ő sem erősebb szavakkal a megbotránkoztatót, a magas fizetésű provokátort, csak sejtette a hallgatósággal, hogy felelőtlen betolakodóval van dolgunk, aki nem fogja fel magas hivatalából származó kötelességeit. Elmaradt a nagytakarítás, amiért az első kormányt választottuk 90-ben, és azóta mintha nyelvünket is elvesztettük volna, szavunk sincsen mindarra, ami történik. A sérelmeket még csak-csak megfogalmazzuk, bár időnként azt is tiltásnak vetik alá. Közelmúltunk, XX. századi történelmünk legnagyobb nemzeti hőseinek nevét sem ismerjük. Szobraik helyén megalázóik, kivégzőik emlékműve éktelenkedik mind a mai napig az Országház mellett, az Országzászló helyett és még sok helyen. Akik 56-ban emberhez méltón viselkedtek két hétig, azoknak az emlékét is hamisítják.

De mindezen túl van egy további probléma, egy hiányosság. A jövő számára legnagyobb mulasztásunk az, hogy nincsenek olyan nemzeti szellemiségű fórumok, társulások, műhelyek (vagy nincsenek elegendően és nem eléggé erősek), amelyek a mai tetszhalott állapotból való felemelkedés, újraéledés feltételein munkálkodnának, akik a legmodernebb szociológiai, politikai, jogi, közgazdasági és egyéb társadalomtudomány ismeretek, vívmányok nemzeti politikai birtokba vételén fáradoznának – a nemzeti lét elvi feladása nélkül! Folyamatos feladatnak kellene tekinteni az identitás, az önálló társadalmi-közösségi (nemzeti) lét megőrzését és minden lehető technikai vívmány átvételét, használatát a nemzeti létben kiteljesedő életünk számára, hogy ne modern rabszolgákként végezzük.

Ellene lehet vetni, hogy dehiszen mennyi erőfeszítést tapasztalunk nap mint nap, hogy becsüljük máig zenei és irodalmi hagyományainkat, a néptáncot, építészeti remekeinket anyagi lehetőségeinktől függően, támogatjuk a határon túliakat stb-stb. Azonban a lényegi kérdésekben megbicsaklik önérzetünk, kétkedünk lehetőségeinkben, és sodródást, sodortatást szenvedünk. Lélekben ugyanolyan gyámoltalanul csetlünk-botlunk, mint amikor még két bokánknál összekötve kellett bukdácsolnunk holmi fogolytáborinak beillő körülmények között a szovjet megszállás alatt. Hamar szánkra csúszik a szó, amellyel a parlamenti képviselőket minősítjük alacsony értékűre - és nap mint nap belebotlunk a megállapításba, hogy nincsen más lehetőségünk, mint közülük a legkevésbé rosszat választani, támogatni, tőle remélni a viszonylagos segítséget, rossz-sorsunk elviselhetőbbé tételét. A közkeletű jelszó: “Mi semmit sem tehetünk, mert hiszen ki a vezér és milyen pénzből segíthet nekünk?!” Riasztó hallani e vélekedést, ezt az esetlenséget. Mert Mátyás király jó vezér volt, ezt talán senki sem vitatja. És ha ő föltámadna, és eljőne közénk, mit mondhatna nekünk? Tudnánk mi az ő csapata lenni? Tudna velünk mit kezdeni?

A másik kérdés, hogy milyen pénzből lehetne nemzeti politikát finanszírozni, bénítóbb és hamisabb minden más kétségnél. Ugyanis a nemzeti-társadalmi szolidaritás, élni akarás a legfontosabb gazdasági-pénzügyi erőforrás, ami csak létezik a világon, ezt ma már közgazdászok sem vitatják. A nemzeti-társadalmi élni akarás a legfontosabb pénzfedezet! S milyen ideológiákat olvashatunk nap mint nap a nemzeti jövőről? – Hogy az csak kulturális érdekesség szintjén létezik, amit mint őslakos bennszülöttek majd üveggyöngyként árulhatunk más uniós népeknek, s fel sem merül, hogy a tulajdonképpeni gondunk, kikerülhetetlen felelősségünk, feladatunk a nemzeti lét (s nem a nemzeti látszat).

Nehéz annál rombolóbb koncepciót elképzelni, hogy előbb legyünk gazdagok, utána pedig ráérünk azon törni a fejünket, hogy miként legyünk jók (amint Kuncze Gábor hangoztatta jópofaságként a 90-es évek elején). Legalább olyan súlyos tévedés, m int a fordítottja, hogy a gazdaság nem számít, csak a lelki igény. A kettő, gazdaság és emberség nem választható szét semmilyen szinten, legkevésbé a nemzetpolitika szintjén. Formális ismérvek szerint tanult elmék talán nem is csak politikai szándékkal, hanem akár őszinte érzéssel is lelkendeznek a nemzeti kultúráért, és biztos ami biztos távoli gazdasági, politikai központoknak utalnak át minden érdemi politikai és gazdasági teendőt. Hogyan lehet szembe állítani a hazai kulturális és politikai-gazdasági “elitet” azzal, hogy az úgynevezett “tőkeimport” elmélet túlhajtása okozott a legtöbb kárt az országnak és a nemzetnek? Dollár száz-milliárdos, összességében vagy ezermilliárd $-os károkat okoztak (az elmaradt haszon tételeket is számítva), ha valaki csak a számokra érzékeny. És mohóságukban, hamis képeikben nem pihennek, nem elégedettek. Még a magyar tájat is el akarják adni mint mezőgazdasági termelési tényezőt (mintha szobor műalkotást kabátfogasnak árusítanának vagy útépítéshez kőzúzaléknak). És végül a nemzeti fizető eszközt, a Forintot is fel akarják számolni veszett dühvel, a szocializmus kártételeire hivatkozva – annak értelmes reformja helyett.

Ki emlékszik már 1990-ben az új TV-szignálokra a TV-hiradók előtt, amelyeket rövid idő után megszüntettek, amelyek a Kárpát medencében egymásra találó magyarságot jelképezték? Eltűntek, mint amik nem is voltak. Pedig ezek a szignálok jól megfértek volna a tőkésedő, ön-tőkésedő, magára találó társadalom ideájával. Ehelyett eltűntek, felszívódtak a nemzeti magunkra találást sugalmazó TV-szignálok, és ezernyi más jószándékú kezdeményezés - és tőkeimportnak nevezett messze áron aluli tőke-beözönlés, tőke-rablás következett be minden téren: a kultúrában, mezőgazdaságban, iparban és szolgáltatásban, a saját gondolatainkban.

A legnagyobb privatizációs fogásnak az számított, ami nem csupán leértékelt volt, konkrét áru, hanem ami jó esetben, normális körülmények között gazdaság-elméletileg magánkézbe eladhatatlan: a közművek, a termékek piacai, néhol még utak is. Ezután következett a pénzrendszer, a magyar állami szuverenitás (?!), a föld a lábunk alól. A “legszebb” volt mind között a “borravaló” pitiáner megadóztatása (mintha csak drámaíró fejéből pattant volna ki valamely ókori mesebeli birodalom emberségre képtelenségének bemutatására). Az adóbérlés szisztémája még nem került alkalmazásra, bár az is lehet, hogy csak nem értesültünk róla, de a fegyveres portaszolgálatot is külföldi cég biztosítja legtöbb helyen. A “karvaly-tőke” elnevezés egy szelíd megfogalmazás volt a valósághoz képest, a bamba tőketerminátorok embertelen inváziójához képest. S közben szakmányban ócsárolnak mindent, ami bárkinek kedves lehet, nehogy az érzelmek erőt tápláljanak, nehogy piaci konkurenssé váljanak a fogolytábori körülményeikből éppenhogy kiszabadult „őslakos bennszülöttek”. Nem tűrik, ma már itt tartunk, nem tűrik a nemzeti szolidaritást, a közösségi élet-igényt a korrupt rabló-tőke helybeli politikus kiszolgálói (az ötágú vörös csillagokat sietve sárgára mázolva).

Miért? Csak merő gazdasági ésszerűségből? Vagy azért, mert a tulajdonos nemzet halála után könnyebb dobra verni a gazdátlan hagyatékot? Vagy ez volna „nekik” a gazdaságosság? A nemzet halála, végső felszívódása tán csak nem az anyagi javakból álló hagyaték további kótyavetyéje miatt fontos? Mert nem kétséges, hogy egyeseknek ezen jár a feje. De hol vannak a többiek? Hol vannak a nemzeti műhelyek, amelyek egyetemi, tudományos színvonalon teszik tárgyalhatóvá a nemzeti lét nagy kérdéseit – de a magyar társadalom, a magyar nemzet létét, identitását, szerves egészben gondolkodó kultúráját kétségbe nem vonva?! Sehol, mert ki vannak tiltva az egyetemekről, kutató helyekről! Igen, ki vannak tiltva. Paraván parlament, paraván egyetem, paraván minden, védjegyünk Patyomkin gróf – politikai marketing kódnéven. S mindeközben a nemzeti-látszat cinikus iparággá alakult.

2. más a nemzeti elmúlás kíméletes formájának segítése a valóságtól elszakított kultúr-elemek (hungaricumok) bazári kínálatával, megint

3. más a nemzeti maradványok konzerválása (legalább mi ne pusztítsunk tovább tevőlegesen), és megint

Egyedül ez utóbbi hozzáállás alkalmas arra, hogy problémák megoldását vállalja fel, hogy utánunk következő nemzedékek nevelésének, biztatásának lehessen alapja. Az élet, a nemzeti lét politikája vagy a halál, a nemzeti dermedtség, sodródás vagy éppen külső erőtől mozgatott sodortatásba belenyugvás politikája között alapvető és éles a határvonal.

Az élet-párti természetes politikai törekvéseket máig kiszorították a díszes falazatú országház-épületből, és a kevésbé díszes falazatú egyetemek, kutatóhelyek falai közül, minden legálisnak mondott sajtó és egyéb fórumról. A magyar létkérdésekről “tilos” értekezni, vagy ha sor kerül rá, abban is kevés a köszönet, mert ideges, zavart szavak tolulnak az ajkakra.

Szoruló szívvel hallgatom azt a pár maroknyi embert, aki mégis megszólal, akármilyen szűk témakörben, hogy megfogalmazza elégedetlenségét a mai nemzetet-magyarságot kimúlásra ítélő politikákkal szemben. Felemelik szavukat olykor az oktatás, máskor a vallási élet, majd a sajtó, a bevándorlás, az állampolgárság és ki tudja milyen ügyekben. Nemes, szép szavak hangzanak el, indulnak útjukra mint valami ködös, néma holdbéli tájon, fagyos időben mocsaras lápos vidéken utat kereső elcsigázott magányos vándorok.

A kifejezés, hogy megszólalni is tilos, hogy anyanyelvünkön nem szólalhatunk meg, sajátosan igaz. A közjog területén például önálló magyar hagyományról, magas színvonalú kultúráról beszélhetünk. A szentkorona intézménye köré kikristályosodott történelmi alkotmányosságunk ezer szálon, szervesen reprezentálja gondolkodás-módunkat, értékrendünket, nemzeti sajátságainkat (és ugyanakkor európaiságunkat), a történelmi alkotmányt, identitásunk e közösségi sarokpontját, amely a közélet mai szintjénél messze többre tenné képessé a nemzeti felelősségű politikát, ha élnénk lehetőségeivel. Lényegében senki sem foglalkozik vele a hivatalosság falai között. Vagy csúfolják, üldözik, hamis színben tüntetik fel, vagy “védik, pártolják”: hungaricumként mutogatják. De nem nagyon van olyan, aki komolyan vegye. Tehát aktuális társadalmi problémáink megoldásában nem tekintik lehetséges megoldások segítőjének. Ezzel leértékeljük társadalom-politikai problémamegoldó képességünket - a szovjet megszállás idejére emlékeztetően primitív megoldásokkal vesződünk, tesszük tönkre életünket.

Holott kemény dolgokra derülhet fény, ha utána gondolunk. A történelmi alkotmány nem azért került távol a politikától, mert arra alkalmatlan volt, hanem mert világháborús megszállók itt léte kizárta érvényesülését 57 éven át. De ez az időszak nagyon hosszú volt, és amikor eljött a lehetősége, akkor az ország, a nemzet nem állította helyre az alkotmányosságát. Ez rossz is, meg jó is. Rossz, mert számtalan megpróbáltatást 1990 óta elkerülhettünk volna, és ha most mégis odafigyelünk rá, annak előnye az lehet, hogy a tapasztalatok által egyre tisztább képet kapunk arról, alkotmányosságunk alapul vétele nélkül közjogilag mennyire “cselekvő-képtelenek” vagyunk. Alapvető társadalmi, nemzeti létproblémáink kezelésében (népesség szaporulat elégtelensége, határon túlra szakadt nemzetrészek elesettsége, a saját identitásunk megroppanása miatt gyenge alkotó képesség, rossz társadalmi közérzet, általános reménytelenség).

A nemzeti politizálás felbecsülhetetlen értékű “fogalmi eszköz forrása” lehet a történelmi alkotmányos tudat, amelyben a jog tiszteli az alkotmányt (és nem az alkotmány része a jognak mint valami alaptörvény). Ebből az irányból szembeötlő az alkotmányos tudat kulturális jellege, tehát az elkötelezetten közéleti, társadalmi-lelkiismereti szerepet vállaló művészek, mérnökök, pedagógusok, ’56-osok – mint alkotmányos tudatunk, reflexeink érték-őrzői. Nekik sokkal több közük van mind az alkotmányhoz, mind a nemzeti politikához, mint a legtöbb úgynevezett alkotmány-jogász “szakembernek” (akik az alkotmányt a jog részeként igyekeznek feltüntetni, és ezáltal rabszíjra fűzik, ha rajtuk múlik, és eltakarják minden társadalmi ellenőrzés, vagy éppen azonosulási készség elől).

Mit tehetünk a magunk és egymás érdekében, az “élő társadalmi közösség” érdekében? Meg kell alapozni a magyar nemzeti politizálás lehetőségét – mind érzelmileg, mind fogalmilag. Tehát a parlamentben botladozó képviselők felelősségét nem kisebbítve olyan helyzetet kell teremtenünk, hogy akár közülük is néhányan (mai és jövőbeli parlamenti képviselő és mindenki, aki a nemzeti politizálásért bármilyen minőségében tenni akar) ha elszánják magukat, akkor legyen hova nyúljanak szellemi munícióért. Tehát ne várjuk, hogy a hivatalos egyetemi fórumok mozdulnak meg, mert azok halottak, élettelenek. Az “egyetem” név csak kódjele az országot rákos daganatként fojtogató bürokráciában a felsőfokú kvázi-iskoláknak (amelyeknek a mi saját életünkre kellene minket felkészítenie). Vannak “kutatóhely” meg “alapítvány” kódnevű ugyancsak hasznavehetetlen intézmények. Ne várjunk rájuk, ne higgyük el, hogy a színfalak mögött minden rendben, hogy csak taktikából néz ki úgy a helyzet, mint egy féktelen nagy fejetlenség.

Beszédes példaként Koszovó albánjai jutnak eszembe, akik megalkották saját párhuzamos iskolarendszerüket. A nemzeti politizálás elméleti háttér-műhelyeit nekünk is párhuzamosan kell megalkotnunk, akár a mai oktatási minisztériummal szemben (ez a minisztérium 15 éve így működik, csak nem mindig van olyan miniszter az élén mint ma, aki láthatólag kifejezetten élvezet talál a nemzeti (a szerves társadalmi) lét intézményes nevelési és oktatási feltételeinek felszámolásában). Sajnos nem látok magyar püspököket sem sűrűn tüntetésen híveikkel, ülősztrájkon forró teát szürcsölgetve, vagy parlament előtt táborozva éhségsztrájkban, hogy küzdjenek a legerkölcstelenebb sajtó, tv-rádió műsorok betiltásáért, hogy a gyereket nevelő társadalmi környezet intézményei és színterei (iskola mellett sajtó, sőt az utcák) erkölcstelen életfelfogást ne erőltessenek úton-útfélen a cseperedő gyerekekre. Akármelyik felekezet püspöke kezdené utánozni lengyel társait, széles, a saját felekezetén túlmenő szolidaritásra számíthatna (hogy én miként lehetnék lengyel katolikus hívő?!). Adjunk új jelentést a „lengyel” szónak mint minősítésnek. Jelentse alapvetően a tisztességest, az elszántat, az emberit…

A mégis, minden hátráltató körülmény ellenére meglévő egyéni küzdelmek cserép-darabjaiból egyelőre nem áll össze a magyar nemzeti politizálás mozaikképe. A lényeg: nincs olyan nemzeti politizálás, amely életünket részekre szakítva nemzeti érzelmek vigasztalását ígéri az anyaföld, az élhető táji környezet tőkeként való eladásával, az egymás közötti gazdasági elszámolásaink eszközétől, a Forinttól mint nemzeten belüli fizetőeszköztől való végleges elszakítással, a távoli országokba szorgalmazott kivándorlással (munkavállalás címen), az alapvető erkölcsi elvárásaink állami megkérdő-jelezésével - egyszóval minden tekintetben felszámolandó közösségként kezelésünkkel. Az a politikai cselekvés, amelyik megbékél, csendesen együtt van mindeme és sok további őrülettel, az nem nemzeti politika, hanem a XIX-XX. századból ránk maradt, ránk fröccsent birodalmi förtelem önmagát túlélt, anakronisztikus kiszolgálása – a szabad emberi társadalomért való küzdelem, politikai munka, feladat végzése helyett.

Tessék nemet mondani az elmúlásra, gyávaságra, a halálra, a végtelenül reménytelen kiszolgáltatottságra. Van ugyanis lehetséges mozgástere a valódi nemzetpolitikának, a nemzeti megújulást szorgalmazó, szolgáló tényleges politikának.

Követeljük a nemzeti létért való politizálást, egy valóságos “Rendszerváltás II-t”, amely az alkotmányos jogfolytonosság elismerésével kezdődik, és a nemzeti létből kiinduló politizálásban teljesedhet ki. Megjegyzem a mai helyzet kórrajzához hozzá tartozik, hogy a hatalom birtokosai végtelen cinizmussal veszik el mindenkinek a szavát, gondolatát, s miután kiüresítették, hitelét elvették, el is dobják. Így történt ez a második rendszerváltás követelésével, de így történik éppen most az ’56-os forradalom emlékének félszázados megünneplésével is. És mégis, a mindent elborító gúnykacaj és lárma és fenyegetés, hitegetés és mellé beszélés gerjesztett bábeli zűr-zavarában nem szabad megállni, hanem összeszorított foggal meg kell próbálni kutat keresni, találni, kiutat építeni.

Az úgynevezett “rendszerváltás”, 1990 óta két végletes magatartási forma tapasztalható a magyar politikában. Egyrészt egy kétségtelen túlzás hangoztatása, miszerint a Szovjetúniót (a Gonosz Birodalmát) “mi” kényszerítettük térdre (Reagen elnök, csillagháborús amerikai program, működésképtelen szovjet belső társadalmi szerkezet, intézmény-rendszer mind mintha nem is lett volna). Ez a megállapítás a valóság olyan aránytalan megfogalmazása volt, ami önértékelés helyett csak önmagunk megtévesztésére volt alkalmas, tehát ebben a formában egy akart vagy akaratlan megtévesztő csapda, politikai manipuláció részévé váltunk – mindannyiunk kárára. Másrészt eme képtelenül túlzó kijelentés árnyékában az aktuális, a lehető legteljesebb értékű nemzeti politizálás fogalma sem tisztázódott, nemhogy annak eszköz-rendszeréről rendeződtek volna elképzeléseink, nemhogy annak gyakorlata adhatná a politikai cselekvés egyik fő vonalát mind a mai napig.

A nemzeti politizálás igényét is elvető legsúlyosabb megállapítás szerint a nemzeti politizálás időszaka elmúlt, idejét múlta mindenütt a világon, helyette a nagy birodalmak korszaka köszöntött ránk (mióta világ a világ, ki tudja hanyadszor), abba kell engedelmesen bele illeszkednünk, a többi mind üres szóvirág, butaság, legfeljebb választók megnyeréséért mondható udvariasság. Hogy ez a megállapítás több sebből vérzik, azt sokan érzik, sejtik, de kevesen veszik fel a harcot vele szemben. A kritikus alapállást abban az értelemben szorgalmazom, hogy meg kell fogalmazni, meg kell vitatni, hogyan is nézne ki egy jövőre irányuló, komolyan vett nemzeti politizálás mai eszmei háttere, tudományosan is elemezhető érvrendszere – külső feltételként figyelembe véve a világ mai állapotát és a sejthető, kitapintható fejlődési trendek alapján várható jövőbeni folyamatait. A nemzeti politizálás tehát nem a világtól, jelentől való elzárkózást, múltba révedést jelent, hanem a világban való aktív részvétel minimális feltételének: a nemzeti létnek a szolgálatát.

Van egy szemléletes példa arra, hogy a világot átfogó szabványosítás nem azonos a helyi cselekvés feladásával. A méterrendszert a világon majd mindenütt használják. De ez nem jelenti azt, hogy a párizsi méterrudat őrző múzeum igazgatója állandóan világállamfői ambíciókkal kacérkodna, hogy beleszólna minden gép tervezésébe, hogy a hegyek csúcsait méter szerint kerek számúra akarná csökkenteni vagy növelni. Ezzel szemben a pénzrendszer, az energiaszektor, a politikai nagy struktúrák szervezői mind beleestek ebbe a hibába. Olyan telefonkezelők akarnak lenni, akik a szerelés közben egyúttal beleszólhatnak minden beszélgetésbe is. Képtelenség. Sok szenvedést okozni tudó, képtelen törekvés, amolyan modern Bábel tornya akarnokság. A nemzeti politizálásnak ennél emberibbnek, intelligensebbnek kell lennie. Foglalkozzunk a passzív kritika helyett elsősorban az alkotás lelkületében a nemzeti politika kérdéskörével.

A hagyomány meghivatkozása, mint a nemzeti politizálás egyik stílusjegye fontos érv, de önmagában nem elegendő, mert az emberiség összállapotában kétségtelen változások mennek végbe - mind a létszámát, mind a természeti környezetét, mind saját erkölcsi, szellemi állapotát tekintve. A hagyományra való hivatkozás tehát úgy a nemzeti politikában, mint minden más területen csak “önmagában” minden további nélkül, mintegy “tehetetlenségként” értelmezve nem lehet meghatározó tényező - csak úgy lehet erőteljes szempont, ha nagyon kiérlelten, utána gondolható módon igyekszik szétválasztani a “hagyaték” megőrzendő és kevésbé megtartandó, a jó és kevésbé becsülendő, a lényegi és kevésbé fontos, konzerválandó és tovább alakítandó elemeit.

A nemzeti lét hagyományának kulcsa az élő nemzeti közösség léte, az “élő közösség”. Ezt nem lehet “kizárólag” kulturálisan értelmezni, miszerint a kulturnemzet vonásait őrizzük meg a gazdasági kiszolgáltatottság (pontosabban a politikai, gazdasági, jogi birodalmi alávetettség) egyre nyilvánvalóbb és egyre durvábban kiütköző körülményének teli torokkal hangoztatott elfogadása mellett. Nem kétlem, hogy elvileg meg lehet fogalmazni ezt a leszűkített nemzeti politika koncepciót, de kétlem, hogy az életképes közösséghez elegendő volna - különösen akkor, amikor a magyarság esetében valósággal újraélesztésről kell beszélnünk. Számos egyéb ajánlás mellett például a Szent István terv néven olvasható politikai gondolkodási javaslat is ezt a leszűkített értelmezést szorgalmazza[2]. Csakhogy közismert megfogalmazással a magyar kultúra szerves, a létünk konkrétumaival összekapaszkodó kultúra, életmód. Mondják táj-kultúrának is (a környezetvédelem szellemében a táj sajátosságaival összenőtt életmódnak), de ugyanez a szervesség-igény nyilvánul meg közjogi hagyományunkban a történelmi magyar alkotmányban (különben hogyan volna magyarázható az a teljesség-igény, amivel a szentkorona intézményében a társadalom eszményi alapviszonyaira vannak megfogalmazva hihetetlenül kiérlelt “örök” tételek, normák).

Sőt, ellenkező irányból, talán innen ered az öngyilkosságok magas számának magyarázhatósága is, amennyiben a lelki teljességigénytől elforduló társadalmi körülmények válnak nehezen elviselhető, öngyilkosságot kiváltó okká, és akkor még nem is beszéltünk a fizikai öngyilkosság mellett a csak diszfunkcionális életvitelről, az úgymond társadalmi beilleszkedési zavarok széles tömegéről - amely jelenségkör a beilleszkedést elutasító, nehezítő társadalmi struktúrát, életidegen intézményeket tudomásul véve válik csak megérthetővé. A társadalmi beilleszkedési zavarok egyik megnyilvánulása a gyerekvállalás elutasítása Európa szerte oly mértékben, hogy az már kritikus lakosság-csökkenéshez vezet. Minket azonban nem vigasztalhat, hogy jobb anyagi körülmények közt más (minket nem sok szolidaritásban részesítő) európai népeknek, nemzeteknek hasonló lelki problémáik vannak. Legalább a magunk nehézségein úrrá kell lennünk nekünk magunknak – a nemzeti lét követelményeit felvállaló politizálás segítségével.

Tudható persze, hogy mindez annyira nem csak magyar és még csak nem is európai probléma, hogy a gyorsan változó életkörülmények, civilizálódás az idegbetegséget tette a XX. századra a világ legelterjedtebb betegségévé. Minekünk nincsen olyan döntési helyzetünk, hogy a világ egészének dolgát tegyük rendbe (alakítsuk jól élhetővé), magunkért viszont csak mi tehetünk (ami ha mintává válik, annak örülhetünk, de azt nem várhatjuk el). A magunkért való cselekvésben (és annak szükség szerinti külvilág előtti megmagyarázásában, elfogadtatásában, a külvilágba való illesztésében) természetesen törekedni kell a közérthető indoklásra - de a legelső lépés a szuverén önálló magyar közösségi lét vállalása, “akarása”, politikai origóként kezelése - a magunk részéről. Magunkat a környezetünkből nem vezethetjük le. Magunkat vállalnunk kell, meg kell élnünk, meg kell jelennünk, fel kell vennünk a küzdelmet (Madáchot is idézve, hogy küzdve küzdj és bízva bízzál).

Van egy mai füllel nehezen értelmezhető régi kijelentés, miszerint “az alkotmány a nemzet államalkotó akarata”. Mi ez az „akarat”? Hogyan „akarhat” egy nemzet valamit? Nem csak az egyes emberek akarhatnak valamit? A közösségnek is lehet akarata? Több nemzedéken át? Itt egy példa: ma a mi akaratunkon is múlik a nemzeti létünk (vagy alternatívaként a birodalmi felszívódásunk). Szűkebben működik a definíció visszafelé is: a nemzeti létünk múlik az államalkotó akaratunkon, múlik a történelmi alkotmány vállalásán is, azon hogy mit várunk el az állam működésétől!

A mi akaratunkon is múlik, hogy az állammal szemben létezünk-e egyáltalán mint egyén, mint természetes személy, és mint nemzeti közösség (a kettő egymás nélkül nem megy, mert a nemzeti közösség számoltathatja el az államot az egyénnek biztosított életfeltételekről). A természetes személy~nemzet~alkotmány~állam rendszerben a mi akaratunkon is múlik a szolidaritás vállalása élő kortársainkkal, egymással, a szolidaritás vállalása eleinkkel, eleink hősi elszánásaival, örömeivel és tragédiáival, a szolidaritás vállalása a jövőben élőkkel, az ő élet-lehetőségeikért, a nemzeti közösségben kibontakozni képes személyes egyszeri, megismételhetetlen emberi életekért. A legelső lépés tehát a világ bármilyen viharában az, hogy szándékunk, vállalásunk, identitásunk szerint vagyunk-e szereplők, “akarunk-e lenni” önálló létezők: közösségként a világban, az emberiség tágabb közösségében?

Fellépünk-e a sakktáblára? – Mert most a közelében sem vagyunk, a többséget tekintve még a vágyak szintjén sem. Ez nem újságírói fogalmazás kérdése. Anélkül, hogy a hasonlatként említett sakktáblára fel ne lépnénk, anélkül nincsen társadalmi békeállapot. A „SEMMI” nem normális létezési mód. A sodortatás „vállalása” az élőhalott emberi semmi-állapot vállalása. Piniochio a mesevárosban csak semmivé (a mese szóhasználatával igavonó szamárrá) válhatott. Már nekünk is nőnek jócskán szamár-füleink és patáink. Már köztünk is sokan csak I-Á-hangokat hallatnak. Jó lenne megállni ezen az úton. Ez a létünk, legbelső énünk, önazonosságunk kérdése. Nemcsak versben, és más irodalmi, művészeti ágakban lehet-kell nagyot alkotni, nemcsak igazságérzettől hajtva lehet-kell a csaló hatalmat megszólni, hanem nekünk kell azt a sakktáblát, azt a közjogi rendet kialakítanunk, amelyen szereplők lehetünk, amelyen megkóstolhatjuk a létezés, a tényleges élet „édes ízét”. Itt a geopolitikai és globális külső tényezőnek “csak külső tényező” lehet a szerepe, nem lehet a kiinduló tétel belső igényeink, létünk vállalásának, indoklásának levezetésében, saját magunk élni akarása helyett.

A nemzeti politikai hívószavakat többféle szándék mondhatja ki, mint az már említésre került. Mérlegelnünk kell, mikor mit érthetünk “nemzeti politika” alatt. Mi a különbség, a kapcsolat a nemzeti hívószó, a nemzeti politika és a nemzeti lét között? Legalább az alábbi különbségtételt meg kell tennünk:

1) A nemzeti lét emlékeinek ápolása (régészet, irodalomtörténet stb), a nemzeti léttől függetlenül - e felfogás szerint a politikában a nemzeti hívószavak használata kizárólag a választók tudat alattiját megérintő, a szimpátiáját felkeltő törekvés eszköze. Nemzeti lét problémája e megközelítésben fel sem merül, mintha dórokról, régi latinokról beszélnénk, vagy külső szemlélőként egy futballcsapat szurkolói táboráról.

2) A nemzeti lét erodációjának, elmúlásának fékezése, érzéstelenítése - ez a szemlélet a politikában ugyancsak nemzeti hívószavak használatát jelenti, részvéttől vezérelt valós cselekvésre törekedve, de nem célja a nemzeti létért való erőfeszítés. Példaként egy humánus megszálló részéről logikus, sőt hozzá viszonyítva “emberséges” hozzáállásnak tekinthető a bennszülöttekkel szemben, amelyet enyhébb megítélés illethet, mintha dúvad módjára ugyanő folytatna a nemzeti lét maradékait is azonnal felszámolni igyekvő fizikai-lelki terrort.

3) A nemzeti erodáció megállítása - e célkitűzéssel a politikában nem tekinthető üres hívószónak a nemzeti hivatkozás, hanem egy őszinte cél megjelölésének, hogy a nemzeti létet fenn kell tartani legalább a jelenlegi szinten, amíg és ahogy a körülmények engedik (idegen megszállás és terror esetén sokak által vállalt “bennszülötti magatartásként”, minimum-feladatként elismerésre méltó hozzáállás)

4) Végül érdemi, az életképes, valódi nemzeti létet, újjászületést szolgálni kívánó politikának - azt lehet nevezni, amely a nemzeti lét reorganizációjára törekszik, az egészséges életképesség helyreállítására - a nemzeti és ennek megfelelően a közjogi, sőt gazdasági és kultúrális békeállapot helyreállítására.

Első lépésben a nemzeti létezés akarásának kérdése nem környezetfüggő döntés, hanem eredendően belső öntudati ügy. Ezen belső közösségi lelki állapot, közösségi lelki létezés régi megfogalmazása volt a közösség mint személy létezésének a feltételezése az egyénhez mint személyhez hasonlóan (egyedi, önálló akarattal, értelemmel, lelki alkattal rendelkező “valamilyen közösség”) ® azaz nemzet. A nemzet fogalma Magyarországon 1848-tól törvényekben is megfogalmazottan kitágult, összeolvadt a szavazók széles rétegével, minden korábbi rendi elkülönüléstől mentesen. Trianon után pedig a tulajdonképpen homogén lakosságú Magyarországon, a nemzet (natio) fogalma összeolvadt a néppel (etnikum), tehát a nép egésze előtt áll a lehetőség, hogy „az alkotmány sáncain belülre kerülve” nemzetként létezőnek értelmezze magát a nagyvilág globális forgatagában - ahogyan ezt 1956-ban tette meg egy eszméletvesztésből felriadó hirtelen mozdulattal (12 évvel azután, hogy az egész országot az alkotmány sáncain kívülre száműzték).

Azonban meg kell jegyezni, hogy a nemzet fogalma bár nem azonos a nép fogalmával, de minden magyarnak (talán a csángókat kivéve) identitásbeli alapvonása a magyar nemzeti tudat. Bárhol éljen a nagyvilágban. Hogy ez nem azonosítható az állampolgársággal, az részben Trianonnak köszönhető, részben a 2004 december 5-i népszavazás idején a kormánypártok politikusainak. Nem az ő döntésüktől függ, hogy hol a magyar nemzet határa, ők legfeljebb az állampolgárság hivatalos körét vonhatják meg. Sőt még csak nem is kizárólag az etnikailag magyaroktól függ, hogy hol a szentkorona nemzetének határa, mert végső fokon, a magyar alkotmány szerint a szentkorona tagjai (a szentkorona nemzete) mindenki, aki elfogadja a szentkorona főségét és a tagságból eredő követelményeket – fajra, nyelvre, vallásra való tekintet nélkül. Jelenleg a magyarok között vannak a legtöbben a Kárpát medence népei közül, akik komolyan veszik ezt a tudati lehetőséget, nemzeti önmeghatározást. Két külön kérdésnek kell tekinteni tehát, hogy mit értünk „magyar nemzet alatt” (etnikailag magyar nemzet) és a „szentkorona nemzete” alatt (fajra, nyelvre, vallásra tekintet nélkül). Hogy ezt a kérdést egyáltalán föl lehet tenni, az XX. századi történelmünknek köszönhető, és nem a nemzetfogalmunk belső ellentmondásaiból következik. De menjünk tovább az alkotmány fogalmának tárgyalásában.

A XX. század diktatúrái nem sokat törődtek a (bármilyen szorosabb definíció szerint értelmezett) nemzet “akaratával”. A történelmi cselekvésnek az államok maguk akartak a totális akaratképzői lenni. Megvalósult a falanszter, a gép-világ (az államgép-világ), ahol a gép az ember fölé magasodik. A “hatalom” mondja meg, a hatalmi gépezet dönti el pillanatnyi vélt hatalmi érdekek szerinti prokrutész ágyként, hogy mi az erkölcs. Ez volt a XX. század politikai jellemzője. Ennek a kornak a szemléletét fejezi ki az orosz-rulett szerű chartális alkotmány (alkotmány-levél) felfogás, amely abszolút origónak igyekszik beállítani egy végső soron ad-hoc eseti döntést az alkotmány szövegéről, amelyet aztán a hatalmi kisebbség, a domináns befolyású lobbik rendszere a saját szája íze szerint próbálhat értelmezni, előírni az alávetetteknek (jogkövetést hangoztatva, és lehetőleg minden kritikát elutasítva).

A magyar (a történelmi típusú) alkotmányfelfogás szerint azonban éppen fordítva van: a nemzet, a társadalom életképes közössége kell, hogy “használja” az államot (amely elvárástól a valóság többé-kevésbé eltérhet, de amely eltérést senki sosem állíthat be valóságos normaként, előírásként). A nemzeti (társadalmi) közösség erkölcsi felelőssége az állami működésért tehát nem a múlt idők elsorvadt ideája, hanem a „teljes szemléleti horizontot számba vevő” alkotmányosság minimális alapzata ma és a jövőben is, amit mi magyarok a hagyományunknak megfelelő fogalmi eszközökkel tudunk megfogalmazni, beazonosítani. A népfelség elvéhez hasonlatosan. Azonban a népfelség elvét (kifejezését) kerülöm, mert ezt a fogalmat a magyar alkotmányos hagyománnyal, tehát a széles értelemben vett, a lételméletig hatoló alkotmányértelmezéssel szembehelyezkedő hazai és idegen hatalmi hátterű, leszűkített alkotmányértelmezést erőltető törekvések használják (61 éve “állami előírásként”), és módszeresen visszaélnek vele. A visszaélésre az ad lehetőséget, hogy népfelség egy hiányos, “modernül lepusztult”, összerogyott fogalmi rendszer, egy részfunkciókra fejlesztett fogalmi torzó alkat-eleme (nem a népfelség elvével magával van tehát baj, hanem a totális diktatúrával szemben nem-immunis fogalmi környezetével).

Ma alapvető a „kétség”, hogy az alkotmánytípusok különbözőségétől függetlenül van-e minimális lehetősége a magyar politikának a nemzeti létet szolgálni - az elmúlás kulturális eszközökkel vívható fékezésén túlmenően. A válasz a nemzeti politikai hívószavak kapcsán megfogalmazott kategóriák mentén könnyebb.

- Az első „emlék” kategóriában a megélhető tényleges alkotmányosság gondja fel sem merül.

- A második fájdalom-csillapító kategóriában a nemzeti alkotmányosság látszata már igény lehet (ma ezt sem érjük el!).

- A harmadik, a pusztulást fékező, az adott állapotot jegelni igyekvő nemzeti politika felfogás esetében a nemzeti alkotmányra hivatkozás már létkérdésnek számít, döntő lehet, mint volt például Deák Ferenc esetében.

- A negyedik, a nemzeti megújhódást célul kitűző törekvés számára pedig a nemzeti alkotmány meghivatkozásán túlmenően létkérdés a történelmi típusú alkotmány szélesebb szemléleti horizontjának alapul vétele a társadalom tudományok elméleti térfelén csakúgy, mint a társadalom szervezés gyakorlati feladatában.

Azt állítom, hogy a nemzeti-társadalmi boldogulás (mert mai szóval ez számunkra a társadalmi boldogulást jelenti) egyik talán legfontosabb kitörési pontja: a fogalmi felkészülés, önálló tájékozódás a társadalompolitikai alapkérdésekben - a társadalom-filozófiától kezdődően a legmodernebb társadalom-szervezési eszközök megértéséig, szellemi és valóságos birtokba vételéig - a társadalmi, nemzeti újjászületésre törekedés alapállásából. Az a szégyenletes színjáték, ami ma a parlamentben és számos más területen folyik modernizáció, felzárkózás, a nyugathoz való csatlakozás címén, az valami egészen más. Az a nemzeti önszerveződésnek mint gazdasági erőforrásnak, termelési tényezőnek az otromba eltékozlása, felelőtlen megsemmisítése.

Nyilvánvaló, hogy a történelmi alkotmány két legismertebb, leginkább számon tartott ismérve mellett (a Kárpát-medence egésze mint hozzá tartozó terület és a sokaknak nehezen értelmezhető történelmi jelző mellett) számunkra most a belső, társadalom-lélektani, társadalmi identitásbeli szerepe a döntő kérdés. A magyar alkotmány (mármint a teljes értékű, a történelmi típusú alkotmány, a tényleges alkotmány) ugyanis olyan teljes ívű szemléleti horizontot kínál, a társadalomban élő emberi lét teljességét felidézve számos tekintetben a történelmünk során nem először, amely támasztékot, eligazodási lehetőséget jelenthet a társadalmi-állami élet legnehezebb kérdéseiben, kihívásaiban:

- a szentkorona intézményének tagja mindenki a nemzetből, tehát nem alávetettje és nem is fölsőbbsége senki a többieknek, legkevésbé nem fölsőbbsége az állam (-apparátus) a nemzetnek (a társadalmi közösségnek)

- a szentkorona a nemzetet megjelenítve minden természeti és társadalmi erőforrás végső tulajdonosa, és egyes személyek vagy csoportok abból csak birtokolhatnak de a társadalomtól magántulajdonként el nem vonhatják, a társadalmi ellenőrzés alól végső soron ki nem vonhatják e javakat,

- a szentkorona (amelynek felelősséggel tartozik mind az állam, mind a hatalom minden gyakorlója) eszmei szerepénél fogva fogalmilag teszi lehetetlenné a diktatúra bármely változatának alkotmányos elismerhetőségét,

- és a még tovább hosszan sorolható tételek közül: a szentkorona, mint a nemzet megjelenítője, amely katolikus fogalmazásban Szűz Máriáé, tehát arra mint hűbérúr senki emberfia igényt nem tarthat, azaz birodalomba nem tagolható be alárendelt egységként az ország, csak teljes jogú partner lehet nemzetközi rendszerekben (a modern jogfelfogásban ez sem ismeretlen elv)

Támaszkodni kell tehát a történelmi alkotmányra és annak központi intézményére, a szentkoronára - ami nem is annyira gigászi hatalmi-katonai-gazdasági erőfeszítést igényel a nagyvilággal szemben, mint inkább kiindulási pontként önmagukban a nemzeti lét felvállalását!

… Van magyar alkotmány jogfolytonos elismerésére például jogtechnikai lehetőség? Nem a teljes képtelenség volna “modern” világunkban? Természetesen fontos kérdés annak tanulmányozása, hogy a Szent Korona közjogi tanához miként kapcsolható a ma élő és működő jogrendszer. A kérdés igen széles körű kutatásokat igényel valamennyi jogágban. Azt azonban például a klasszikus magánjog és a büntetőjog területén folytatott bírói gyakorlat ismeretében bízvást meg lehet állapítani, hogy nincs olyan terület e két alapvető jogágban, amely ellentétben állna azokkal az elvekkel, amelyek “alkotmányos evidenciaként” szerepelnek a történelmi alkotmányt bemutató kötetben[3]

A „törvénysértés jogot nem alapíthat” elv meghatározó szabályként határozza meg a magánjognak a tulajdonra és a kötelmekre vonatkozó szabályait, de alkalmazzák a bíróságok a büntető ítélkezésben is.

Ennek az elvnek a tagadásával (az elv megtagadása alapján) születtek meg Magyarországon a diktatúrák több mint 300.000 embert érintő bírói ítéletei is, amelyeket olyan büntető és igazgatási jogszabályokra alapított 1944 októbere és 1989 október 23–a között az államhatalom, amelyek ellentétben álltak az alapvető erkölcsi normákkal, illetve az emberi jogoknak a nemzetközi jogban elismert normáival.[4]

Ez utóbbi törtvények (az emberi jogoknak a nemzetközi jogban elismert normái) kimondva és kimondatlanul is az erkölcs a hatalom és az igazság egymás mellé rendeléséből indulnak ki (ezúton is kizárva a diktatúra alkotmányos elismerését). Ez utóbbi irányában hat a kártalanítás nélküli államosítások jogellenességének deklarálása és a kárpótlás megnyitása. (Az más kérdés, hogy a kárpótlás mikéntje számos kívánni valót hagyott maga után).

A hatalmi ágak tényleges szétválasztása, a független bíróságok működése ugyancsak olyan alkotmányos elv gyakorlati megvalósulása, amely összhangban áll a történelmi alkotmánnyal. Számos ügyben hozott ítélet bizonyítja, hogy a bíróságok nem kiszolgálói a végrehajtó hatalomnak.

Nincs sem a büntető sem a magánjogban (polgári jogban) olyan alapvető elvi akadály, ami ellentmondana a történelmi alkotmány alapvető elveinek, ellenkezőleg, megvannak azok a kapcsolódási pontok, amelyek okán a működő jogrendszer a történelmi alkotmányhoz kapcsolódhat. Ezek a pontok valójában azokon az erkölcsi normákon nyugszanak, amelyek a történelmi alkotmány sajátjai, s amelyeket a magyar jogtudat és az írott jog tulajdonképpen ma is tisztel, e két jogágon belül feltétlenül - de az évezredes gyökerű alkotmányos tudattól, annak meghivatkozásától elszakítva. Így relativizálva, erőtlenítve annak súlyát a jogtudat egészében, kiváltképpen a közjog területén, és azon belül az alaptörvény értelmezésében enyhén szólva is sérülékennyé vált társadalmi életünk alkotmányosságának biztosíték rendszere. Tehát a jogfolytonosság helyreállítása felerősítené az alapvető erkölcsi normák erejét, az alkotmányosságot a jog minden területén és azon belül a két hivatkozott jogágban, a magánjog és a büntetőjog területén…

Jogi szempontból meglepő további megállapításra is juthatunk: a történelmi típusú alkotmány értelmezésében a „történelmi” jelző egyoldalú hangsúlyozása, amolyan mindent nyitó kulcsként való használata önmagában félreviheti gondolkodásunkat. Nem egyszerűen a régit kell szeretnünk, mert mai fantáziánk erőtlen lenne, hanem a régi dolgokból azokra kell vigyáznunk, amelyeket pótolni nem-nagyon tudunk, és nagy szükségünk van rájuk. Ilyen a történelmi típusúnak nevezett magyar alkotmányos hagyomány fogalmi rendszere.

E hagyomány értékeinek kiemeléséért a mai helyzetben különbséget kell tenni az írott alaptörvény és az alkotmányos normarendszer között. A történelmi alkotmány lényege az utóbbi, az alkotmányos elvek rendszere. Tehát nem az Aranybulla maga volt a magyar alkotmány, mert az csak egy olyan irat, megállapodás volt, amely az alkotmányos szellemiséget kifejezte, tisztelte az adott korszak kulturális, hatalmi kötöttségei, feltételei között (pl ellenállási záradék).

Tömören fogalmazva: az alkotmány: nem egyenlő (¹) alaptörvénnyel! Csakhogy ennek van egy fontos párhuzama: a társadalom: nem egyenlő (¹) az állammal! Nem maga a gondolat új felfedezés, mert erről a marxizmus is sokat értekezett (és nem tudott mit kezdeni vele az adott hatalmi viszonyoknak megfelelni igyekezetében), hanem az a kevéssé számon tartott tény hathat számunkra az újdonság erejével, hogy a társadalom: nem egyenlő (¹) az állammal kijelentés mintájára, annak megfelelően az alkotmány: sem egyenlő (¹) alaptörvénnyel!

- Sőt, ezt az evidens tételt igyekszik a törvény szigorával „megtiltani” a ma is használt alaptörvényünk 77.§(1), amely úgy szól, hogy „Az Alkotmány a Magyar Köztársaság alaptörvénye.” Ez a „túl egyszerű” volta miatt homályos kijelentés többféle képen is értelmezhető:

- Szokták kezelni ekvivalenciaként, egyenlőségként, szinonímaként: az alkotmány = alaptörvény. De ha kételyek merülnek fel és pontosabban kell fogalmazni, akkor két további értelmezés adódik:

- Egyrészt lehetne úgy értelmezni, hogy „az alkotmány” (ami a magyaroknál a történelmi alkotmányuk!) Þ az alaptörvénnyel úgy egyenlő, hogy attól az alaptörvény nem térhet el! (tehát hogy a 2/3-os vagy bármilyen más szavazati arányú országgyűlés és bármilyen más testület legitimitása, szuverenitása addig terjed, amíg az alkotmányt nem sérti működésével, határozataival). De nem így szokták értelmezni, hanem fordítva:

- A Magyar Köztársaság alaptörvénye (amit ravasz trükkökkel havonta foltoznak, módosítanak mint törvényi szöveget) Þ az alkotmány definíciójaként értelmezendő. Az úgynevezett alkotmánybírósági bizottság tagjai sokszor kifejtették, hogy alkotmányos elveik, lelkiismeretük és szerepfelfogásuk odáig terjed, amíg az eseti döntésekből összeállt hivatalos alaptörvényi szöveg szerintük azt engedi. Tehát a népnek, nemzetnek ők nem tartoznak felelősséggel. Ha az állam elszakad a társadalomtól, a nemzettől, akkor ők az állammal, ezzel az elszabadult szörnnyel tartanak, és nem az élő közösséggel, nem is a sok nemzedéket felölelő nemzet közjogi, alkotmányos értékeivel, normarendszerével, identitásával, hagyományaival, lelkiismeretével és szolidaritás-igényével. Egyszóval nem kötődnek közvetlenül európaiságunk és magyarságunk társadalom-politikai kultúrájához, közjogi alapelveihez. Számukra tehát (végletesen fogalmazva) a magyarság politikai léte nem érték, helyette minden fenntartás nélkül igyekeznek közreműködni a magyarság nemzeti léte felszámolásában, külső birodalmi jellegű hatalmi igényeknek eleget téve.

Ez a gyakorlat tökéletesen és sajnálatosan megfelel annak a provizórikus, alkotmányos szempontból rendkívüli állapotnak, amely a német második világháborús megszállás napjától több mint 61 éve tart mindmáig.

Na de jelentene bármilyen fogódzót az utóbbi 15 év úgynevezett rendszerváltásának nemzet- és társadalom-felszámoló, a globalizmussal indokolt, elszabadult folyamataival szemben a történelmi alkotmányunk elismerése? Miként fogalmazható meg egy elméleti horizont kiszélesedése mind a társadalom-kritikai gondolkodásunk, mind a tényleges társadalom-politika számára (túl azon, hogy az alkotmányos jogfolytonosság elismerésének jogtechnikai akadályai nem nagyon vannak)?

Egy dolog az, hogy az államosítással a társadalomtól elvont közjavak és magánjavak jellemző módon és nagy tömegében olyan tulajdonosokhoz kerültek, akik erre a jóvátételre jogosultak nem voltak (és ez az alkalmazott privatizációs technika olyan erős kritikáját adja, amely annak társadalmi elfogadhatóságát és jogszerűségének kétségét is felveti). A másik még súlyosabb kérdés, hogy olyan további viszonyokat készítettek elő, alapoztak meg a “tolvaj-privatizációval” (az eredeti magán- és közösségi tulajdonosokat végleg kisemmiző privatizációval), amely új viszonyok akadályozzák, hogy a társadalom később képes legyen kinőni, kompenzálni, békeállapottá helyesbíteni a felszín alatt tulajdonképpen polgárháborúsan részvétlen, egymásnak ellent mondó, ellenérdekelt, „intézményesült” feszültségeket – a mára kialakult, erkölcsileg elfogadhatatlan állapotot. Tehát igen fontos, a jövőbeni társadalmi életképességünket meghatározó kérdésről van szó, ha a társadalmi önvizsgálatunk fogalmi eszközeit tekintjük.

De milyen logikusak a dolgok?! Az eddigiek alapján válaszolhatunk arra, hogy a társadalmasítás egyenlő-e (=?) az államosítással?! A válasz egyértelmű NEM. A társadalmasítás nem egyenlő (¹) az államosítással!! Azonban ha a társadalmasítás nem egyenlő (¹) az államosítással, akkor az államosítás nem a társadalmasítás elhibázott megoldása volt, hanem a szavak szintjén álcázott rablás?! Mit adhat el az állam alkotmányos legitimációval – ha már az államosítást sem lehet alkotmányos lépésnek tekinteni sem a maga korában, sem utólag? Alkotmányosan SEMMIT! A privatizációnál például, ha nincsen az államnak mint a nemzeti közösség önkormányozó eszközének beszámolási kötelezettsége, felelőssége, ha az állam maga az origó, amint azt a mai chartális alkotmány alapú értelmezés sugallja, akkor azt ad el, amit akar. Nem tartozik beszámolni senkinek. Mi kell hogy elhiggyük neki, hogy akkor vagyunk „jogkövetők”, ha belenyugszunk 4 millió ember nyomorába és a magyar nemzeti közösség anyagi létfeltételeinek további felszámolásába. A ma divatos, a diktatúrák XX. századától örökölt „alkotmány-levelek” ehhez az értelmezéshez kiválóan kezelhető útilapuként szolgálnak.

De ha az állam „felelős” (beszámolni köteles) azért, amit elszabadult eszközként jogtalanul tesz, mert a társadalmasítás nem egyenlő (¹) az államosítással, akkor kicsit más a helyzet, akkor nem tehetünk úgy, mintha nem egy alkotmánnyal szembe szegülő valóságos társadalmi kataklizma, mindent elpusztító földrengés után lennénk. A földdel egyenlővé tett házak romjain szeretteik emlékét is nehezen felidőző sokkos, leépült emberek tömegével játszogatni elcsalt választásokat (és közben például az alkotmányosságról a vitát az egyetemeken, sajtóban, politikában megtiltani; a tiltásnak ellenszegülőket pedig vagy személyükben egzisztenciálisan zaklatni vagy a közállapotok folyamatos irritálásával lehetetlenné tenni – és folyton csalárd szavazásokon őket keresztül-hajszolni), ez nem egyéb, mint amikor az oroszok megkövetelték, hogy a területi kvóták szerint végzett tömeges kivégzés áldozatai vallják bűnösnek magukat, és erről írást vettek fel.

Nem csak a négy évenként elcsalt választásokról van szó, mert az állami struktúrát, szerepet ezeken a választásokon az országgyűlésbe bekerültek nemigen érintik, nem kezelik – márpedig a struktúrákba kódolt döntések, felelősségek a legfontosabbak. A tényleges, az úgynevezett történelmi alkotmányosság struktúrája a tét, ami önépítésre, eszmélésre adna lehetőséget! A romokon ücsörögve a társadalmi lelki-anyagi újjáépítést nem lehet pótolni a hajléktalanná, de legalábbis védtelenül nincstelenné vált lakosokat kizáró elprivatizálással, kiárusítással, akiktől a javakat elvették, elrabolták, azok személyükben már alig élnek, a kiszolgáltatottságot megörökölt, megfélemlítettségben felnevelt, szándékosan aluliskolázott gyerekeik pedig uzsorásoknak ideális célpontként tájékozatlanok - tehát a társadalmi revitalizálást, az életképes alkotmányosság újraépítését kell napirendre venni, hogy orvosolhassuk ezt a méltánytalanságot. A méltánytalanság lényege tehát, hogy a munkatáborokban, tudatilag és anyagilag céltudatosan meggyötört emberekkel szemben olyan feltételeket támasztottak a gyorsított privatizációban, amelyeknek egészséges, jó erőben lévő emberek és közösségeik gond nélkül meg tudnak felelni – de nem a beteggé tett rabok módján éppen túlélők tömegei. Emberi jogokra, piaci versenyre és egyéb kiegyenlített viszonyra hivatkozni ebben az esetben nem más, mint az emberi álnokság alig felfogható megnyilvánulása.

S mert nemzedékek éltek alkotmánytól, tulajdontól elvágva, a minimálisan emberhez méltó körülmények nélkül (valóságos erdőben nevelkedett indiai farkasgyerekekként), ezért körültekintőnek kell lenni a „normalizálásban”. Például kisebb vígassággal kellene a közösségi vagyont kalapács alá tenni, sőt: a közösségi vagyon fogalmát, és még inkább a közösség és közösségben megélhető személyes szabadság fogalmát (!?) sem kellene árverési kalapács alá téve elvesztegetni a jelen és következő nemzedékek elől. Nem az a tét, hogy melyik kormány verje dobra még a vizet meg a levegőt is, hanem ….. elakad az ember szava mint sivatagi utazónak víz nélkül. … Nem értik?

Ha a magyar alkotmányos hagyományban szereplő szentkorona (amit amíg becsültek, addig kis betűvel írtak) a nemzetet, a társadalmat jeleníti meg (hiszen annak tagjai az egyes emberek), akkor sajátos módon az ontológiailag másodlagos jogi személy állammal szemben elsődleges „ÉLŐ SZEMÉLYKÉNT” jelenik meg a társadalom! Ebben a fogalmi rendszerben a hatalom gyakorlói és a hatalom által alkotott szabályok szerint élő emberek között képletesen áthidalható a bürokrácia mechanikus, embertelen, ma már számítógépekkel felpörgetett gépezete, amely irányítás nélkül, önmagában nem nagyon alkalmas az emberi, élő viszonyok közvetítésére. A XXI. századi földi létet letaglózó általános elidegenedés ellenszerét, gyógyszerét nyújthatja nekünk a magyar alkotmányos hagyomány, még a gazdasági-tulajdoni-pénzügyi viszonyokban is!

A kettő, állam és társadalom, eszköz és élő személy tehát nem cserélhető be egymásra, nem keverhető össze (amint például a marxista társadalmasítási filozófiai szövegre hivatkozó terror-államosítás tette korábban, és ennek folytatásaként a „terror-privatizáció” majd „terror-monopolizáció” teszi velünk mind a mai napig).

A kettő, társadalmasítás és államosítás fogalmának külön választására szükség van, mert a társadalmasítás fogalma nem nélkülözhető a nemzeti politikában sem, semmikor az emberi történelem folyamán (amikor és amilyen mértékben csak nemzeti közösségről beszélhetünk). A köztulajdon a társadalmasítás egyik formája, módja. A természeti és társadalmi erőforrásokhoz való hozzáférés rendszere, ezen erőforrások társadalmasításának módja örök problémája az emberiségnek, amit korszakról korszakra újból rendeznie kell. Most éppen a káoszba merülünk egyre mélyebben.

Szükségünk van a kimenekítő útra. De ezen nem a személyes emigráció (munkavállalási turizmus) nemzetet felszámoló fizikai menekülési útja értendő, amint azt ma a választási küzdelemre készülődő pártok egymással versengve szorgalmazzák (!) – hanem a privatizáció korrekciója, az egészséges jövedelmi szerkezet kialakítása és más alkotmányos szellemű reformok helyett. A szovjet megszállás társadalom bénító kommunista fejmosásának máig tartó hatása az, hogy a parlamenti pártok „a néppel”, a választókkal nyíltan csak mint munkásokkal tudnak társalogni (az úgynevezett jobboldalon is!). Mit igérnek? Munkát-segélyt. Esetleg vasútjegy-támogatást melegebb és hidegebb éghajlatokra (kerékre ültetett földönfutóknak). Holott az egyéni és közösségi léthez, boldoguláshoz való jogot, lehetőséget kellene nyújtsák, kiharcolják, de legalább célul kitűzzék. Ehelyett az ’56-os szervezet fennen hirdeti, hogy rá ne számítson senki nemzeti ügyben, mert ő csak a tagok nyugdíjával hivatott törődni. Az egyházak csak az egyházi intézményekkel. Mindenki a maga szűkebb dolgaival. A pártok önzése, haza-árulása már természetesnek tűnik. Már hallani vélem az új definíciót: politikai párt az a szervezet, amely a természetes létfeltételeket az egyénektől és közösségeiktől elvonja és „megfelelő” tőkeerővel rendelkező ügyfeleknek olcsón eladja – mint valami felszámoló biztos, aki a haldokló alól az ágyat is elárverezi. A társadalom egésze, az alkotmányosság mint strukturális meghatározó lényeg pedig értelmezhetetlenné válik… Fel kell nyögni a haldoklónak, hogy „ne tegyék, még élek!”

A boldogulásunk egyik kulcsa, hogy meg kell értenünk a társadalom és az „állam-eszköz” szereposztását, egymásétól eltérő kompetenciáját. Például ami a társadalomé, azt az állam nem adhatja el „állami tulajdonként”, legfeljebb kezelhetné (és nehezen kezelhető szükséghelyzetben tovább is csak legfeljebb ezt a kezelési funkciót adhatná, mint valamely elárvult gyerek gyámja), mert nem az övé amit korábban úgymond „államosítottak”, mert az ismételt lopás és rablás volna az állam részéről a saját polgáraival szemben (és orgazdaság a vevő oldalán), és ezért jogilag semmis – meg értelmetlen – azaz alkotmányosan „jogtalan”. A „rendszerváltási privatizálás” jelenlegi formájában végső megoldássá merevedése a terror-állam ügyeinek utólagos elismerése volna, úgy kb a Benes dekrétumokkal meg a Gulág-ítéletekkel és hasonlókkal egy szinten.

Rendbe kell tenni a dolgokat. Tegyük fel, hogy sok minden (minden azért biztosan nem), jószándékból történt az utóbbi 15 évben. Ennek örülni kell. De most, feltárva a dolgok jellegét, értelmezve a tapasztalatokat ideje volna helyesbíteni, korrigálni, mert a közjogi SEMMISSÉGET a tudatlanság vagy mégoly őszinte jószándék nem orvosolja. Az problémát, kiszolgáltatottságot, veszélyt, és ezért feladatot jelent, amit nem lehet kikerülni szóvarázslásokkal, talányos §-okkal, amiket a Vörös Hadseregre támaszkodó erőszak iktatott alaptörvénybe.

A föld mint tőkejószág nem közgazdaság elméleti abszurdum? De az. Az értelmetlenséget tartalmazó szerződés: semmis. Miért kötünk alapvetően semmis, értelmetlen szerződéseket? A föld (régi megfogalmazásban) a koronáé. A régi megfogalmazás azonban aktuális mondanivalót hordozott. Az állam nem adhatja el akkor sem a földet a nemzettől a társadalmi egésztől, élő közösségtől ha olyasmit mond rá, hogy “szabad forgalmú tőkejószág”, hogy szerinte csak mezőgazdasági árutermelésre való, hogy csak az művelhesse meg, akinek magas tőkeereje van hozzá, akié sosem volt és aki lehetőleg külföldi … – ilyeneket nem mondhat az állam sem a magyar történelmi alkotmány szerint, sem az ENSZ alapelvei szerint.

Az állam ugyanis nem mindenható a saját társadalmával szemben, a fölött annak szolgálata helyett (idegen hatalmi túlerőre hivatkozva sem, hogy mentse felelősségét saját népével, nemzetével szemben). Az állam nem egy nagy varázsló, amely ráolvasással át tudja alakítani a dolgokat, földből (környezeti, természeti és társadalmi végső erőforrásból) nem varázsolhat bármikor újra előállítható, holt munkaként is emlegetett tőkejószágot.

Az államot legfeljebb pillanatnyi működtetői használják álcázott kalózhajóként – a társadalommal szemben. Most is ez a helyzet. A magyarságnak azonban szerencséje van, mert a szentkorona közjogi szerepével, ma már furcsán ható fogalmazásban „élő személynek” minősítésével éppen arra lett „kitalálva” hajdanán, hogy az állam hamari urai, pillanatnyi kalózai ne tehessenek mindent tönkre végérvényesen pénz-éhségükben, sikertelenségükben, jellemtelen-ségükben, szerencsétlenségükben vagy akár csak eszköztelenségükben. – Hogy „ne terheljük túl” őket közéleti szerepükben, állami tisztségükben.

Utóirat: Az uniós csatlakozásnál milliárdokat dobtak ki az ablakon félre tájékoztatásra, és rendőrileg léptek fel a tájékoztatás követelőivel szemben. Mai szóhasználattal népakarat megnyilvánulásáról tehát szó sem lehetett.

Az uniós elméleti alapok színvonala, például „a négy szabadságelv” meglepően primitív, pontosabban alkotmányosság-ellenes monopolérdeket szolgáló közgazdaság szabályozási követelés. Alkotmány-ellenes attól lesz, hogy a monopolérdekű gazdasági lobbi-követeléseket politikai, mi több alkotmányos politikai rendszerként kívánnak abszolutizálni, alapértékként elfogadtatni egy egész földrész lakosságával. Annak ellenére, hogy józan ésszel és minimális tisztességgel már gazdasági alapelvként sem abszolutizálhatók, mert az „egyszerű emberek” természeti és társadalmi erőforrásokhoz való jutását, ahhoz való jussát sem említik, nemhogy egyéb gazdasági alapjogait átgondolt, áttekinthető, elemezhető rendszerben fogalmazva adnák meg. Csak egyetlen példaként „a négy szabadságelv”: áruk szabad áramlása, tőke szabad áramlása, szolgáltatások szabad áramlása, személyek szabad mozgása[5]. Ezek nem politikai szabadságelvek. Ezek a XX. századi munkatáborok kapuinak feliratát idézik: „A munka szabaddá tesz” (német változat), „A munka dicsőség dolga” (szibériai változat). Érdekes volna, hogy a munkatáborok elhagyhatatlan kellékei voltak-e ezek a feliratok a búr háborútól kezdve a világ egyéb tájain is. „A négy alapelv”-nek csak akkor lehet értelme, csak akkor lehet általánosan elfogadható, ha garantálva van, hogy kizárólag az alkotmányosság keretein belül lehet rájuk hivatkozni, hogy ezáltal sem uzsorás törekvések, sem világot nyomorító monopol visszaélések legitimálására nem lehet felhasználni őket. De ilyen állapot akkor lehetséges, ha az alkotmányos elvek erősebbek mindenféle bizottság és komisszár (EU-komisszárok) alkalmi döntéseinél. Ez pedig Európában a nemzeti alkotmányok tiszteletét kell jelentse az uniós birodalmi törekvésű döntéshozókkal szemben. Kiváltkép a történelmi alkotmányok tiszteletét, mert azok a klasszikus, civilizációnk és kultúránk központi tartópilléreit jelentő tényleges európai értékeket teszik meghivatkozhatóvá. A mégoly jószándékú chartális nemzeti alkotmányok ebben már jóval erőtlenebbek, de még mindig elhagyhatatlan végvárai az emberi társadalmi eszményeknek. Ne hagyjuk, hogy az egész európai kontinens egyetlen nagy lágerré váljon, s mi abban egy barakká, ezzel a négy tételes felirattal – a nemzeti létformák, kultúrák, szolidáris közösségek laza rendszere helyett.

Az unió belső nehézségei „csatlakozásunk” óta szembeszökővé váltak. Pályázik rá az USA, a saját enyészetének káosza, és a monopolérdeket szolgáló rossz európai jövedelem-szabályozás miatt az ázsiai konkurencia. Az unióba minket mint zombikat söpörtek be, lefejezve formálisan is politikai önszervezésünket. A választások komédiává, marketing-szavak sziporkázó üres tűzijátékává váltak (túl a számítógépes és egyéb hatósági svindliken). De ha alulmarad az unió önmagával, az USA-val vagy Kínával szemben, akkor mirólunk senki nem fog gondoskodni, a süllyedő hajón külön csónakot nekünk nem tartanak fent.

Nagy szüksége van a magyarságnak a politikai, gazdasági, jogi és kulturális életképességre, ezért rendezni kell az alkotmányos alapokat!

A történelmi magyar alkotmány fogalmi alapot nyújthat a kínai-ázsiai alacsony munkabérre támaszkodó, az uniós Európát megszorongató árudömping gazdaság romboló hatásával szemben. A társadalom munka-szerinti elosztási viszonyai ugyanis túlterheltek, tehát ezek konkurencia miatti megrogyása túlzott hatással van a társadalom egészére. Az alkotmányosság elveire támaszkodva az egyik legnagyobb elméleti feladat a társadalom jövedelem-szerkezeti modelljének megfogalmazása, majd ennek alapján a jövedelmi viszonyok újra szabályozása (hogy az alkotmányos elvek a gazdaságban érvényesülhessenek). Ezt nem csak a nemzet léte kívánja meg, ezt a széles körű nyomor előli menekülés követeli meg. Nem várhatjuk meg, amíg egy világot átfogó megrázkódtatást követően nemzetközi evidenciává, külső előírássá válik mindez, hanem magunkért magunknak kell lépnünk – minél előbb.

[1] 2000 májusban, az Országház felsőházi termében, a Magyarok V. Világkongresszusán.

[2] A Szent István terv végre, terjedelmének mintegy első felében sok oldalról megközelítve mondja ki, hogy az egyoldalúan pozitivista társadalomkritikai személetnek nincsen értelme, tarthatatlan. Ez egy igen nagy jelentőségű megállapítás, főleg a Professzorok Batthyány körének névsorával fémjelezve. Ez olyan fontos személeti váltás, hogy ennek jelentőségét az sem kérdőjelezheti meg, hogy a tanulmány második felében pedig a közgazdasági és néhány egyéb társadalomszervezési kérdésben a szerzők nem vállalták fel e gondolat végigvitelét. Főleg a gazdaságpolitikai kérdésekben a tanulmány egyébként kétségtelen erényeit szinte megsemmisítik azt sulykolva, hogy nekik önálló gondolatuk gazdaságról, miegyébről egy sincsen (!?). Sajátosan polemikus mű született tehát, amelyben már-már a sorok között kell olvasni. Egyfajta öncenzúra mögé bújtak a szerzők. Mint a lengyel Szolidaritás időkben ismert fehéren hagyott kicenzúrázott újságoldalakon, ennek a tanulmánynak a második felében legfeljebb sormintaként értelmezhető, látványosan lerontott szöveggel satírozták be az oldalakat. Ezekkel a logikailag lerontott oldalakkal szemléltették a további gondolatok elől elzárt területet.

[3] Lásd: Történelmi alkotmányunk jogán, (Budapest, 2003, Alkotmányossági Műhely és Fórum Társaság valamint Szabad Magyarországért Mozgalom közös kiadásában).

[4] Kahler Frigyes: Erkölcsi és jogi igazságtétel - Janus-arcú rendszerváltozás (Kairosz Kiadó 1998) p. 158-185.;Vö.még Uő.: Még néhány szó az igazságtételről Jobbközéparányok – Janus - arcú rendszerváltozás II. p.195-209. és Uő.: Joghalál Magyarországon 1945-1989. Bp. Zrínyi. 1993. p. 1-292.

[5] http://www.euvonal.hu/index.php?op=kozossegi_politikak&id=11 - lásd máig a Külügyminisztérium honlapján.

Nemzeti politikát!
közjogi, gazdasági békeállapot követelése

(Társadalmi békeállapot követelése osztályharc, tőke-dominancia őrületek stb sodortatások helyett)

A) A szerves nemzeti létre támaszkodó, azt újjáélesztő politika

Nehezen viselhető az a szívszorító érzés, ami elfog a gyanú ébredésekor, hogy az épület pompája, sugallt elhivatottsága sokak számára csak paraván, színházi díszlet, és a díszletek mögött a legelképesztőbb tehetetlenség, közöny, sőt időnként ellenérzés mozgatja a történéseket a magyar nemzeti léttel szemben. A távolság hirtelen nagyra nő a lépcsőkön botorkáló látogató és a tőle pár méternyire magasodó díszes falak, az ablakok, széksorok, a magasban állócsillagok, valóságos fényes csillagködök módjára világító lámpák, a látogató és a lába alatt a cipőjével érintett szőnyeg között.

A felsőházi teremben 5 éve magam is hallhattam, amint a forma szerint köztársasági elnöki szerepet betöltő személy kijelenti e varázslatos környezetben, hogy szerinte „a magyar nemzet fogalma üres fikció” (senki sem ordított közbe, hogy takarodjon, és az elnök úr sem mondott le fél órával később, másnap sem, később sem, hogy bocsánatot kérjen a sérelemért, amit egész működésével okozott nehéz lelki állapotban levő társadalmunk közösségének, nemzeti önérzetének). Egy jelen volt erdélyi püspök, aki igyekszik ilyen kihívásra választ adni, megjegyezte, hogy az épület téglajegyeit talán még a csángók is jegyezték, de a legeldugottabb székely falvak lakói biztosan, együtt sok amerikás magyarral, bácskai lakossal, felvidékiekkel, a keleti Kárpátok lakóival. Nem illette ő sem erősebb szavakkal a megbotránkoztatót, a magas fizetésű provokátort, csak sejtette a hallgatósággal, hogy felelőtlen betolakodóval van dolgunk.

Elmaradt a nagytakarítás, amiért az első kormányt választottuk 90-ben, és azóta mintha nyelvünket is elvesztettük volna, szavunk sincsen mindarra, ami történik. A sérelmeket még csak-csak megfogalmazzuk, bár időnként azt is tiltásnak vetik alá. Közelmúltunk, XX. századi történelmünk legnagyobb nemzeti hőseinek nevét sem ismerjük. Szobraik helyén megalázóik, kivégzőik emlékműve éktelenkedik. Akik 56-ban emberhez méltón viselkedtek két hétig, azoknak az emlékét is hamisítják.

De mindezen túl van egy további probléma, egy hiányosság. A jövő számára legnagyobb mulasztásunk az, hogy nincsenek olyan nemzeti szellemiségű fórumok, társulások, műhelyek (vagy nincsenek elegendően és nem eléggé erősek), amelyek a mai tetszhalott állapotból való felemelkedés, újraéledés feltételein munkálkodnának, akik a legmodernebb szociológiai, politikai, jogi, közgazdasági stb társadalomtudomány ismeretek, vívmányok nemzeti politikai birtokba vételén fáradoznának – a nemzeti lét elvi feladása nélkül! Folyamatos feladatnak kellene tekinteni az identitás, az önálló társadalmi-közösségi (nemzeti) lét megőrzését és minden lehető technikai vívmány átvételét, használatát a nemzeti létben kiteljesedő életünk számára.

Hamar szánkra csúszik a szó, amellyel a parlamenti képviselőket minősítjük alacsony értékűre - és nap mint nap belebotlunk a megállapításba, hogy nincsen más lehetőségünk, mint közülük a legkevésbé rosszat választani, támogatni, tőle remélni a segítséget. A közkeletű jelszó: „Ki a vezér és milyen pénzből segíthet nekünk?” Riasztó hallani e vélekedést, ezt az esetlenséget. Mert Mátyás király jó vezér volt, ezt talán senki sem vitatja. És ha ő föltámadna, és eljőne közénk, mit mondhatna nekünk? Tudnánk mi az ő csapata lenni? Tudna velünk mit kezdeni?

A másik kérdés, hogy milyen pénzből lehetne nemzeti politikát finanszírozni, bénítóbb és hamisabb minden más kétségnél. Ugyanis a nemzeti-társadalmi szolidaritás, élni akarás a legfontosabb gazdasági-pénzügyi erőforrás, ami csak létezik a világon, ezt ma már közgazdászok sem vitatják. A nemzeti-társadalmi élni akarás a legfontosabb pénzfedezet! S milyen ideológiákat olvashatunk nap mint nap a nemzeti jövőről? – Hogy az csak kulturális érdekesség szintjén létezik, amit üveggyöngyként árulhatunk más uniós népeknek, s fel sem merül, hogy a tulajdonképpeni gondunk a nemzeti lét (s nem a látszat).

Nehéz annál rombolóbb koncepciót elképzelni, hogy előbb legyünk gazdagok, utána pedig ráérünk azon törni a fejünket, hogy miként legyünk jók.[1]

Formális ismérvek szerint tanult elmék talán nem is csak politikai szándékkal, hanem akár őszinte érzéssel is lelkendeznek a nemzeti kultúráért, és biztos ami biztos távoli gazdasági, politikai központoknak utalnak át minden érdemi politikai és gazdasági teendőt. Hogyan lehet szembe állítani a hazai kulturális és politikai-gazdasági „elitet” azzal, hogy az úgynevezett „tőkeimport” elmélet túlhajtása okozott a legtöbb kárt az országnak és a nemzetnek? Dollár száz-milliárdos károkat okoztak, ha valaki csak a számokra érzékeny. És mohóságukban, hamis képeikben nem pihennek, nem elégedettek. Még a magyar tájat is el akarják adni mint mezőgazdasági termelési tényezőt (mintha szobor műalkotást kabátfogasnak árusítanának vagy útépítéshez kőzúzaléknak), és végül a nemzeti fizető eszközt, a Forintot is fel akarják számolni veszett dühvel – annak értelmes reformja helyett.

Ki emlékszik már 1990-ben az új TV-szignálokra, amelyek a Kárpát medencében egymásra találó magyarságot jelképezték? Eltűntek. Pedig ezek a szignálok jól megfértek volna a tőkésedő, ön-tőkésedő, magára találó társadalom ideájával. Ehelyett eltűntek a jó szándékú TV-szignálok, és tőkeimportnak nevezett messze áron aluli tőke-beözönlés, tőke-rablás következett be. A legnagyobb privatizációs fogásnak számított minden, ami nem csupán leértékelt volt, hanem gazdaság-elméletileg eladhatatlan: közművek, termékek piacai, néhol még utak is, most következik a föld, a pénzrendszer, és a „legszebb” volt mind között a „borravaló” pitiáner megadóztatása (mintha csak drámaíró fejéből pattant volna ki valamely ókori birodalom életképtelenségének bemutatására. Az adóbérlés szisztémája még nem került alkalmazásra, bár az is lehet, hogy csak nem értesültünk róla, de a fegyveres portaszolgálatot is külföldi cég biztosítja legtöbb helyen. A „karvaly-tőke” elnevezés egy szelíd megfogalmazás volt a valósághoz képest, a bamba tőketerminátorok embertelen inváziójához képest. S közben szakmányban ócsárolnak mindent, ami bárkinek kedves lehet, nehogy az érzelmek erőt tápláljanak, nehogy piaci konkurenssé váljanak a fogolytábori körülményeikből éppenhogy kiszabadult bennszülöttek. Nem tűrik, ma már itt tartunk, nem tűrik a nemzeti szolidaritást, a közösségi élet-igényt a korrupt rabló-tőke politikus kiszolgálói.

Miért? Csak merő gazdasági ésszerűségből? Vagy azért, mert a tulajdonos halála után könnyebb dobra verni a gazdátlan hagyatékot? Vagy ez volna nekik a „gazdaságosság”? A nemzet halála, végső felszívódása tán csak nem az anyagi javakból álló hagyaték további kótyavetyéje miatt fontos? Mert nem kétséges, hogy egyeseknek ezen jár a feje. De hol vannak a többiek? Hol vannak a nemzeti műhelyek, amelyek egyetemi, tudományos színvonalon teszik tárgyalhatóvá a nemzeti lét nagy kérdéseit – de a magyar társadalom, a magyar nemzet létét, identitását, szerves egészben gondolkodó kultúráját kétségbe nem vonva?! Sehol, mert ki vannak tiltva az egyetemekről, kutató helyekről! Igen, ki vannak tiltva. Paraván parlament, paraván egyetem, paraván minden, védjegyünk Patyomkin gróf lehetne – politikai marketing kódnéven. S mindeközben a nemzeti-látszat cinikus iparággá alakult.

Tudomásul kell venni, hogy más a nemzetekre való emlékezet régészek és történészek módjára, más a nemzeti elmúlás kíméletes formájának segítése a valóságtól elszakított kultúr-elemek (hungaricumok) bazári kínálatával, megint más a nemzeti maradványok konzerválása (legalább mi ne pusztítsunk tovább tevőlegesen), és megint más a nemzeti újraéledés vágya-programja, útkeresése. Egyedül ez utóbbi hozzáállás alkalmas arra, hogy problémák megoldását vállalja fel, hogy utánunk következő nemzedékek nevelésének, biztatásának lehessen alapja. Az élet, a nemzeti lét politikája vagy a halál, a nemzeti dermedtség, sodródás vagy éppen külső erőtől mozgatott sodortatásba belenyugvás politikája között alapvető és éles a határvonal.

Az élet-párti természetes politikai törekvéseket máig kiszorították a díszes falazatú országház-épületből, és a kevésbé díszes falazatú egyetemek, kutatóhelyek falai közül, minden legálisnak mondott sajtó és egyéb fórumról. A magyar létkérdésekről „tilos” értekezni, vagy ha sor kerül rá, abban is kevés a köszönet, mert ideges, zavart szavak tolulnak az ajkakra.

A kifejezés, hogy megszólalni is tilos, hogy anyanyelvünkön nem szólalhatunk meg, sajátosan igaz. A közjog területén például önálló magyar hagyományról, magas színvonalú kultúráról beszélhetünk. A szentkorona intézménye köré kikristályosodott történelmi alkotmányosságunk ezer szálon, szervesen reprezentálja gondolkodás-módunkat, értékrendünket, nemzeti sajátságainkat (és ugyanakkor európaiságunkat), identitásunk e közösségi sarokpontját, amely a közélet mai szintjénél messze többre tenné képessé a nemzeti felelősségű politikát, ha élnénk lehetőségeivel. Lényegében senki sem foglalkozik vele a hivatalosság falai között. Vagy csúfolják, üldözik, hamis színben tüntetik fel, vagy „védik, pártolják”: hungaricumként mutogatják. De nem nagyon van olyan, aki komolyan vegye. Tehát aktuális társadalmi problémáink megoldásában nem tekintik lehetséges megoldások segítőjének. Ezzel leértékeljük társadalom-politikai problémamegoldó képességünket - a szovjet megszállás idejére emlékeztetően primitív megoldásokkal vesződünk, tesszük tönkre életünket.

Holott kemény dolgokra derülhet fény, ha utána gondolunk. A történelmi alkotmány nem azért került távol a politikától, mert arra alkalmatlan volt, hanem mert világháborús megszállók itt léte kizárta érvényesülését 57 éven át. De ez az időszak nagyon hosszú volt, és amikor eljött a lehetősége, akkor az ország, a nemzet nem állította helyre az alkotmányosságát. Ez rossz is, meg jó is. Rossz, mert számtalan megpróbáltatást 1990 óta elkerülhettünk volna, és ha most mégis odafigyelünk rá, annak előnye az lehet, hogy a tapasztalatok által egyre tisztább képet kapunk arról, alkotmányosságunk alapul vétele nélkül közjogilag mennyire „cselekvő-képtelenek” vagyunk. Alapvető társadalmi, nemzeti létproblémáink kezelésében (népesség szaporulat, határon túlra szakadt nemzetrészekkel erőtlen kapcsolat, a saját identitásunk megroppanása miatt gyenge alkotó képesség, rossz társadalmi közérzet stb).

A nemzeti politizálás felbecsülhetetlen értékű „fogalmi eszköz forrása” lehet a történelmi alkotmányos tudat, amelyben a jog tiszteli az alkotmányt (és nem az alkotmány része a jognak mint valami alaptörvény). Ebből az irányból szembeötlő az alkotmányos tudat kulturális jellege, tehát az elkötelezetten közéleti, társadalmi-lelkiismereti szerepet vállaló művészek, mérnökök, pedagógusok, ’56-osok – mint alkotmányos tudatunk, reflexeink érték-őrzői. Nekik sokkal több közük van mind az alkotmányhoz, mind a nemzeti politikához, mint a legtöbb úgynevezett alkotmány-jogász „szakembernek” (akik az alkotmányt a jog részeként igyekeznek feltüntetni, és ezáltal rabszíjra fűzik, ha rajtuk múlik, és eltakarják minden társadalmi ellenőrzés, vagy éppen azonosulási készség elől).

Mit tehetünk a magunk és egymás érdekében, az „élő társadalmi közösség” érdekében? Meg kell alapozni a magyar nemzeti politizálás lehetőségét – mind érzelmileg, mind fogalmilag. Tehát a parlamentben botladozó képviselők felelősségét nem kisebbítve olyan helyzetet kell teremtenünk, hogy akár közülük is néhányan (mai és jövőbeli parlamenti képviselő és mindenki, aki a nemzeti politizálásért bármilyen minőségében tenni akar) ha elszánják magukat, akkor legyen hova nyúljanak szellemi munícióért. Tehát ne várjuk, hogy a hivatalos egyetemi fórumok mozdulnak meg, mert azok halottak, élettelenek, az „egyetem” név csak kódjee az országot rákos daganatként fojtogató bürokráciában a felsőfokú kvázi-iskoláknak (amelyeknek a mi saját életünkre kellene minket felkészítenie). Vannak „kutatóhely” meg „alapítvány” kódnevű ugyancsak hasznavehetetlen intézmények. Ne várjunk rájuk, ne higgyük el, hogy a színfalak mögött minden rendben, hogy csak taktikából néz ki úgy a helyzet, mint egy féktelen nagy fejetlenség.

Beszédes példaként Koszovó albánjai jutnak eszembe, akik megalkották saját párhuzamos iskolarendszerüket. A nemzeti politizálás elméleti háttér-műhelyeit nekünk is párhuzamosan kell megalkotnunk például a mai oktatási minisztériummal szemben (ez a minisztérium 15 éve így működik, csak nem mindig van olyan miniszter az élén mint ma, aki láthatólag kifejezetten élvezet talál a nemzeti lét intézményes nevelési-oktatási feltételeinek felszámolásában). Sajnos nem látok magyar püspököket sem sűrűn tüntetésen híveikkel, ülősztrájkon forró teát szürcsölgetve, vagy parlament előtt táborozva éhségsztrájkban, hogy küzdjenek a legerkölcstelenebb sajtót, tv-rádió műsorok betiltásáért, vagy hogy a gyereket nevelő társadalmi környezet intézményei (iskola mellett sajtó, az utcák stb-stb) erkölcstelen életfelfogást ne erőltessenek úton-útfélen, ráadásul meglehetős ellenségességgel. Akármelyik felekezet püspöke kezdené utánozni lengyel társait, széles, a saját felekezetén túlmenő szolidaritásra számíthatna.

A mégis, mindennek ellenére meglévő egyéni küzdelmek cserép-darabjaiból egyelőre nem áll össze a nemzeti politizálás mozaikképe. Ebben a helyzetben mint hiányos vázlat, észrevétel, remélhetőleg egy megbecsülésre méltó sejtéssé áll össze a jelen kötet. A lényeg: nincs olyan nemzeti politizálás, amely életünket részekre szakítva nemzeti érzelmek vigasztalását igéri az anyaföld, az élhető táji környezet tőkeként való eladásával, az egymás közötti gazdasági elszámolásaink eszközétől, a Forinttól való végleges elszakítással, a távoli országokba szorgalmazott kivándorlással (munkavállalás címen), alapvető erkölcsi elvárásaink állami megkérdőjelezésével, egyszóval minden tekintetben felszámolandó közösségként kezelésünkkel. Az, ami megbékél, csendesen együtt van mindeme és sok további őrülettel, az nem nemzeti politika, hanem a XIX-XX. századból ránk maradt, ránk fröccsent birodalmi förtelem kiszolgálása – a szabad emberi társadalomért való küzdelem, politikai munka, feladat végzése helyett.

Tessék nemet mondani az elmúlásra, gyávaságra, a halálra, a gondolat nélküli kiszolgáltatottságra. Van lehetséges mozgástere a valódi nemzetpolitikának, a nemzeti megújulást szorgalmazó, szolgáló tényleges politikának.

Követeljük a nemzeti létért való politizálást, egy valóságos „Rendszerváltás II-t”, amely az alkotmányos jogfolytonosság elismerésével kezdődik, és a nemzeti létből kiinduló politizálásban teljesedhet ki.

B) Közjogi békeállapot követelése a nemzeti politika startköve

A nemzeti politizálás fogalmi-szemléleti nehézségei

Az úgynevezett „rendszerváltás”, 1990 óta két végletes magatartási forma tapasztalható a magyar politikában. Egyrészt egy kétségtelen túlzás hangoztatása, miszerint a Szovjetúniót (a Gonosz Birodalmát) „mi” kényszerítettük térdre (Reagen elnök, csillagháborús amerikai program, működésképtelen szovjet belső társadalmi intézményrendszer mind mintha nem is lett volna). Ez a megállapítás a valóság olyan aránytalan megfogalmazása, ami önértékelés helyett csak önmagunk megtévesztésére volt alkalmas, tehát ebben a formában egy megtévesztő politikai manipuláció részévé váltunk – mindannyiunk kárára. Másrészt eme képtelenül túlzó kijelentés árnyékában az aktuális, a lehető legteljesebb értékű nemzeti politizálás fogalma sem tisztázódott, nemhogy annak eszköz-rendszeréről tisztázódtak volna elképzeléseink, nemhogy annak gyakorlata adhatná a politikai cselekvés egyik fő vonalát mind a mai napig.

A nemzeti politizálás igényét is elvető legsúlyosabb megállapítás szerint a nemzeti politizálás időszaka elmúlt, idejét múlta mindenütt a világon, helyette a nagy birodalmak korszaka köszöntött ránk (mióta világ a világ, ki tudja hanyadszor), abba kell engedelmesen bele illeszkednünk, a többi mind üres szóvirág, butaság, legfeljebb választók megnyeréséért mondható udvariasság. Hogy ez a megállapítás több sebből vérzik, azt sokan érzik, sejtik, de kevesen veszik fel a harcot vele szemben. A kritikus alapállást abban az értelemben szorgalmazom, hogy meg kell fogalmazni, meg kell vitatni, hogyan is nézne ki egy jövőre irányuló, komolyan vett nemzeti politizálás mai eszmei háttere, tudományosan is elemezhető érvrendszere – külső feltételként figyelembe véve a világ mai állapotát és a sejthető, kitapintható fejlődési trendjei alapján várható jövőbeni folyamatait. A nemzeti politizálás tehát nem a világtól, jelentől való elzárkózást, múltba révedést jelent, hanem a világban való aktív részvétel minimális feltételének: a nemzeti létnek a szolgálatát.

A hagyomány meghivatkozása fontos érv, de önmagában nem elegendő, mert az emberiség összállapotában kétségtelen változások mennek végbe mind létszámát, mind természeti környezetét, mind saját erkölcsi, szellemi állapotát tekintve. A hagyományra való hivatkozás tehát úgy a nemzeti politikában, mint minden más területen csak „önmagában” minden további nélkül, mintegy „tehetetlenségként” értelmezve nem lehet meghatározó tényező - csak úgy lehet erőteljes szempont, ha nagyon kiérlelten, utána gondolható módon igyekszik szétválasztani a „hagyaték” megőrzendő és kevésbé megtartandó, a jó és kevésbé becsülendő, a lényegi és kevésbé fontos elemeit.

A nemzeti lét hagyományának kulcsa az élő nemzeti közösség léte, az „élő közösség”. Ezt nem lehet „kizárólag” kulturálisan értelmezni, miszerint a kulturnemzet vonásait őrizzük meg a gazdasági kiszolgáltatottság (pontosabban a politikai, gazdasági, jogi birodalmi alávetettség) egyre nyilvánvalóbb és egyre durvábban kiütköző körülményének teli torokkal hangoztatott elfogadása mellett. Nem kétlem, hogy elvileg meg lehet fogalmazni ezt a leszűkített nemzeti politika koncepciót, de kétlem, hogy az életképes közösséghez elegendő volna - különösen akkor, amikor a magyarság esetében valósággal újraélesztésről kell beszélnünk. Számos egyéb ajánlás mellett például a Szent István terv néven olvasható politikai gondolkodási javaslat is ezt a leszűkített értelmezést szorgalmazza[2]. Csakhogy közismert megfogalmazással a magyar kultúra szerves kultúra, a létünk konkrétumaival összekapaszkodó kultúra, életmód. Mondják táj-kultúrának is (a környezetvédelem szellemében a táj sajátosságaival összenőtt életmódnak), de ugyanez a szervesség-igény nyilvánul meg közjogi hagyományunkban a történelmi magyar alkotmányban (különben hogyan volna magyarázható az a teljesség-igény, amivel a szentkorona intézményében a társadalom eszményi alapviszonyaira vannak megfogalmazva hihetetlenül kiérlelt „örök” tételek, normák). Sőt, ellenkező irányból, talán innen ered az öngyilkosságok magas számának magyarázhatósága is, amennyiben a lelki teljességigénytől elforduló társadalmi körülmények válnak nehezen elviselhető, öngyilkosságot kiváltó okká, és akkor még nem is beszéltünk a fizikai öngyilkosság mellett a csak diszfunkcionális életvitelről, az úgymond társadalmi beilleszkedési zavarok széles tömegéről - amely jelenségkör a beilleszkedést elutasító, nehezítő társadalmi struktúrát, életidegen intézményeket tudomásul véve válik csak megérthetővé).

A társadalmi beilleszkedési zavarok egyik megnyilvánulása a gyerekvállalás elutasítása Európa szerte oly mértékben, hogy az már kritikus lakosság-csökkenéshez vezet. Minket azonban nem vigasztalhat, hogy jobb anyagi körülmények közt más európai népeknek, nemzeteknek hasonló lelki problémáik vannak. Legalább a magunk nehézségein úrrá kell lennünk nekünk magunknak – a nemzeti lét követelményeit felvállaló politizálás segítségével.

Tudható persze, hogy mindez annyira nem csak magyar és még csak nem is európai probléma, hogy a gyorsan változó életkörülmények, civilizálódás az idegbetegséget tette a XX. századra a világ legelterjedtebb betegségévé. Minekünk nincsen olyan döntési helyzetünk, hogy a világ egészének dolgát tegyük rendbe (alakítsuk jól élhetővé), magunkért viszont csak mi tehetünk. A magunkért való cselekvésben (és annak szükség szerinti külvilág előtti megmagyarázásában, elfogadtatásában, a külvilágba való illesztésében) természetesen törekedni kell a közérthető indoklásra - de a legelső lépés a szuverén önálló magyar közösségi lét vállalása a magunk részéről, „akarása”, politikai origóként kezelése. Magunkat a környezetünkből nem vezethetjük le. Magunkat vállalnunk kell, meg kell jelennünk, fel kell vennünk a küzdelmet.[3]

Van egy mai füllel nehezen értelmezhető kijelentés, miszerint „az alkotmány a nemzet államalkotó akarata”. Mi ez az akarat? Hogyan akarhat egy nemzet valamit? Nem csak az egyes emberek akarhatnak valamit? A közösségnek is lehet akarata? Itt egy példa: ma a mi akaratunkon is múlik a nemzeti létünk (vagy alternatívaként a birodalmi felszívódásunk). Szűkebben működik a visszafelé is: a nemzeti létünk múlik az államalkotó akaratunkon, múlik a történelmi alkotmány vállalásán is, azon hogy mit várunk el az állam működésétől!

A mi akaratunkon is múlik, hogy az állammal szemben létezünk-e egyáltalán mint egyén, mint természetes személy, és mint nemzeti közösség (a kettő egymás nélkül nem megy, mert a nemzeti közösség számoltathatja el az államot az egyénnek biztosított életfeltételekről). A természetes személy~nemzet~állam rendszerben a mi akaratunkon is múlik a szolidaritás vállalása élő kortársainkkal, egymással, a szolidaritás vállalása eleinkkel, eleink hősi elszánásaival, örömeivel és tragédiáival, a szolidaritás vállalása a jövőben élőkkel, az ő élet-lehetőségeikért, a nemzeti közösségben kibontakozni képes személyes egyszeri, megismételhetetlen emberi életekért. A legelső lépés tehát a világ bármilyen viharában az, hogy szándékunk, vállalásunk, identitásunk szerint vagyunk-e szereplők, „akarunk-e lenni” önálló létezők: közösségként a világban, az emberiség tágabb közösségében. Ez nem újságírói fogalmazás kérdése. Ez a létünk, legbelső énünk, önazonosságunk kérdése. Itt a külső tényezőnek „csak külső tényező” lehet a szerepe, nem pedig a kiinduló tétel belső igényeink, létünk indoklásának levezetésében.

A nemzeti politikai hívószavakat többféle szándék mondhatja ki, mint az már említésre került. Mérlegelnünk kell, mikor mit érthetünk „nemzeti politika” alatt. Mi a különbség, a kapcsolat a nemzeti hívószó, a nemzeti politika és a nemzeti lét között? Legalább az alábbi különbségtételt meg kell tennünk:

2) a nemzeti lét erodációjának, elmúlásának fékezése, érzéstelenítése - ez a szemlélet a politikában ugyancsak nemzeti hívószavak használatát jelenti, részvéttől vezérelt valós cselekvésre törekedve, de nem célja a nemzeti létért való erőfeszítés. Példaként egy humánus megszálló részéről logikus, sőt hozzá viszonyítva „emberséges” hozzáállásnak tekinthető a bennszülöttekkel szemben, amelyet enyhébb megítélés illethet, mintha dúvad módjára ugyanő folytatna a nemzeti lét maradékait is azonnal felszámolni igyekvő fizikai-lelki terrort.

3) a nemzeti erodáció megállítása - e célkitűzéssel a politikában nem tekinthető üres hívószónak a nemzeti hivatkozás, hanem egy őszinte cél megjelölésének, hogy a nemzeti létet fenn kell tartani legalább a jelenlegi szinten, amíg és ahogy a körülmények engedik (idegen megszállás és terror esetén sokak által vállalt „bennszülötti magatartásként”, minimum-feladatként elismerésre méltó hozzáállás)

4) végül érdemi, az életképes, valódi nemzeti létet, újjászületést szolgálni kívánó politikának - azt lehet nevezni, amely a nemzeti lét reorganizációjára törekszik, az egészséges életképesség helyreállítására (a nemzeti és ennek megfelelően a közjogi, sőt gazdasági és kultúrális békeállapot helyreállítására).

A XX. század diktatúrái nem sokat törődtek a nemzet „akaratával”. A történelmi cselekvésnek az államok maguk akartak a totális akaratképzői lenni. Megvalósult a falanszter, a gép-világ (az államgép-világ), ahol a gép az ember fölé magasodik. A „hatalom” mondja meg, a hatalmi gépezet dönti el pillanatnyi vélt hatalmi érdekek szerinti prokrutész ágyként, hogy mi az erkölcs. Ez volt a XX. század politikai jellemzője. Ennek a kornak a szemléletét fejezi ki az orosz-rulett szerű chartális alkotmány (alkotmány-levél) felfogás, amely abszolút origónak igyekszik beállítani egy végső soron ad-hoc eseti döntést az alkotmány szövegéről, amelyet aztán a hatalmi kisebbség, a domináns befolyású lobbik rendszere a saját szája íze szerint próbálhat értelmezni, előírni az alávetetteknek (jogkövetést hangoztatva a kritikát is elutasítva). A magyar (a történelmi típusú) alkotmányfelfogás szerint azonban éppen fordítva van: a nemzet, a társadalom életképes közössége kell, hogy „használja” az államot (amely elvárástól a valóság többé-kevésbé eltérhet, de amely eltérést senki sosem állíthat be valóságos normaként, előírásként). A nemzeti (társadalmi) közösség erkölcsi felelőssége az állami működésért tehát nem a múlt idők elsorvadt ideája, hanem az alkotmányosság minimális alapzata ma és a jövőben is, amit mi magyarok a hagyományunknak megfelelő eszközökkel tudunk megfogalmazni, beazonosítani. A népfelség elvéhez hasonlatosan. Azonban a népfelség elvét (kifejezését) kerülöm, mert ezt a fogalmat a magyar alkotmányos hagyománnyal, tehát a széles értelemben vett, a lételméletig hatoló alkotmányértelmezéssel szembehelyezkedő hazai törekvések használják (61 éve „állami előírásként”), és módszeresen visszaélnek vele. A visszaélésre az ad lehetőséget, hogy népfelség egy hiányos, „modernül” lepusztult fogalmi rendszer, részfunkciókra fejlesztett fogalmi torzó rész-eleme (nem a népfelség elvével magával van tehát baj, hanem a totális diktatúrával szemben nem-immunis fogalmi környezetével).

Ma alapvető a kétség, hogy van-e minimális lehetősége a magyar nemzeti létnek az elmúlás kulturális eszközökkel vívható fékezésén túlmenően.

Ezt szerintem végső soron nem tudhatjuk, mert a dolog természetéből, jövőbeliségéből fakadóan nem lehet róla bizonyságunk. Az esélyeket latolgathatjuk, de ki nem számolhatjuk.

Amit tehetünk az az, hogy eltökéljük magunkat, és megpróbálunk érte körültekintően minél többet megtenni (megpróbálhatjuk a lehetséges lépéseket megtalálni a jövőbeli lét, emberi létünk fennmaradása érdekében). A nemzeti lét egyik velejáró eleme: a közösségi élet sorsközösségének, feladatainak vállalása, és ettől elválasztva a rajtunk kívül álló külső hatások következményeinek elviselése (mindent összevetve a külvilággal való partneri viszony alakítását is beleértve).

Nyilvánvaló, hogy a történelmi alkotmány két legismertebb, leginkább számon tartott ismérve mellett (a Kárpát-medence egésze mint hozzá tartozó terület és a sokaknak nehezen értelmezhető történelmi jelző mellett) vagy inkább azokkal szemben számunkra most a belső, társadalom-lélektani, társadalmi identitásbeli szerepe a döntő kérdés. A magyar alkotmány (mármint a teljes értékű, a történelmi típusú alkotmány, a tényleges alkotmány) ugyanis olyan teljes ívű szemléleti horizontot kínál, a társadalomban élő emberi lét teljességét idézve fel számos tekintetben a történelmünk során nem először, amely támasztékot, eligazodási lehetőséget jelenthet a társadalmi-állami élet legnehezebb kérdéseiben, kihívásaiban:

… támaszkodni kell tehát rá, ami nem is annyira gigászi hatalmi-katonai-gazdasági erőfeszítést igényel a nagyvilággal szemben, mint inkább kiindulási pontként önmagunkban a nemzeti lét felvállalását.

Van magyar alkotmány jogfolytonos elismerésére például jogtechnikai lehetőség? Nem a teljes képtelenség volna „modern” világunkban? Természetesen fontos kérdés annak tanulmányozása, hogy a Szent Korona közjogi tanához miként kapcsolódik a ma élő és működő jogrendszer. A kérdés igen széles körű kutatásokat igényel valamennyi jogágban. Azt azonban például a klasszikus magánjog és a büntetőjog területén folytatott bírói gyakorlat ismeretében bízvást meg lehet állapítani, hogy nincs olyan terület e két alapvető jogágban, amely ellentétben állna azokkal az elvekkel, amelyek „alkotmányos evidenciaként” szerepelnek a történelmi alkotmányt bemutató kötetben[4]

A törvénysértés jogot nem alapíthat elv meghatározó szabályként határozza meg a magánjognak a tulajdonra és a kötelmekre vonatkozó szabályait, de alkalmazzák a bíróságok a büntető ítélkezésben is.

Jogi szempontból meglepő további megállapításra is juthatunk: a történelmi típusú alkotmány értelmezésében: a „történelmi” jelző egyoldalú hangsúlyozása, amolyan mindent nyitó kulcsként való használata önmagában félreviheti gondolkodásunkat. Nem egyszerűen a régit kell szeretnünk, mert mai fantáziánk erőtlen lenne, hanem a régi dolgokból azokra kell vigyáznunk, amelyeket pótolni nem-nagyon tudunk, és nagy szükségünk van rá. Ilyen a történelmi típusúnak nevezett magyar alkotmányos hagyomány, amely hagyomány értékeinek hangsúlyozásáért a mai helyzetben különbséget kell tenni az írott alaptörvény és az alkotmányos normarendszer között. A történelmi alkotmány lényege az utóbbi, az alkotmányos elvek rendszere.

Eszerint nem az Aranybulla maga volt a magyar alkotmány, mert az csak egy olyan irat, megállapodás volt, amely az alkotmányos szellemiséget kifejezte, tisztelte az adott korszak kulturális, hatalmi kötöttségei, feltételei között (pl ellenállási záradék). Tehát: alaptörvény ¹ alkotmány! Csakhogy ennek van egy fontos fogalmi párhuzama a modern XIX-XX. századi társadalmi gondolkodásban: társadalom ¹ állam! Nem maga a gondolat említésre méltó új felfedezés a XXI. század küszöbén, mert erről a marxizmus is sokat értekezett számunkra évtizedeken keresztül (és nem tudott mit kezdeni vele), hanem az a kevéssé számon tartott párhuzam az érdekes itt, hogy az alaptörvény ¹ alkotmány megállapítás is ezt fejezi ki!

Sőt, közvetett módon, éppen az erőteljes tagadásával bizonyítja ennek az evidens tételnek a kiemelt fontosságát az, ahogyan „a mai állam” változatlanul a törvény szigorával igyekszik „megtiltani” e „magától értetődő” tétel, evidencia alapul vételét. A tiltás módja egy kijelentés a ma is használt alaptörvényünk 77.§(1)-ban: „Az Alkotmány a Magyar Köztársaság alaptörvénye.” Első pillanatra nem is érthető, mi e kijelentés lényege. Többféleképpen értelmezhető.

- Egyrészt értelmezhető logikailag ekvivalenciaként, egyenlőségként. Ennek megfelelően szinonímaként szokták kezelni: az alkotmány = alaptörvény.

- Lehetne persze úgy is értelmezni, hogy „az alkotmány” (ami a magyaroknál a történelmi alkotmányuk!) Þ az alaptörvénnyel úgy egyenlő, hogy attól az alaptörvény nem térhet el! (tehát hogy a 2/3-os vagy bármilyen más szavazati arányú országgyűlés és bármilyen más testület legitimitása, szuverenitása addig terjed, amíg az alkotmányt nem sérti működésével, határozataival). Szó szerint, grammatikailag ez van az alaptörvényben.

- De nem így szokták értelmezni hatalmi megfontolásból, hanem fordítva: A Magyar Köztársaság alaptörvénye (amit többé-kevésbé ravasz trükkökkel majdnem havonta foltoznak, módosítanak mint törvényi szöveget, a gyakoriság miatt is lényegében a nyilvánosság kizárásával) Þ az alkotmány definíciójaként értelmezendő. A lényeget tekintve népiesen szólva: farok csóválja a kutyát.

Az úgynevezett alkotmánybírósági bizottság tagjai sokszor kifejtették, hogy alkotmányos elveik, lelkiismeretük és szerepfelfogásuk odáig terjed, amíg az eseti döntések hosszú sorából összeállt pillanatnyi hivatalos alaptörvényi szöveg szerintük azt megengedi. Tehát a népnek, nemzetnek ezen felül nem tartoznak felelősséggel, elszámolással. Ha az állam elszakad a társadalomtól, a nemzettől, akkor ők az állammal, ezzel az elszabadult gép-szörnnyel tartanak, és nem az élő közösséggel, nem is a sok nemzedéket felölelő nemzet közjogi, alkotmányos értékeivel, letisztult normarendszerével, identitásával, hagyományaival, lelkiismeretével és szolidaritás-igényével. Egyszóval döntéseikben nem kötődnek közvetlenül európaiságunk és magyarságunk társadalom-politikai kultúrájához, közjogi alapelveihez. Ez a gyakorlat tökéletesen és sajnálatosan megfelel annak a provizórikus, alkotmányos szempontból rendkívüli állapotnak, amely a német második világháborús megszállás napjától 61 éve tart mindmáig.

Egy dolog az, hogy az államosítással a társadalomtól elvont közjavak és magánjavak jellemző módon és nagy tömegében olyan tulajdonosokhoz kerültek, akik erre a jóvátételre jogosultak nem voltak (és ez az alkalmazott privatizációs technika olyan erős kritikáját adja, amely annak társadalmi elfogadhatóságát és jogszerűségének kétségét is felveti). A másik még súlyosabb kérdés, hogy olyan további viszonyokat készítettek elő, alapoztak meg a „tolvaj-privatizációval” (az eredeti magán- és közösségi tulajdonosokat végleg kisemmiző privatizációval), amely új viszonyok akadályozzák, hogy a társadalom később képes legyen kinőni, kompenzálni, helyesbíteni a sokak személyes és a társadalom, a nemzet egészének közösségi létét szinte kizáró feltételek mára kialakult rendszerét. Tehát igen fontos, a jövőbeni társadalmi életképességünket meghatározó kérdésről van szó, ha a társadalmi önvizsgálatunk fogalmi eszközeit tekintjük.

A privatizációnál például, ha nincsen az államnak mint eszköznek beszámolási kötelezettsége, felelőssége, ha az állam lehetne az origó, akkor azt ad el, amit akar. Nem tartozik beszámolni senkinek, el kell higgyük neki, hogy akkor vagyunk „jogkövetők”, ha belenyugszunk 4 millió ember nyomorába és a magyar nemzeti közösség további felszámolásába. A ma divatos, a diktatúrák XX. századától örökölt „alkotmány-levelek” ehhez az értelmezéshez kiválóan kezelhető útilapuként szolgálnak. De ha az állam felelős nekünk, a társadalomnak azért, amit tesz, ha nem ő az „origó” (mert nem természetes társadalmi alany, mert ennélfogva nem lehet végső tulajdonos), akkor kicsit más a helyzet. Nem csak a négy évenként elcsalt választásokról van szó (a meghirdetett elvekkel szemben az eleve nem arányos képviseletet biztosító választási törvénytől kezdődően), mert az állami struktúrát, szerepet azok sem igen alakítják, akik képviselőként valamilyen módon végül is befolyásos helyzetbe kerülnek. A XX. századi eseményekből következően szinte kikerülhetetlenül felkészületlen, a magyar alkotmányosságról semmit sem tudó, vagy ha mégis, azt a nyílt színen nem vállaló képviselők majdnem mindegy, hogy mit döntenek sok esetben.

A legfontosabb, hosszú távú stratégiai döntésekkel az állami struktúrából (az alkotmányosság lényegét meghazudtoló 77.§(1) elfogadásából) következően nem is találkoznak - tehát akkor sem képviselhetnék napi döntéseikben minden tekintetben a „népakaratot” a nemzet akaratát, ha arra törekednének lelkiismeretük szerint; ugyanis az alkotmányosság ügyében a struktúrákba kódolt, a napi döntésekkel nem változtatott döntések, felelősségek a legfontosabbak (s explicit leírva ez nem változott 1949 óta).

Ha a magyar alkotmányos hagyományban szereplő szentkorona (amit amíg becsültek, addig kis betűvel írtak sok száz éven át) a nemzetet, a társadalmat jeleníti meg (hiszen a szentkorona „tagjai” az egyes emberek), és kvázi jogi személynek is tekinthető (a Deák Ferenctől a második világháborúig terjedő korszak nagy jogászai egyértelműen jogi személynek minősítették, vagy még pontosabban: élő közösségi személynek), akkor sajátos módon a jogi személy állammal szemben egy legalábbis kvázi jogi személyként azonosítható társadalom jelenik meg.

A korona személyiségének a köznapi értelemben vett jogi személyiségtől való különbsége további igen fontos lehetősége a magyar közjogi gondolkodásnak. A kettő (korona és állam) nem cserélhető be egymásra, még kevésbé keverhető össze egymással, mint például a marxista filozófiai szövegre hivatkozó államosítás tette az úgynevezett társadalmasítás ügyében az állam és társadalom fogalmakkal. A kettő határozott, egyértelmű és megfelelő külön választására szükség van. Meg kell értenünk a kettő szereposztását, egymásétól eltérő kompetenciáját. Például ami a társadalomé, azt az állam nem adhatja el, mert az lopás volna és rablás és semmis – meg értelmetlen. Mint amikor a mesében valami boszorkány meg akarja venni a csillagfényt.

A fogalmi képtelenségekre egy másik példa a manapság közismertebb közgazdaság elméleti abszurdum: a föld mint tőkejószág. A föld (régi megfogalmazásban) a koronáé. A régi megfogalmazás azonban aktuális mondanivalót hordoz. Az állam idegen kultúrájúaknak, érdekűeknek nem adhatja el a földet akkor sem, (elvonva azt a nemzettől, a társadalmi egésztől, az élő közösségtől), ha olyasmit mond rá, hogy „szabad forgalmú tőkejószág”. Az állam ugyanis nem mindenható a saját társadalmával szemben (idegen hatalmi túlerőre hivatkozva sem, hogy mentse felelősségét saját népével, nemzetével szemben). Az állam nem egy nagy varázsló, amely ráolvasással át tudja alakítani a dolgokat, földből (környezeti, természeti erőforrásból) nem varázsolhat újra előállítható, holt munkaként is emlegetett tőkejószágot.

Az államot, az államgépezetet legfeljebb a működtetői álcázott kalózhajóként használhatják. De erre nem mentség, hogy ők azt hitték, minden hajóskapitány kalózvezér! Most is ez a helyzet, sok helyen a világon kalózok szállnak partra és a bennszülöttekkel csalárd szerződéseket iratnak alá. A magyarságnak azonban szerencséje van, mert a szentkorona közjogi szerepével, ma már furcsán ható fogalmazásban „élő személyként” való minősítésével, tehát a társadalom élő közösségként önálló entitásnak minősítésével éppen arra lett „kitalálva” hajdanán, hogy az állam hamari urai, pillanatnyi kalózai ne tehessenek mindent tönkre végérvényesen pillanatnyi pénz-éhségükben, sikertelenségükben, jellemtelenségükben, szerencsétlenségükben. – Határt kell szabunk a hatalmi kompetenciának az alkotmányosság (a magyar, tehát a történelmi magyar alkotmány) lényege szerint, hogy ne terheljük túl a hatalom gyakorlóit közéleti szerepükben, állami tisztségükben, a néphez, a nemzeti azaz társadalmi közösséghez való ragaszkodásuk bizonytalanságában - (ne terheljük túl az állam urait, akik esetenként nem is saját hibájukból a helyzetüket ésszel és szívvel fel nem érik).

C) Az alkotmányos piacgazdaság gondolatisága: a nemzeti közösségi lét mint pénzfedezet

A magyar alkotmányos hagyomány elfogadása, tiszteletének felújítása rákényszerítene minket arra, hogy olyan egyszerű dolgot tisztázzunk, mint például a közgazdasági szabályozásban a szabályozó alany (a szabályozás haszonélvezője, a szabályozási szempontok „kényszerű” megfogalmazója), valamint a szabályozási eszközök és a szabályozás tárgyának megkülönböztetése. Mert ma meglepő módon a zsáknyi Nobel-díjjal elhalmozott közgazdaságelmélet, és a hazai kiemelkedetten megfizetett közgazdászok erről semmit sem mondanak, semmit sem tanítanak. Pedig ezen egyszerű kérdés gondos elméleti tisztázása valóságos kitörési pontokhoz vezethet el nemzeti létünk ügyében.

Vegyük talán a kisvállalkozások „egyszerű” esetét. Milyen javaslat fogalmazható meg azon szélesebb szellemi horizont előtt, amelyet a magyar történelmi alkotmány, mint az európai társadalmi gondolkodás egyik ága megnyithat előttünk? Folytonos probléma a kisvállalkozások esendősége a tőkeerősebb piaci szereplőkkel szemben. Mit lehet tenni?

Anyagilag érdekelt, kockáztatva finanszírozott, köztestületi garanciákkal szavatolt működésű kisvállalkozói szolgáltató infrastruktúra

Megfogalmazható egy javaslat a középpontjában az anyagilag érdekelt, kockáztatva finanszírozott, köztestületi garanciákkal szavatolt működésű kisvállalkozói szolgáltató infrastruktúrára.[6] A javaslat elméleti hátterében azonban pénzelméleti kérdés is felmerül (majd még tágabban az alkotmányosság gondja). Vegyünk tehát egy gazdaságelméleti kitérőt.

A pénz, sőt pénz-rendszer definíciója legutóbbi időkig nem ismeretes, nem használatos, mert azt definíciónak bajos volna nevezni, amely funkciójánál ragadja meg, és úgy szól, hogy fizetési eszköz, értékmérő, kincsképző stb. Ezen az alapon a cipőt úgy is definiálhatnánk, mint amivel színházba megyünk. Elégtelen meghatározás.

Definícióként leginkább olyasmit mondhatunk, hogy általános elszámoló eszköz, amivel gazdasági viszonyt, potenciált lehet számon tartani, mérni, viszonyítani. A pénz egyik fontos tulajdonsága a pénz értéke és értékállósága. A pénz mibenléte a pénz-rendszer részeként tovább elemezhető. A pénzrendszer egészét tekintve (amibe a konkrét elszámoló eszközön túlmenően annak infrastruktúráját is bele értjük, a lehető legtágabb értelemben) a pénz árfolyam-értéke helyett a fedezetéről beszélhetünk döntő ismérvként. Talán nem vétünk nagyot, ha szemléletes mintát keresve a borhoz és a borosüveg címkéjéhez hasonlítjuk a pénzrendszer fedezetét: (a bort mint az elszámolás reális tárgyát) és a pénzt magát (mint a borosüveg címkéjét, mint az elszámolás eszközét, eszközrendszerét). A pénz (nem például a pénzként használt egyes váltók, hanem a „modern” polgári gazdaság pénzrendszere) fedezetének mivolta fokozatosan tudatosodott, változott koronként, mint „a gazdagság, az anyagi jólét forrása”.

Viszonylag egyenes fejlődési ívet írhatunk le a merkantilistáktól kezdődően. A kezdőpont a mai szemmel ijesztő merkantilista szemlélet, miszerint a gazdagság egészének, az anyagi jólétnek a forrása nem más, mint a minél több pénz, abban a korban a minél több arany. Ez a felfogás mai szóval egy igen primitív, babonás, mágikus révülettel ér fel, annyira nincsen köze sem a társadalmi tisztességhez, sem a társadalmi józansághoz, sem gazdaságpolitikai lényegi realitáshoz (sokszáz évvel korábban is voltak ennél jobb fogalmak a pénzről, de a baktreátról például, a megelőző korokból oly hiányosak az ismereteink, hogy érdemes a merkantilista gazdaságpolitika említésével kezdeni). Amiért tehát kezdőpontnak tekinthető a merkantilista felfogás, az az, hogy megfogalmazták az állam felelősségét a társadalom anyagi állapotáért, gazdagságáért, mai értelemben megnevezték az állami gazdaságpolitika feladatait. Idő előrehaladtával nyilvánvaló lett, hogy a pénz nem tekinthető a gazdagság forrásának, hogy a pénzhasználat csak eszköz a gazdasági erőforrások feltárásához. Ami ezután következett, az tekinthető a termelési tényezők sorra felfedezésének, azonosításának. A tudatosan kezelt termelési tényezők egyre táguló köre adta a tudatos gazdaságpolitika tárgyát, és ezzel a pénzrendszer fedezeteként is megjelölhető gazdasági erőforrások körének többé-kevésbé tudatos kiterjesztését.

Lényegében ahogyan tágult a számon tartott termelési tényezők (anyagilag elszámolható vagy más szóval gazdasági értékforrások) köre, úgy tágul a mai szóval makrogazdaságban a pénz fedezeteként a politika által számításba vehető erőforrások köre. Tehát a pénz, a pénzrendszer fedezete (ha ezt a ma divatos nézőpontot használjuk) a gazdasági erőforrások tömegétől, minőségétől is függ. A merkantilistákat követően, szellemileg mindenképpen velük szembe helyezkedve a fiziokraták a természeti környezetet jelölték meg gazdasági erőforrásként, amit a „föld” összefoglaló néven jelöltek. Időben utánuk tudatosult a munkaérték-elmélet keretében (Adam Smith) a végzett emberi munka termelési tényező volta, amit röviden mint munkát neveztek termelési tényezőnek. Ezután közvetlenül az ipari tőke szervezési jelentősége fogalmazódott meg (David Ricardo). És alig pár száz év alatt összeállt a föld-munka-tőke klasszikus hármas a termelési tényezők polgári közdazdasági felsorolásában. Az 1800-as évek végén újabb jelentős előrelépés volt a fogyasztási kultúrának mint kvázi önálló termelési tényezőnek a megjelölése (amit ha nem is így fogalmaztak, de egyértelműen így kezeltek).

Az 1900-as évek eleje a pénzreformot hozta, az aranypénzről a hitelpénzre való áttéréssel. Ez igen nagy lépés volt, mert kellett hozzá olyan statisztikai rendszer, olyan állami intézményi apparátus, amely képes volt a hitelpénz rendszer állami költség- és jövedelem-átcsoportosítási feladataira. Más szóval a pénz fedezeteként jelent meg maga a pénzrendszer típusa, az állami pénzpolitika intézményrendszere is (!). Azaz a pénz infrastruktúrájának kapacitása, minősége is tudatosan kezelt termelési tényezővé vált! És ez még távolabb volt a közvetlen termeléstől, munkavégzéstől, mint a fogyasztási kultúra. A folyamat nem állt meg, az 1900-as évek végére már termelési tényezőként kezelik közgazdászok is a „humán erőforrások minőségét”, ami már régen nem azonosítható a kétszáz évvel korábbi „egyforma munka” fogalmával, amelynek például nem vették számításba bonyolultsági és minőségi különbségeit. A XX. század végén a kultúráltság, az erkölcsi állapotok, az ambíciózusság, a közösségi jellemzők jelennek meg, mint régiónként eltérő termelési feltételek, termelési tényezők.

A XX. század egészét a szervezés, a szabályozás soha nem látott diadalával is lehet fémjelezni, és ebben a megfogalmazásban az emberi humán értékek súlya mint közvetlen szabályozási tényező lép elénk. Szabályozni a szabályozó alany nélkül nem lehet. Ki az a szereplő, aki a szabályozási eszközöket használja, megválasztja a szabályozott folyamatok kezelésére, megépíti, ellenőrzi, és az eredményesség kockázatát természettől fogva viseli? A társadalmi-közösségi kultúra, szolidaritás, munkamegosztás, összhang, dinamizmus mind a szabályozó eszközöket kezelő szabályozó alanyok minőségét határozza meg. A közösségi kultúra érvényesülése döntő mozzanattá válik a gazdaságban, a pénzrendszer alkalmazásában.

Átfordítva ez azt jelenti, hogy a XXI. század küszöbén a pénz fedezet számításba vételekor több mint évszázadnyi távolság választ el minket attól, hogy a gazdaság erejét kizárólag a termékelőállítással azonosítsuk. Azaz most már több mint egy évszázaddal vagyunk azután, hogy az aranypénz korához köthető (vagy egyenesen az aranypénz archaikus, a polgári közgazdaságot megelőző, merkantilista, a pénzben fétist, misztikus erőt látó) felfogás elfogadható legyen. A pénz-fétisben gondolkodó társadalmi cselekvést ma már mint közvetlen károkozást lehet azonosítani akár a magángazdaság, akár az állami gazdaságpolitika szintjén. Sajátos ellentmondás ez a globalizmus korában, mert az új korszak talán legféktelenebb szereplői a tőkés magánönzés valami olyan groteszk válfaját erőltetik, aminek immár mint kulturtörténeti epizód emlékének lehetne létjoga, nem pedig „élő”, de itt jobb szó, hogy „romboló” gazdaságpolitikai (gazdasági terrorpolitikai) hatóerőként.

Tekintsük a rendszerváltást (amely a világon több tucat, talán száznál is több országban egymással párhuzamosan, nagyon is hasonló elgondolás szerint ment végbe, mint valami divat, vagy járványos influenzia). Az egyik varázs-szó a helyieknek mindenütt a tőkeimport volt. Kétségtelen, hogy nehéz lett volna a tőkeimportot teljesen kizárva változtatni a világ helyzetén. Azonban a szocialista vagy 3-ik világbeli országok esetében a piaci viszonyok, intézmények, feltételek kiépítésére nem a tőkeimport, hanem az öntőkésítés, öntőkésedés fogalma lett volna megfelelő. Nem csak arról van szó, hogy a tőkeimport hamis jelszavával megakadályozták a helyi pénzek megerősödését, hogy aztán világ-piaci szereplőkké válhassanak az illető pénzt használó közösségek, hanem arról is szó van, hogy kifejezetten elvonták a helyi pénzek pénzfedezetét, denacionalizálták őket. De mivel a nemzeti közösség szolidaritása is egy pénzfedezet típus, ezért a denacionalizálás értelemszerűen a pénzfedezetet is felszámolta, nem csak a nemzeti közösség létét gyengítette. Azaz a globalizációt olyan erők lovagolták meg, amelyek az emberiség gazdasági erejét pénzben kimutathatóan rombolják. Olyasmit rombolnak a meggondolatlan globalizáció-terminátorok, amit nem tudnak pótolni. Tehát csak relatív pozíciójukat erősíthetik mások leszorításával, nem az emberiség egészének gazdasági életképességét.

A globalizáció-kritika lehetőségének felvetése után (a részletesebb tárgyalást elhagyva) adódik a visszatérő kérdés, hogy mit lehet tenni például a kisvállalkozások sokat hangoztatott versenyképesség erősítése érdekében egy árnyaltabb, kimunkáltabb pénzrendszer felfogás mellett?

A pénzt elszámolási eszköznek tekintve fontos sajátossága, hogy kikerülhetetlenül a jelenben a jövőről hozott döntések, a jövőbe vetett bizalom oszlopára támaszkodhat - a pénzrendszer, a hitelpénz rendszere, a pénzrendszer meghatározó tényezőjét jelentő hitelek rendszere. A múltra támaszkodó hitelgaranciák, kézizálog, jelzálog és egyéb megoldások csak egy rutinszerűen jól működő társadalomban, gazdaságban lehetnek jellemzői a hitelezési gyakorlatnak. Olyan helyzetben, amikor a gazdaság átrendeződéséről van szó, amikor fejlődési pályára akarnak ráállni, csak valamiképpen a jövőbe tekintő hitelrendszer lehet megfelelő – kiváltképpen a kisvállalkozások világában. Vissza kell tehát szorítani a társadalmi hatását tekintve régi szóval tulajdonképpen uzsorásnak nevezhető hitelezési feltételeket, amelyekben a múltbeli eredmények jelentenek kizárólagos kiinduló bázist, a pénzhitelező pedig ezerféle garanciával van körülbástyázva, hogy ő akkor is a pénzénél marad, ha bármi katasztrófa következik be. Más szóval az uzsora rendszerének elutasításáról, a hitel és a kapcsolódó feltételek társadalmasításáról is kell beszélni gazdasági kitörési pontot keresve.

Mi következik mindebből a kisvállalkozások rendszerére vonatkozólag? Technikai értelemben az eddigiekből a kisvállalkozások környezeti-társadalmi feltételeinek javítása következik a jövőbeli teljesítményeik javítása érdekében, ami egy lehetséges kitörési pont a társadalom számára. A szervezés-környezetei feltételeken kell javítani. Megoldható, elvégezhető feladat elé kell állítani a kisvállalkozásokat a főtevékenység adminisztrációjában, a vállalkozások által igénybe vehető szolgáltatások területén.

A bürokratikus állami hivatalok költsége a vállalkozások támogatásában a rárakódó járulékos költségek miatt idővel a társadalomnak megfizethetetlenné válik. A vállalkozói alapon működő szolgáltatásoknak pedig az induló kisvállalkozások, bizonytalan piaci kapcsolataikkal, nemegyszer bizonytalan technológiai és személyi feltételeik miatt társadalmi szélességben nem jelentenek fizetőképes keresletet.

A kettőt, a hivatali rendszer ügyfélszempontúságát és a vállalkozói alapú működés szívós életrevalóságát ötvözheti az anyagilag érdekelt, kockáztatva finanszírozott, köztestületi-erkölcsi garanciákkal szavatolt működésű kisvállalkozói szolgáltató infrastruktúra. A 70-80-as években az innovációs parkokról szóló híradások társadalmi szélességű továbbgondolásának is tekinthető elképzelés szerint a kezdő vállalkozót támogató infrastruktúra költségét állami forrásból fedezik. A megerősödő, a járulékos költségeit is gond nélkül kifizetni képes kisvállalkozások idővel piaci áron fizetnek a szolgáltatásokért, tehát a maguk részét illetően átveszik az államtól a költségviselés terhét. Szóban számtalanszor érezhette úgy az ember az elmúlt 15 évben, hogy ennek a határán mozognak a kiútkereső elképzelések. Azonban tudtommal komoly elhatározás nem született, még kevésbé komoly próbálkozás, kísérlet. Valamely monopol-érdek, spekulációs megfontolás mindig erősebb volt még az úgynevezett kisvállalkozási támogatási szerveknél, alapítványoknál is. Ennek a most ismertetett javaslatnak lényeges eleme, hogy alapszinten alanyi jog a vállalkozói infrastruktúra igénybe vétele, és nem kegy, nem pályázaton elnyerhető támogatás, nem az éves állami költségvetéstől függő alkalmi lehetőség. Ezúton, anyagi joggá téve volna lehetséges, hogy ne a foglalkoztatottság és ne a vállalkozások száma igazodjon valamely államilag eldöntött, kiválasztott kritériumhoz, kerethez, hanem fordítva, a gazdaságpolitikának legyen alapvető sarokpontja, hogy a minimális kisvállalkozási porondról senkit sem szoríthat ki adminisztratív eszközökkel, például a szolgáltató infrastruktúra elégtelenségével.

Példaként lehetőségnek kínálkozik a falugazdászok tevékenysége a mezőgazdaságban. Ma ők térítés nélkül végzik tevékenységüket. Ha mechanikusan átteszik őket megfizetett szolgáltatókká, akkor úgyszintén képtelenek az eredeti célt, az alig életképes gazdaságok létének támogatását megvalósítani közreműködésükkel (akkor szintén alkalmatlanok a mezőgazdasági kistermelés általában vett megújításának elősegítésére). A jól kereső, több alkalmazottat foglalkoztató, önmagát finanszírozni képes gazdaságok esetében azonban miért ne fogadhatnának el valamely illetéket, díjat, tevékenységük ellenértékét a falugazdászok? A lakossági szolgáltatások területén (tehát nem csak a mezőgazdaság területén) az ipariskolát követően erkölcsileg a Kolping mintájára ez az anyagilag érdekelt infrastruktúra vehetné át a tanulók kalauzolását, és segíthetne nekik önálló vállalkozás beindításában. Ez az anyagilag érdekelt szolgáltató infrastruktúra magába integrálhatna megannyi mai vállalkozás-segítő kezdeményezést, magára vállalhatná a piac-szélesítés illetve piac-diverzifikálás ösztönzésének megannyi rész-feladatát, valamint részt találhatna a vállalkozások érdekvédelmében is.

Másrészt, hogy ki ne játsszák ezek a szolgáltatók a kezdő vagy gyenge vállalkozásokat, olyan köztestület jellegű szervezetben kellene tagságot vállaljanak, az állami kockáztatva finanszírozás előfeltételeként, amely talán a mai közjegyzői, ügyvédi stb kamarákhoz hasonlítható, erősebb (az indulástól kezdve igen erős erkölcsi kódex-el, felügyelettel).

Milyen tágabb szemléletváltozással illeszkedne jól az anyagilag érdekelt, kockáztatva finanszírozott, köztestületi garanciákkal szavatolt működésű kisvállalkozói szolgáltató infrastruktúra?

Nem lehet tovább használni a pozitivista társadalomszemlélet tagolatlan és bürokratikus-falanszteri modelljeit. Alapul kell venni például a gazdasági vállalkozások infrastruktúra függését, nagyságuktól, piaci erejüktől függően eltérő mértékben. Tehát a termelési tényezők számbavételének történetére utalva egyértelműen egységben kell kezelni az anyagilag önálló felelősségű vállalkozásokat és a keretfeltételeket biztosító állami, fél-állami intézményeket. Ezen összetett rendszer tárgyalásakor pedig két alapvető, a tárgyalt kérdéskör számára külső szempontot kell figyelembe venni, amit a gazdasági rendszeren belül nem lehet felülbírálni, megkerülni, bármilyen gazdasági rendszer-elemnek alárendelni:

j a gazdasági rendszer egészének tulajdonképpeni feladata a természetes emberi személyek és természetes közösségeik létének szolgálata,

k a gazdasági rendszeren belül pedig az alapvető szempont a termelési folyamat, mint megvalósuló tulajdonképpeni feladat kiszolgálása.

A többi, a gazdaságszervezési egyedi vagy szabványosított, elvárt vagy kötelező megoldások mind ennek a két alapvető szempontnak vannak „természettől fogva” alárendelve, mert csak ekkor tudjuk a megválasztott gazdaság-szervezési eszközök eredményességét elbírálni akár egyes vállalkozások esetében, akár egyes gazdasági szektorok esetében, akár a gazdaságpolitika egészét tekintve. Az a megközelítés, amely a vállalkozási infrastruktúra igénybe vételét alanyi jognak kívánja tekinteni, az j-es szempontot veszi alapul, az a javaslat pedig, amely konkrét megoldást keres az anyagilag érdekelt, államilag („saját jogán”) kockáztatva finanszírozott, köztestületi garanciákkal ellátott vállalkozási szolgáltatási infrastruktúrára, a k-es szempontot próbálja érvényesíteni.

Na de milyen pénzügyi forrásból fedezhető ez a kísérlet vagy megoldás hosszú távon? Hosszú távon az eredményesebb kisvállalkozási tevékenység révén ez a rendszer megtermeli a maga költségeit – mi több pénzfedezeti tényezőként is figyelembe vehető.

Hosszú távon a megerősödő vállalkozások már fizetik a saját költségeiket. Természetesen mindig maradnak a meg-nem erősödők, a veszteségesek, sikertelenek is. Egyrészt ezek még mindig jobb, ha próbálkoznak az önszervezéssel, azaz potenciális teljesítményt jelentenek illetve mentálisan gyermekeiket is nem segélyezettségre nevelik, azaz nem mondanak le önmaguk életvezetésének önállóságára törekvésről. Másrészt messzebbről szemlélve olyan táptalajt, „szabad vegyértéket” jelentenek, amely a mainál sokkal finomabban képes feltölteni a valóban versenyképes gazdaság igényeit – az önkizsákmányolás zsákutcáját elkerülve.

Egy ilyen rendszer „öngerjesztőnek” nevezhető – nem csak pénzügyi szempontból (tehát relatíve sikeres elszámolási megoldásként), hanem a pénzben elszámolt valós gazdasági teljesítményt illetően is (tehát abszolút érték növelését tekintve is). És ez utóbbi a fontos, mert ebben az esetben saját maga működésével (szektor méretben) önálló pénzfedezetnek tekinthető. Tehát nem „kreatív könyvelési” módszerként legalizált tartós forráselvonást, gazdaságilag terméketlen megcsapolást jelent más területekről, hanem önmaga létezési súlyával erősíti a pénzrendszer általában vett fedezetét. A kezdetben természetesen szükséges alapítási költségeket az állam kell előteremtse, ennek a költségnek azonban már a sokszorosát fizették ki az elmúlt 15 évben annak a reménye nélkül, hogy a megerősödött vállalkozások visszafizetéseire elvi lehetőséget teremtettek volna akár a vállalkozáshoz köthető támogatás-számlák nyitásával, akár egyéb módon.[7] Hogy miként lehet számszerűsíteni az „anyagilag érdekelt, államilag („saját jogán”) kockáztatva finanszírozott, köztestületi garanciákkal ellátott vállalkozási szolgáltatási infrastruktúra” költségeit és hasznait összességében a társadalom számára, az külön kérdés. Ami azonban az elvet illeti, az mindenképpen megfontolandó és próbára teendő.

Az eddigieknek van egy elméleti következménye a gazdaság-szervezést illetően. Ezek a lehetőségek bizonyára ismertek régebbről, talán a hitelpénzrendszert használó (kipróbáló, bevezető) XX. századdal egyidősek, de itt érdemes kitérni rájuk.

Érdekes kettősség alakult ki a természetes személy és a jogi személy kezelését illetően a gazdaságpolitikában (igen tágan értelmezve ide értve a tulajdonrendszer esetleges sajátságait is). Nem kétséges, hogy a jogi személy nem élőlény, hanem valamely burka a természetes személy gazdasági tevékenységének, tehát valamely származtatott, másodlagos dolog, eszköz. Ha nagy probléma van a gazdaság szervezésében, akkor végső soron a jogi személy nem igazi szereplő.[8] Nem lehet a gazdasági teljesítőképességet és egyéb fontos jellemzőket minden további nélkül a jogi személy szintjén kezelni – mert ha így tennénk, akkor ebben a tekintetben is „orosz rulettet” játszanánk, ami a gazdaság létének értelmet adó ember számára nehezen elviselhető és értelmetlen. Tehát a gazdaság szabályozásakor mindig szem előtt kell tartani, hogy a tulajdonképpeni élő szereplő, az ontológiai létező a „természetes élő emberi személy” illetve annak természetes közösségei, valamint hogy a tulajdonképpeni gazdasági teljesítmény ezeknek a természetes szereplőknek a teljesítményei – adott esetben gépi eszközeik segítségével. Legalább két szempontból nézzük meg, hogy mit jelent ez a gyakorlatban:

v a szabályozási feltételek megtanulhatósága (súlycsoportokra oszthatósága) szempontjából.

u A teljesítmény szerinti elosztás elve (tehát a végzett munkához és annak hasznához fűződő viszonyunk) nagy karriert futott be Adam Smith óta (meg azelőtt is). Azonban látnunk kell, hogy ez a munka szerinti elosztás az ismert termelési tényezők közül csak az egyiket veszi figyelembe. Sok esetben méltányos eredményre vezető, mint az érintettek által elfogadott, a gazdasági teljesítményt jól ösztönző elosztási, elszámolási elv. Azonban a méltányos (igazságos) és hatékony gazdaság-szervezést a társadalom egészének szélességében, komplex rendszerként nem lehet egyedül a munka elvére építeni. Ez a probléma manapság minden korábbinál élesebben vetődik fel (amikor az emberiség 80%-át is feleslegesnek ítélik [!?], mert úgymond a 20% is bőven elegendő volna a Földet átfogó Nagy Falanszter üzemeltetésére ~ mit érhet a mai technika üzemeltetéséből kihagyott a 80%-nak a munka szerinti elosztás elve?). Úgy-ahogy megfelelhet a munka szerinti elszámolás a magán-szerződéseknél, de véletlenül sem kielégítő, ha a társadalmi elosztást akarnánk kizárólag erre az elvre támaszkodva megoldani (lásd például természeti és társadalmi erőforrásokhoz való hozzáférés szabályozását, a közteherviselés szabályozását, vagy éppen a családi élet terheinek és bevételeinek általános rendszerét).

A témakörbe való mélyebb alámerülést kerülve is meg kell jegyezni, hogy már a klasszikus termelési tényezők föld-munka-tőke csoportosítása jelzi, hogy a munka szerinti elosztás mellett át kell tekinteni társadalmi szélességben a föld (természeti erőforrások) és a tőkejavak (holt munka vagy tárgyiasult munka) eloszlását, elosztását (ilyen-olyan szabályok mentén). Egy gépről még elképzelhető, hogy valaki mint kizárólagosan magán-jövedelmi forrásra tekintsen rá. Ugyanez elképzelhető egy darab földről is, bár ha kicsit is utána gondolunk a föld magántulajdonlása (a szó teljes értelmében) indokolhatatlan (meglepő módon itt is elővillan a magyar hagyomány minősége, amiben a földet csak „birtokolni” lehetett). Azonban mindezeken túlmenően a közösségi létből eredő erőforrások (széles értelemben vett pénzfedezetként, mert erre az árufedezet igen leszűkített értelmezés) magántulajdona lényegében értelmezhetetlen. A közösség maga nem lehet magántulajdon, hiszen akkor a közösség-alkotó emberek veszítenék el önálló személy voltukat – ami meglehet sokakat nem zavarna, nem háborítana fel, de a modern társadalom gazdasági, kulturális teljesítményei nem képzelhetőek el az ember önálló személy mivoltának figyelembe vétele nélkül. Hullámvölgyek az emberi minőség tiszteletében természetesen kialakulhatnak, mint amilyen a XX. század egésze is volt, de ennek az az ára, hogy esetleg az európai kultúra végképp eltűnik, felszívódik, súlytalanná válik. Európa létének tétje az ember személyiség mivoltának újra felfedezése, és tekintetbe vétele olyan lényegi kérdésekben, mint alkotmányosság, tulajdoni szerkezet, gazdasági szerződések, pénzrendszer, stb.

Tehát összefoglalásként az ismert makroökonómiai sémát használva az egyes természetes emberi személyek jövedelemstruktúrája azokkal a termelési tényezőkkel modellezhető, amelyek után jövedelmet élveznek (elvileg élvezhetnek, a teljes értékű emberi létezés társadalmi körülményei között élvezniük kellene) – és ebben a munkavégzés csak az egyik fontos tényező. Ha egyesek tőkejavakat nem szereznek vagy jellemzően eljátszanak, mert azok működtetését bonyolultnak tartják, ezt egyénileg bárki megteheti, de társadalmi mértekben már válságjelzésnek tekinthető például egyesek tőkejavaktól elzárt, megfosztott helyzete. Az ilyen válsághelyzetek kezelésének egyik módja a gazdaságszabályozás korrekciója, súlyosabb esetekben a tulajdonrendszer alkotmányos elvekre támaszkodó reformjáig terjedően.

Ezen korrekciók lehetőségének nem ismerete, illetve szükségességének széles körű tagadása, a korrekcióra való elméleti felkészülés feltételeinek hiánya önmagában igen súlyos válságjelenségnek tekintendő (amint az napjainkat is jellemzi), mert változó világban jelent képtelenséget a tulajdonképpeni társadalmi szerepek, feladatok, az élő és élettelen minőségek szétválasztása ügyekben – azaz a legteljesebb társadalmi alkalmazkodó képtelenséget, tehát veszélyeztetettséget eredményezve.

Van a jövedelmeknek több csoportja, amelytől az egyén nem tekinthet el saját döntésével, „nem mondhat le róluk”, például a közösségi létből következő jövedelemről. Klasszikusan ilyen az abszolút földjáradék, amely a társadalom létszámától függ, a földterület viszonylagos állandósága miatt. Egyre kisebb terület jut fajlagosan az egyes emberekre, tehát aki lemond a közvetlen használatáról, az ezért „bánatpénzt kell kapjon”. Ezekről a hasonló közösségi létből eredő termelési tényező-jövedelmekről való lemondásról nincs értelme beszélni (kivéve talán az önkéntes remeteséget választókat vagy í társadalmi létből más módon önmagukat kizárókat), mert ezek a jövedelmek fontos részét kell képezzék az általános (tehát nem a kivételezettekre jellemző, hanem az alapvető életfunkciókat finanszírozó) jövedelem-szerkezetnek (makroökonómiai modellben gondolkodva is!). Ezen jövedelmektől nem lehet például a munka szerinti elosztás elvére hivatkozva megfosztani a társadalom egyes tagjait – akik ráadásul azért munkanélküliek, mert a nem kis mértékben spekulációs befolyásoltságú gazdaságszabályozás eredményeképpen magas az alkalmazási vagy vállalkozási küszöb az adóterhek és egyéb szabályozások (például a monopoltörekvésekkel szembeni védtelenség) miatt – azaz önkizsákmányolással sem tudják pótolni a tőlük „elrabolt”, őket „természetes módon” megillető jövedelmeket. És itt vagyunk számos állami juttatás ingyenességének makroökonómiai indoklásánál.

Gazdaságelméletileg (vagy ha így erősebb: lételméletileg) nem fosztható meg az alapvető ingyenes iskolától, egészségügytől és még sok további társadalmi juttatástól senki a társadalom (nemzet) teljes jogú (és felelősségű) tagja. A legmodernebb, és még a holnap-utáni bármikori társadalom-szabályozási technika, technológia sem szaladhat ki a természetjogi keretek közül! Ami ráadásul gazdaságilag racionális olyan szempontból is, hogy a társadalom tanult, egészséges stb teljes értékű tagjai a pénzrendszer fedezetét, megbízhatóságát is erősítik. Tehát valóságtól elrugaszkodott, értelmezhetetlen az a gazdaság, pénzrendszer, amelynek modelljében csak magántulajdonosok vannak, nincs köztulajdon és államis zabályozás. Az anyagilag érdekelt, kockáztatva finanszírozott, köztestületi garanciákkal szavatolt működésű kisvállalkozói szolgáltató infrastruktúra alanyi igénybe vehetősége is értelmezhető olyan társadalmi létből eredő termelési tényezőnek, amelynek jövedelme mindenkit megillet – aki igénybe kívánja venni, mint vállalkozó.

És ezzel a bürokratikus, falanszterikus társadalomfelfogás (a mechanikusan kezelt GDP) helyett olyan szemlélet lehetősége merült fel, amely öngerjesztő, életképes öntevékeny szereplők, funkciók halmazaként tekint a társadalomra, és annak gazdasági alrendszerére, és szabályozási eszközeit is ehhez a szemlélethez igazítja.

Minőségileg más kultúráltságot, ihletettséget kíván a társadalompolitikában, és ezen belül a gazdaságszervezésben, gazdaságpolitikában is az életképes részfunkciók, rész-társulások (autonómiák) és ezek egymásra építkezésének szem előtt tartása. De ez a figyelem (szem előtt tartás) nem kíván varázslói mutatványokat, nem kívánja, hogy a semmiből hozzon létre bármit is kormány vagy gazdasági szereplő. Ez az „állami figyelem” csupán „megengedi” az önszervezést, de ahhoz meg is teremti a szabályozási feltételeket. Ennyit a társadalmi elosztás szempontjairól ebben a témakörben.

v A szabályozási feltételek megtanulhatósága (súlycsoportokra oszthatósága) volt egy másik szempont pár bekezdéssel előbb. Nevezhetnénk ezt lépcsőzetes feltétel-rendszernek is, amelyet az állami szabályozás felkínál, és a gazdasági szereplők erejük, ambíciójuk, tehetségük, szerencséjük révén lépegetnek rajta. Első pillanatra ez talán meglepő igény, de ma sem működik másként a társadalom, csak nem szoktuk meg, hogy azonosítsuk ezeket a lépcsőzetes feltételeket, sőt tulajdonképpen egész társadalmunk ilyen módon való működését, és még kevésbé szoktuk meg, hogy a társadalom-szervezés számára új területeken is biztosítsuk ennek lehetőségét. Tehát eddig is nagy mértékben életkortól függően illeszkedtünk a társadalomba, más és más volt a társadalom elvárása, feltételrendszere a meg sem születettekkel, a csecsemőkkel, gyerekekkel, fiatalokkal, java-korúakkal és idősekkel szemben. Szűkebben egészen természetes, hogy iskolán belül is más a kezdő első elemisek feltételrendszere, mint az érettségizőké vagy éppen diplomázóké. Sok más területen is lehetne hasonló ésszerű tagolásokkal élni.

Nyilvánvaló, hogy a mezőgazdaságban a ház körüli kert, a háztáji, a családi gyümölcsös, az önellátó gazdaság állatokkal, traktorral, az esetenként piacra termelés, a biztos jövedelmű kisvállalkozás (kisgazdaság), az erős piaci szereplő, a nagygazdaság, a nagybirtok, a vertikális monopólium nem említhetők egy lapon. Ezeknek mind a céljuk, mind képességeik, mind szükséges és méltányos feltételeik, társadalmi megítélésük jelentősen különböznek (különbözniük kellene) egymástól.

Ha általánosságban akarunk fogalmazni, akkor az élet minden területén meg kell különböztetni

- a piaci szereplőt (aki önálló, megfelelő tőkeerővel rendelkezik a piaci mozgásokhoz, el tudja érni vevői piacát és beszállítói piacát monopolhelyzet nélkül is, kisebb nehézségeket, technológiaváltásokat önerőből tud kezelni, és ugyanakkor nem tartja meghatározó befolyása alatt a piacot), akinek adekvát módon kell nyújtsa a piacszabályozást az állam

- a piac feletti gazdasági szereplőt, aki uralja a piacot, képes a kereslet-kínálatot maga érdeke szerint befolyásolni, akivel szemben nincs értelme a piacszabályozás eszköztárának, akivel szemben gazdaságpolitikai szereplőként, tárgyalófélként kell fellépnie az államnak

- a piac alatti szereplőt, aki lehet kisvállalkozás, amely nagyobb piaci változások idején támogatásra szorul, legfeljebb társulás tagjaként számíthat piaci szereplőnek vagy kivételes esetben a piacszabályozással befolyásolható magatartásúnak ~ valamint a piac alatti szereplők között is a kicsiket, a

- mikrovállalkozót vagy önfoglalkoztatót, akinek nincs esélye sem arra, hogy komolyabb infrastruktúrát alakítson ki saját cégén belül - egyébként piacképes alaptevékenysége számára.

Az eddigi megfogalmazás szerinti piac-alatti szereplők azok, akiknek az anyagilag érdekelt, kockáztatva finanszírozott, köztestületi garanciákkal szavatolt működésű kisvállalkozói szolgáltató infrastruktúra kitörési pontot, feltételt jelenthet. Az állami szabályozásnak jól átgondolt lehetőséget kellene nyújtania, hogy a piac alatti – piaci - piac feletti fogalmakkal vázolt lépcsőzetes feltételrendszeren ki melyik helyet kívánja elfoglalni, milyen irányban kívánna változtatni helyzetén, arról szabadon dönthessen a gazdasági szereplő.

Az ország egészét tekintve végül is nem az a döntő, hogy milyen méretűek a gazdasági egységei, hanem az, hogy milyen biztonsággal, milyen színvonalon valósulnak meg a tulajdonképpeni gazdasági termelési (szolgáltatási stb) folyamatok. Egy következő kérdés, hogy ezen folyamatok szükséges feltételeit a vállalkozás belső szervezete és a külső környezete milyen együttes konstrukcióban teszi lehetővé.

Tehát ha a tőkeerőt egy egyébként reményteljes gazdasági kezdeményezéshez csak tőkeerős nagy cégek tudják megadni vagy nagy bankok, nagy tőketulajdonosokkal a háttérben, az egyúttal jellemzője, kritikája is az adott gazdasági szerveződésnek, helyzetnek. Ugyanis nyilvánvaló, hogy a nem-monopolizált, de életképes, virulens gazdasági szereplők (végső soron a természetes emberi személyek és természetes közösségeik) adják a gazdaság szűkebb szempontjait tekintve is a valódi és legfontosabb lehetőséget az új kezdeményezésekhez. Tehát a megfelelő infrastruktúrális környezettel a sok kisvállalkozás a monopóliumokkal is versenyképes lehet, sőt számos területen helyzeti, minőségi előny is szerezhető a hatékony társulási feltételek révén. Az anyagilag érdekelt, kockáztatva finanszírozott, köztestületi garanciákkal szavatolt működésű kisvállalkozói szolgáltató infrastruktúra tekinthető a hatékony társulások egyik társadalmi szélességű előfeltételének, kitörési (megvalósulási) eszközének. Természetesen itt első sorban nem meglévő, múltbeli tevékenységek eredményeképpen felhalmozott anyagi javak tulajdonosainak társulásáról van szó, hanem „vállalások társulásáról” (adott szűkebb gazdasági folyamat által érintett szereplők gazdasági célú összefogásáról), amelyek sikerességének valószínűségét lehet (minden meggondolás szerint) társadalmi szélességben növelni. Ezen társulások úgymond pénzalapok általi támogatásáról csak akkor beszélhetünk, ha a pénzalapok definíciója, szabályozása és társadalmi tényleges ellenőrzése ennek megfelelő, bizonyos mértékig alanyi jogosultságra is támaszkodhat – ami a bevett gyakorlatban nem jellemző.

Más szavakkal száz százalékos foglalkoztatottság helyett olyan helyzetre kell törekedni, ahol a különböző típusú termelési tényezők tulajdonlásából-birtoklásából adódó jövedelemstruktúra megfelelő (tisztes, emberhez méltó) életvitel lehetőségét adja. De ez sok esetben egymással csak nehezen összevethető elemekből összeálló „portfóliót” jelent (elnézést ezért az otromba kifejezésért). Ezen portfólió egyik eleme a munkavállalás, de ezzel a portfólióval „kell lehessen” bizonyos mértékig és bizonyos feltételek szerint társulni is, vállalkozások mögé állni.

Nem tudok nemzeti politikát, a nemzet felélesztését célul kitűző társadalompolitikát anélkül elképzelni, hogy ne törekedne egy alkotmányos piacgazdaság (gazdasági és más szempontú) makromodelljének összeállítására, elméleti folyamatos gondozására és viszonylag széles körben való megismertetésére. Ebben az értelemben mondható, hogy ma Magyarországon valódi nemzeti politizálásnak nyomai sem láthatók, határozott igény sincsen alapvető fogalmi feltételek megteremtésére.

Na de annyi hasonló kezdeményezés fulladt ki az elmúlt 15 évben (lásd kisvállalkozási programokat). Ez az infrastruktúra javaslat miért járna sikerrel?

Ez a javaslat sem nélkülözheti a politikai erőt, erőfeszítést, támogatást. A különbség annyi, hogy az áttekinthetőségre törekvő indoklással az eltökéltebb célra törekvést kívánja lehetővé tenni. Ha a javasolt anyagilag érdekelt, kockáztatva finanszírozott, köztestületi garanciákkal szavatolt működésű kisvállalkozói szolgáltató infrastruktúra esetében a köztestületi etikai garanciákat nem működtetnék hatékonyan, akkor ugyanolyan jellegtelen káoszba süllyedne ez a kezdeményezés is mint a korábbiak, amiket talán kevésbé módszeresen gondoltak végig (lásd a szélhámosságba hajló, és minden etikai kontrollt, nyilvánosságot messze elkerülő visszaélés-sorozatot az innovációs park jelszóval).

Az anyagilag érdekelt, kockáztatva finanszírozott, köztestületi garanciákkal szavatolt működésű kisvállalkozói szolgáltató infrastruktúra javaslat lehetséges sikeressége mellett szól egy alapvető pszichikai megfontolás, amely közgazdaságilag is megerősíthető. A rengeteg lóvátevő pályázat, ahol a pályázatelbírálók kénye-kedve és tudatlansága olykor mellbevágó, ahol a packázás immár másfél évtizede folyamatos, nem lehet kitörési pont, módszer az ország számára. Különösen nem egy olyan országban, ahol a szerves jellegű hagyományos műveltségi alapban a tényleges közösségek kulturális emléke erős, ahol az önmagáért tevés, az önállóság igénye, a könyörgés helyett a jog kiküzdése a mindenen átszűrődő meghatározó gondolkodási, viselkedési minta. 1956 országában nem tudok nagyobb aljasságot elképzelni, mint majd egymillió falusi lakos vidékről való „elüldözésének” államtitkári bejelentését kormányzati célkitűzésként.[9]

A mai pályázati címszóval megoldani vélt tőkeallokáció helyett hosszú távon a saját fedezetét biztosabban újratermeli anyagilag érdekelt, kockáztatva finanszírozott, köztestületi garanciákkal szavatolt működésű kisvállalkozói szolgáltató infrastruktúra használata, amelyben az önszervezés minimális gazdálkodási joga legalább néhány kezdő lépésben alanyi jogot jelent a hitelre, a szolgáltató infrastruktúrára. Itt nem a felsőség választja ki, hogy kit szeretne mint pályázati nyertest kényeztetni, hanem mindenki maga vállalkozhat, egyeztetheti az önszervezési törekvését a lépcsőzetesen kialakított feltételekkel (ami sokkal több fokozatból állhat, mint az előbb bemutatott piac alatti-piaci-piac feletti hármas lépcső).

Természetesen magától értetődő, hogy ez a javaslat nem célozza meg a gazdaság egészét. Nem szól sem a piaci versenyzőkről, sem a piacot uraló monopóliumokról. Továbbá nem kívánom felvetni azt a gondot, hogy aki egyik oldalról monopolistaként tud viselkedni, egy másik kapcsolatrendszerben gyámoltalanul kis tényező. Hogy e különböző helyzetekben ugyanazon szereplő esetében miként lehet a szükségszerűen különböző szabályozási eszközöket egymással jól kezelhető rendszerbe összefogni, az egy távolabbi kérdés.

D) Sok egyéb akut gazdaságszabályozási kérdés – a kisvállalkozási infrastruktúra kérdésén túlmenően

ha az alkotmányos alapelveket következetesebben szem előtt tartjuk (az „élő közösségi létért”, a nemzeti létért való politika jegyében).

Hajléktalanság

– e jelenségnek nincsen gazdasági racionalitásból következő magyarázata. Az 1990 után megjelenő hajléktalanság nem más, mint egy alig felfogható zsarolás, spekuláns nyomás a társadalommal szemben. Az OTP lakáskamatok felemelésének, majd a lakásmaffia nevű jelenség eltűrésének közgazdasági magyarázata ugyancsak nincsen. Ez nem nemzeti politizálás része, ilyet egy birodalom sem engedhetne meg magának, ez az állami-társadalmi-alkotmányossági csőd. Fordítva viszont elképesztő, hogy az úgynevezett nemzeti politizálás kódnevű tömörülések legalább a látszat kedvéért nem szorítják vissza ezt a Gulág táborokban szabadjára engedett bűnözők világához hasonlítható visszás jelenséget, ami a hajléktalansághoz vezet. Talán nehezebben fordulhatna elő a hajléktalanság, ha a történelmi alkotmányra hivatkozva erőteljesebben kétségessé lehetne tenni az állam impotenciájának eltűrhetőségét e téren.

Bevándorlás

– hogy a társadalompolitikai, belpolitikai feladatainak megfelelni nem képes parlamenti pártok köre miként juthat el oda, hogy végső kudarcát a bevándorlás ösztönzésével kívánja megoldani, nehéz felfogni. Azonban valóságos hadüzenettel, latens polgárháborús hadmozdulattal ér fel, hogy 61 év után az alkotmányos közösséghez való visszatérés helyett olyan új állampolgárokat kíván „beszerezni” az állam, akiknél nem feltételezhető, hogy a nemzeti közösséget, és annak elvárásait erősíthetnék vele szemben. Ez a megoldás a legkeményebb sztalini időket idézi társadalom-filozófiájában, ez lényegi összetevőit tekintve az ukrajnai éhinséget eredményező politizáláshoz hasonlítható, ahol szintén nem volt tét a benszülöttek nemhogy boldogulása, de élete sem.

A privatizáció és az államadósság

kezelése jelentős mértékig örökérvényűnek, abszolútnak beállított, de valójában nagyon is esetleges jelszavak mögé bújtatott uzsorává fajult. Az uzsorát mint a polgári, európai, nemzeti lét alapelvét beállítani értelmetlenség, nem érdemel méltánylást - mégha igen fantáziátlanul „eredeti tőkefelhalmozásnak” is nevezik a XX század legvégén. Ebből ki kell mászni ennél szilárdabb elvi-fogalmi alapokra kell építeni a társadalmi munkamegosztást, méltányosságot, szolidaritást, a társadalmi létet. Ami történt az elmúlt másfél évtizedben, az egy ezutáni korrekció nélkül bűntény minden választóval, minden kiskorúval és időssel, minden magyarral szemben (másként: szabályozási eszközökkel megvalósított genocidium, akármilyen jelszavakba csomagolják). Ez a privatizáció csak felerősítheti egy komolyan vett alkotmányossághoz való visszatérés szükségességét.

Az államadósságot újra kell tárgyalni, amely tárgyalásban egy komolyan vett alkotmányos piacgazdasági rendszer kialakítása a legfontosabb tényező - mint tárgyalási szándékunk komolyan vett biztosítéka. Hogy ebből mennyit profitálhat az unió egésze kísérlet gyanánt azt nem tudom. De valószínű, hogy sokkal kevésbé ellenséges környezet a nagyvilág, mint azt a nemzeti léttel szemben ellenérdekelt parlamenti pártok sugallják minden eszközzel. Meg kell találni a módját, hogy önálló tényezőként tagozódhassunk be a nemzetközi struktúrákba, aminek belső feltétele alkotmányosságunk igényének alapul vétele, jogfolytonos elismerésének kimondása.

Kertmagyarország

– Somodi Imréhez és Németh László nevéhez kötik a kifejezést. Első értelmezésében a falusi népesség földművelésében a szántóföldi extenzív termelésről a belterjes intenzív termelésre való átállást szorgalmazta a 30-as években, hogy a falu, a vidék képes legyen megtartani népességét. Ez a törekvés jól harmonizált a Hangya szövetkezetek korábban indult mozgalmával, amely az élősködő közvetítő kereskedelmet hárította el a falutól, ezzel növelve a falu életképességét. A 90-es évek elején Kiss Károly a környezetvédelmi törekvések szellemében használta egy könyvében a Kertmagyarország elnevezést. Azonban mára új értelmezés lehetősége kínálkozik a Kert-Magyarország kifejezésnek: egy a városi értelmetlen zsúfolódástól menekülő, újrafalusiasodó (a tájba újra költöző, újra telepedő) társadalom modelljeként.

Ez a vidéki életet újra felfedező Kertmagyarország fellazuló falut, ligetes-tanyás elrendezést sejtet, elszórt fasorokkal, a mai városi embernek felfoghatatlanul békés tájjal napsütésben és ködben, nyári zöldben és téli fehérben - ahol a „magán-terek” szervesen illeszkednek a tágabb „közösségi terekbe”, -struktúrákba, egymás határfelületét kölcsönösen élhetően, természetesen, „természet-közelien” önmaguk létével alkotják, s ami tudatosan épített struktúra mégis szükséges, azt az alapvetően emberséges életigényre figyelemmel alkotják meg, működtetik. Rég elfeledett, mélyre elásott emlékek merülnek fel szomszédságról, állatokról, meghitt családi körről. Mindezt mobil telefonnal, villanyárammal, internettel, orvosi ellátottsággal, szociális biztonsággal, korábbinál sokkal magasabb általános iskolázottsággal, és társadalmi-területi mobilitással, mozgékonysággal, otthon végezhető munkával és kiegészítő jövedelmet biztosító gyümölcsössel – mind között legfontosabbként pedig egy a korábbinál sokkal felkészültebb, sokkal tudatosabb nemzeti-lét politikával (nemzeti politikai léttel). Egy félelmeit kiheverő, derűs nyugalomra vágyó, biokertjét ápoló, csendben építkező, boldoguló nemzet képe merült föl bennem a Kertmagyarország szót hallva. Mezőgazdasági minisztérium helyett „Élhető vidéki táj alkotmányos alapjogon” minisztériummal. Ennek az idilli tájnak nem Szanyi Tibor a festője, és nem a többiek, akik ideges nyugtalansággal lökik-taszítják egyre nehezebb helyzetbe az országot, teszik a kimondott Brüsszel és a ki nem mondott más centrumok magatehetetlen függelékévé (a szükséges mértéket messze meghaladó, teljesen felesleges tőkeimporttal, felfoghatatlan támogatottság igénnyel, és föld-tőke tulajdon exporttal, élethez való nemzeti-közösségi jog, identitás nem exporttal, hanem pazarló, kegyetlen népirtás jellegű felszámolással).

A nemzeti politikának nem csupán vidéki fejezete, hanem egyik gerince kellene legyen a Kertmagyarország politikai program a nagyképű és igen lelketlen, az ország nemzettel ellenséges politikusainak ámokfutó rögtönzései, anyagi-lelki korruptsága helyett. Alapvető társadalompolitikai program kellene legyen a pénzfedezet kérdésig átgondoltan a kiüresedő falvak újrabenépesítése a mindenükből kiforgatott magyarokkal, a mindent elborító szeméthegyek felszámolása, a környezetszennyezés vissza-szorítása és a táj revitalizálása, életre alkalmassá tételével, a városi lakók egészségügyi, lelki revitalizációjával, vidéki és városi iskolák együttműködésével, belső turizmussal, szövetkezeti formák elterjesztésével, az idióta extraprofit-hajszolásról való lebeszéléssel, megfelelő alkotmányos garanciákkal az ember ellen forduló állam és a magánmonopólium veszélyével szemben, társadalmi, törvényi és alkotmányos biztonsággal, a megalomániás nagybirtokrendszer és egyéb önkontrolljától elszakadt pribék-monopoltörekvések elleni védettséggel, az élet szentsége jegyében.

Nagybirtok helyett, sokezer hektáros gazdaságok helyett elő kellene írni a falusi önkormányzat elismertsége, önállósága előfeltételeként, hogy legyen közös legelő (amire a szegényebbek tehene is kihajtható), esetleg közös gyümölcsös, közösen támogatott kiskert-művelési program, falusi iskolákban a vidéki megélhetés, önellátás tanításával, egy teljesebb életvitel lehetőségével, amelyet az állam és a közösség minden módon igyekszik megvédeni az agresszív kereskedelemtől, reklámtól, az uzsorás pénztechnikáktól... Tehát a falusi önkormányzat önállósága nem függhet kizárólag a lélekszámtól, hanem inkább függenie kellene az önkormányzati önállóság strukturális, szerkezeti életképességi feltételeitől. Hosszú a sor, amelyben nem a falusi postahivatalok felszámolása az előbbrejutás záloga, hanem a jó minőségű postai szolgáltatások garantálása (tehát nem is a társadalmi szélességben átgondolt és józan módon rendezett tulajdonosi-, munkavégzési, támogatottsági és sok egyéb forrásra támaszkodó jövedelmi szerkezet kialakítása, ápolása [!!!] helyett kellene a szociális biztonság jegyében marasztalni a postai állások mai, esetenként szociális, betokozódott egyéni-egzisztenciális indítékú rendszerét). A legeldugottabb zsákfalvaknak, tanyáknak is olyan postai szolgáltatásra van szükségük, amellyel különleges időráfordítás nélkül bonyolíthatják levelezésüket, kaphatják meg újságukat, amellyel nem válik lehetetlenné az újrabenépesülésük, a városi életvitellel szembeni alternatíva létük. Mert a nemzeti politika nem arról kell szóljon, hogy nagy áruházláncok és egyéb külföldi tőkeérdekeltségek „prokrutesz-ágy” igénye szerint miként kell átrendezni az országot (velük eldózeroltatva a szintén járhatatlan utat jelentő szociális ál-foglalkoztatottságot), hanem arról, hogy a nemzeti közösségére támaszkodó ország életének megszervezéséhez szüksége van-e ilyen-olyan monopólium közreműködésére (a hazai politikai feladatoktól, önállóságtól megkímélve magunkat).

Ami a nagy monopóliumok szerepvállalását illeti, most anyagi erejüknél fogva az egyébként a nemzet nyakára hágó, elvadult-eltompult államot adókedvezményre kényszerítik a maguk érdekében, pedig nekik monopolprofitjuk utáni extra adót kellene fizetniük a társadalom számára. Hiszen a nemzetközi nagy cégek kétségtelen monopolszereplői a hazai piacnak, tehát csak létükkel is vissza szorítják a kereslet-kínálati mechanizmusokat működési, érdekeltségi területükön. És a hatások körbe érnek, mert például a mezőgazdasági támogatások rendszerének nem csak az élelem stratégiai fontossága az oka, hanem a monopóliumok piac-lefölöző hatását is mérsékelni kell velük unióban és unión kívül egyaránt. Ki kellene szorítani a monopóliumokat oda, ahová illenek, nemcsak a városok, hanem a piac szélére, ahol forgalomtól és profittól függően egyezkedhetnek a gazdaság szabályozó szervekkel, hogy milyen körülmények között mit tehetnek, mint irreálisan túlnőtt gazdasági szereplők. A monopóliumoknak nagy az erejük, de erejükkel kevésre mehetnének a korrupt állam nélkül. És a korrupt állam is nehezebben korrumpálódhatna, ha például létezne egy átgondolt, értett-ismert alkotmányos piacgazdaság magyar nemzeti politikai kultúra, törekvés, ha létezne egy határozottan megjelenített Kert-Magyarország projekt, amelynek az uniós lehetőségekkel való összehangolása volna a feladat.

A termőföld tehát közgazdasági-politikai-alkotmányos evidenciaként azért nem szabad tőkejószág, mert az életkörülményeinket adó, életfeltételeinket biztosító tájnak egy szűk és nem a legfontosabb hasznosítási szeletét jelenti csupán a mezőgazdasági áru termelése (de még a természetvédelmi karbantartása is). S ha ezt a magyar tárgyalási delegáció az uniós tárgyalásokon határozottan tudná képviselni, akkor nem legyintenének odaát sem olyan könnyen, hogy „ezek a kommunisták” már amúgyis likvidálták a most csatlakoztatott országok népeit (szakszóval kiírtották őket mint társadalmakat, azaz „genocidizálták” őket, és most már úgy is késő, ha a lélek, a vágy, az akarat az újraéledésre már kihunyt belőlük), csak meddő-fölös erőfeszítés volna őket teljes jogú partnerként kezelni. Hogy nekünk más legyen a helyzetünk, hogy velünk más hangon beszéljenek, ahhoz egyebek mellett az is kellene, hogy legyen a saját vágyainkat, életigényünket kifejező Kert-Magyarország programunk, közgazdaságilag, jogilag előkészítve, s azt vegyük komolyan legalább mi magunk.

Ágazati ingatlanalapok

- Sokszáz éven át kormányok, önkormányzatok, magánszemélyek nagy tettnek vélték, ha adományt, alapítványt tesznek nemes célra. Nemzeti színháznak egy telket adnak, öregek otthonát építik, nyugdíjintézet eszközeit ingatlanba fektetik, könyvtárakat, kórházat, iskolát létesítenek, díjakat alapítanak stb. Majd jön egy vihar, egy külső háború, kívülről generált gazdasági válság, és mindent elsöpör. Vissza-visszatérően. Tanulni kellene belőle. Nemrég egy főiskolai tanárként dolgozó ellenzéki fiatal parlamenti képviselőtől hallottam (lehetett volna bármely párt tagja), hogy az „uniótól meg kell tanulnunk” a karitatív tevékenységet, például civil adományokkal kell az öregek ellátását megalapozni! És feddőleg nézett körül hallgatóságán, hogy azok kevés segélyszervezetet hoztak létre az ország keleti határszéli, munkanélküliséggel súlytott kis falujában. Attól leszünk európaiak! - mondta a málenkij robotra elhurcolt fél falu emléknapján. Hát önmagában attól aligha leszünk európaiak, ha nemzedékenként felszámoljuk a nem-állami közösségi javakat. Mert mi van sok évszázad adományaival (telkeivel, épületeivel és egyéb javaival)? A civil szféra államosított és 1990 után vissza nem juttatott javainak tömege mekkora lehet? Klasszikus értelemben európaiak az ismételt kizsebelés „nem-említésétől”, a módszeresen nehezített újrakezdéstől nem lehetünk. A rendszerváltás egyik sajátja, hogy nyíltan, tudatosan nullázta le a kulturális, művelődési házi, oktatási, egészségügyi, sport- stb ingatlan-tömeget abban az értelemben, hogy privatizációs étvágynak tette ki őket.

Tehát országos sport-, kulturális (közművelődési), oktatási, egészségügyi, egyházi, mezőgazdasági (föld-) ingatlanalapot kellett volna létrehozni. Ezen ágazatok javait nem lehet kivinni a tőkepiacra, mert a lakosság mesterségesen, államilag is működtetett intézmények, intézkedések révén vannak elvágva attól a lehetőségtől, hogy ami elveszett közösségi eredmény, vagyon, azt könnyedén pótolják. Alapvető hamisság a „követelődzés”, hogy minden nemzedéknek magának kell előteremtenie újból és újból minden létfeltételét. Ha már minősíteni kellene inkább nevezném krónikus halottgyalázásnak az egykor élt nagylelkű adakozók szándékának semmibe vételét. Ha a rendszeresen, szervezetben, anyagi haszon érdekében elkövetett halottgyalázó társadalompolitika minősítésként túl érzelemdúsnak tűnik, akkor nevezzük hűvösebben genocidiumnak, népirtásnak, amelynek célja a nemzeti közösség felszámolása - a nemzet múltbeli, jelenkori és lehetséges jövőbeli javainak, gazdasági pozícióinak a nemzettől kívül álló erők számára átjátszása (kiárúsíthatósága) érdekében. Ennek nincsen értelme, ez „bűnös dolog”, ha ésszel képesek vagyunk felérni, és szívvel képesek vagyunk elviselni. Ezzel a nemzet felszámolása árán is árverezésen licitálni akaró követeléssel szemben a nemzeti politikának határozottan fel kellene lépnie. Felkészülten kellene ellene mondania a nemzeti politikának a társadalom közössége védelmében a közösségi javak maradékainak elprivatizálási folyamatával – ingatlanalapok vagy más eszközök alkalmazásával.

Sajtófinanszírozás

– Az alapvető, lényegi kérdés a magánszemély és a családi közösség megfelelő tájékozódása és vélemény formálási lehetősége. Ez a „természetes sajtószabadság”, a természetes emberi személyek és természetes közösségek sajtószabadsága (ami nem hozható semmilyen módon fedésbe szerkesztőségek, bármiféle cégek, társadalmi ellenőrzés alól kivont politikai és gazdasági vagy kulturális érdekcsoportok, tőkeérdekeltségek szabadjára engedett „sajtógarázdálkodásával”).

A „természetes sajtószabadság” gazdaságilag olyan sajtóval érhető el, amelynek ő (a természetes személy egyén vagy közösség) a közvetlen és kizárólagos megrendelője, a finanszírozója. Az alapvető sajtóelőfizetési összeget (TV-re, rádióra, írott sajtóra), mivel alkotmányos jogról van szó, le kellene tudni vonnia mindenkinek az adójából, ha pedig nem adófizető, akkor kaphatna állami segítségül egy csökkentett összeget (utalványt, más néven vouchert). A lényeg, hogy ezt az alapszintű sajtót nem tarthatja markában a nemzetközi tőke, sem hazai monopólium, sem állami vagy magán-hirdetés. Ez az alkotmányos jogokhoz közvetlenül kötődő sajtótípus az előfizetőt kellene kiszolgálja személyesen, közvetlenül, kizárólag. Szerveződhet foglalkozás szerint, községi léptékben, sajtóügynökség módjára, de kizárólag az előfizető kérdéseire válaszolva, csak őt informálva, más érdekeltségű sajtóval össze nem téveszthetően.

A sajtó további típusa lehet a valamely szolgáltató vagy hatalmi állami szervezet közlönye, amelynek az illető szervezet működését kell hitelesen szolgálnia, kiegészítenie (közlönyök), az illető szervezet maximális felelősségével.

A bevallottan „elfogult”, hírdetéseket is fogadó újság illetőleg nemzetközi, gazdasági egyéb érdekcsoport lapja, amely bevallottan rá akarja beszélni valamire olvasóját a mai sajtót leginkább megközelítő kategória. Az a tény, hogy manapság a sajtó túlnyomó része ebbe a kategóriába sorolható be, nemegyszer az úgynevezett közlönyöket is beleértve, logikus következménye a tényleges alkotmányosságtól való deklarált elszakadás 61- évének és számos további oknak. A teljes anarchia uralkodik, semmibe veszik az olvasók alkotmányos alapjogait, a paródiáját művelik a szabad tájékozódás szolgálatának (egyes frazeológiák balkáninak mondották volna régen bármi területen a hasonló állapotokat Európában), de a békeállapot teljes hiányáról is beszélhetünk

Közjogilag béke időkben, mai ismereteinkre támaszkodva és máig terjedő tapasztalainkból okulva az alapvető sajtó-szegmensek nem keverhetők, egyik nem keltheti a másik látszatát, egyik nem szívhatja el a másik forrásait, egyik nem szoríthatja ki a másikat (mint például a vidéken fogható televíziók esetében). Ez nem a hatalmi ágak, hanem a sajtóágak megosztása kellene legyen, szigorúan funkciójuk szerint. A természetes személyek és azok természetes csoportjainak sajtó-szabadság érdeke sokkal alapvetőbb, mint egyes hazai és külföldi tőkecsoportok monopol-érdeke, vagy szerkesztőségek megélhetési igazodásai – az olvasó cinikus semmibe vételével.

Iskolai nevelési és oktatási rendszer

- Az oktatási szervezet legnagyobb gondja, hogy nincsen tisztázva a fő funkciója. A 90-es évek elején szakszervezeti vezetők mindent megtettek azért, hogy pedagógusok szociális valamint pártpolitikai küzdőtereként lehessen értelmezni az oktatási reformot, az akkori kormány legteljesebb aszisztálása mellett (például a gyökeres rendszerváltó oktatási reformot a 90 előtti állam-párt mellett elkötelezett, 90 előtti időkhöz kötődő szakszervezetektől tették függővé). Azok pedig megakadályozták az oktatási reformot. Ezért a szülő- és gyerekellenes, azaz a „nevelési és oktatási rendszer ellenes” ténykedésért eddig egyiküknek sem kellett felelnie.

Újra kellett volna szervezni az oktatást, akkor még a lakosság bizalmára, várakozására támaszkodva. Fő feladatként a nevelést-oktatást kellett volna megtenni, főszereplőnek pedig a pedagógust és a tanulót (közoktatásban a kiskorú tanuló szülejét is beleértve a rendezendő viszonyba – ne a szülő ellen neveljék a gyereket, hanem a szülővel együtt). Na de akkor nincsen uniós program, miszerint a helyi identitást generáló tananyagot le kell építeni?!

Akkor ha a család az oktatás partnere (és nem az oktatás a falanszter rendszer szolgája, a gyerekkel összefogást törvényileg szorgalmazva a család ellen, mint 2004-5-ben történt kábítószerek ügyében, törvényjavaslat formában)

- akkor el lehetett volna érni például, hogy az állam – az intézményi fenntartó – és a szülő 1/3 –1/3 –1/3 arányban szólhassanak bele a tananyag választásba,

- akkor gyerekközpontúvá és ezzel összhangban pedagógiai-teljesítmény elvűvé lehetett volna szervezni az iskolát.

- Akkor a pedagógusoknak alkalmassági vizsgát kellett volna tennie a szülői elvárások szellemében is, és 5-7 évente szabad évet biztosítani a pedagógusnak pihenésre, továbbképzésre (túl a nyári vakáción), hogy ne lélek nélkül robotoljanak a gyerekekkel (szülői szervezetek követelése volt 1993 körül).

- Akkor köztestületi pedagóguskamara és mellette a szülői képviseletet szakavatottan ellátó köztestületi szülői kamara létesülhetett volna, _ _ _

Akkor ha mindez megtörténik, akkor a pedagógusok mellé kiállt volna a szülői meg a teljes társadalom – például a világbankos ukázokkal szemben (mert onnan vezényelték az oktatás leépítését).

- Akkor intézményesen szóba kerülhetett volna a vétójogú vagy szavazási jogú oktatási (pedagógus-szülői) képviselet minden a nevelést érintő fórumon, úgy mint sajtótestületekben, reklámbizottságokban, várostervező munka-csoportokban.

- Akkor a szülők az adóból levonható tandíjat fizettek volna (vagy ha adózó keresetük nincs, akkor a gyerek jogán az adóból levonható összeget pótló voucherből fizethettek volna ők maguk, kikapcsolva ezzel az önkormányzat szintű pártpolitikai és gazdasági célú folytonos marakodást az iskola fölött).

- Akkor az ésszerűbb iskolai gazdálkodás nem ment volna a nevelési funkció rovására,

- akkor az oktatást nem téríthették volna el párt-érdekek és ki tudja milyen érdekek felé,

- akkor homoszexuálisok nem ajánlgathatták volna, hogy majd ők felvilágosítják a kiskorú tanulókat (államilag támogatott civil szereplőkként).

Egészségügy

- szerencsére jó az elnevezés, de nem fedi a tényleges mai funkciót. A „betegségügy” vagy „gyógyításügy” ismert módon valósághűbb lenne. Az egészségügy kifejezés akkor lenne megfelelő, ha a tevékenység elsődleges feladata az egészség erősítése lenne, és a gyógyítás csak ha az egészség megbillen, akkor kerül sorra. Ebben az elvileg mindenki által helyeselhető esetben átalakulnának nem csak a célok, de a szervezeti felállás is. A finanszírozás nagyobb hányadának kellene az egészséget szolgálnia (ide tartozna a tömegsport, a turizmus egy része, lakás-javító támogatások, életmódjavító állandó sajtófórumok költsége, öntevékenységet támogató kedvezmények, a napi tornaóra az iskolában, vissza-adott sportpályák, sportegyesületek kedvezményei, egészségi érdekvédő szervezetek jogosítványai és finanszírozása, a környezetvédelem egy része, munkavédelem, fogyasztóvédelmi aktivitás ösztönzése stb), és csak kisebb hányadát tenné ki a költségeknek a gyógyítás (de a mainál sokkal biztonságosabb finanszírozással).

Hogy az egészségügyi rendszer még egy érdekeltségében kizárólag az ellátandó emberekhez kötődő „egészségmenedzseri” szerepkörrel is kiegészíthető volna, logikailag egyszerű, több évtizedes gondolat, amelyet kevesen voltak hajlandók akár csak észre is venni. Pedig a kizárólag az egyes emberekhez kötődő érdekeltségű egészségmenedzserek megjelenése legalább olyan fontos tényezője lehetne egy megújuló egészségügyi ellátásnak, szolgáltatásnak, mint a gyógyítással szemben az egészség gondozási költségek túlsúlyba kerülése (akár adómérséklés, kedvezmények stb közvetett formában).

„Életképesség erősítése” minisztériummá kellene alakítani az egészségügyi minisztérium nevét a szükséges funkció szerint, amelyben lehetne egy „gyógyítási főosztály” is a többi főosztály mellett. Meg kell jeleníteni az elvi-eszmei célokat, amelyeket a bürokratikus apparátussal kell szolgálni (és nem fordítva, hogy a bürokratikus apparátus áldozata legyen az élet esélye).

..… Azt az értelmetlenséget kultúráltan minősíteni is alig lehet, hogy amikor a világ aktív, erős, befolyásos centruma az emberiség 80%-ával koncepció szinten nem tud mit kezdeni, és arról születnek tervek, hogy ha nem atombombával, akkor miként kell ritkítani az emberiséget, vagy legalábbis életfogytig „elszórakoztatni”, akkor elnéptelenedő falvaink panaszaira az a válasz, hogy „nincsen rá pénz”? Iskolára, óvodára, postára nincsen pénz? De semmire nincsen? Amikor a szükséges pénz fedezete nagy mértékben nem volna más, mint maga az iskola, az óvoda, a posta léte? Monopol visszaélések elleni küzdelemre sincs pénz, amikor a pénzfedezet egyik tényezője nem mást, mint a piac szabadságának védettsége a monopóliumok ellen? Milliárdos sikkasztásokra sincsen pénz? De, arra van pénz is fantázia is meg kormányzati partnerség is_ _ _ Viszont nemzetpolitikai tervekre nincsen pénz, meg akarat sem. „Semmire” nincsen pénz, amitől reményt kaphatnánk, amitől kedvre derülhetnénk, amitől életre képesekké válhatnánk? Ez a XXI századi szervezési ismeretek korában ugye nem más, mint kormányok és pártok nemzeti frazeológiába csomagolt szándékos GENOCIDIUMA, _ _ _vagy gyámoltalansága?

Családi adózás

- Minden bizonnyal lényeges szemléleti fordulat, ha a jövőben a családi adózás elvének alkalmazására kerül sor. Egy kiegészítéssel. A munka szerinti elosztás, mint egyetlen variálható alapelv nem járható út, félre visz, zsákutca. Érthető a félelem a munkátlanok eltartásának meddő, közösséget romboló veszedelmétől. A probléma azonban összetett.

Például a természeti erőforrásokhoz való hozzáférés csak a közösség tulajdonaként értelmezhető természetjogi alapokra támaszkodva rendezhető. Lényegi megoldásokban ez elkerülhetetlen szempont. Ha nem mindenki közvetlenül rendelkezik valahány m² területtel, akkor az egyre jelentősebb földjáradék sorsáról gondosan feltárt összefüggésekre támaszkodva - tudatosan megalkotott, nyilvánosan kontrollált mechanizmus révén kell gondoskodni.

Hasonlóan a nyilvánosság előtt ellenőrizhetően kell a járadékot jelentő társadalmi erőforrásokhoz való hozzáférés szabályait kialakítani. Közvetlen hozzáféréssel (birtoklási lehetőséggel) illetve valamilyen természetbeni, pénzbeli kompenzációval. A pénzbeni kompenzációra példa a „voucher”, egyes szolgáltatásokra jogosító (alanyi jogú, évi költségvetési konjunktúrától nem függő!!!) utalványok rendszere, a természetbeni juttatás pedig a voucher nélküli juttatás, ami alatt érthető a közbiztonságtól kezdődően a monopóliumok elleni védelemig sok minden (a monopóliumok elleni védettség tekinthető a közbiztonság egyik sarkalatos, alapvető követelményének). Tehát a jövedelemfüggő családi adózásban vagy amellett meg kell találni az alapvető társadalmi szolgáltatásokat elérhetővé tevő utalványok, juttatások rendszerét is (amelyet nem boríthat fel bármely elszabadult államtitkár, minisztériumi főosztályvezető vagy más közszereplő, közalkalmazott).

Kizárólag a munkával keresett jövedelemhez az adózás révén az ilyen voucherek, utalványok a strukturális, kényszerű munkanélküliség idején kiváltképp nem köthetők (de elvi okokból sosem). Másik kérdés, hogy ezeknek az utalványoknak az átválthatóságát drogra, italra, egyéb deviáns célokra, az utalványos szolgáltatástól elszakítva vagy azzal éppen szembe fordítva, de mindenképpen meg kell akadályozni. Tehát lépcsőzetes feltétel rendszer kialakítható a társadalmi „jussokhoz” való hozzáférésben, de ezek a feltételek nem vezethetnek sosem a jussok megvonásához, jelentéktelenné csökkentéséhez, lehetetlen feltételekkel a jussok elérhetetlenné válásához (azaz a visszacsatolási mechanizmusokat figyelembe véve e jussok pénzfedezeti alapjainak felszámolásához).

- a természeti erőforrásokhoz való alkotmányos alapú hozzáférés rendszere

- a piac-alatti, -feletti és piaci szabályozás keretei közötti vállalkozási eredmények

- a szociális támogatás rendszere – párhuzamosan a kisvállalkozások és önfoglalkoztatók kockáztatott finanszírozású és eredményből részesedő infrastruktúrális hátterével

A kommunizmus ideológiájának leggyengébb pontja az volt, hogy örökösen a munka által keresett jövedelemről beszélt (néha talán őszintén is), és ezzel olyan helyzetet idézett elő, amelyben nem tudott mit kezdeni az eleve nem a munkateljesítményt elszámoló jövedelmekkel, pénzmozgásokkal. Nem tudott mit kezdeni a járadékokkal. Ettől még a járadékok hatottak, működtek, csak a szabályozás elől árnyékoltan. Ennek folytatását nem érdemes erőltetni máma sem (az erőltetés módjáról folyik a parlamenti pártok éppen éleződő választási szócsatája). Ezért elfogadhatatlan számomra az, amikor a két váltópárti szerepre készülő tömörülés a széles közönséghez szólóan munkajövedelemről és segélyekről (néha a támogatás szót használva) tud csak értekezni. A járadékjövedelmek pedig az úgymond elit belső külön privilégiumait alapozzák meg. A színfalak mögött a járadékokért folyik a küzdelem. Ez a nagyobb, a döntő jövedelem. Ezért lehet másodlagos, hogy munkával ki mennyit keres a társadalom alsóbb néposztályaiban. Ezért áll elő a helyzet, hogy a politikai-gazdasági befolyásos körökben csak álságos balhiedelemként kezelnek minden vágyat tisztességről, társadalmi szolidaritásról. Hogy ez megváltozzon, ne csak a miniszter kocsijáról tessék számot adni, hanem a járadékok rendszeréről is, társadalmi szélességben. A járadék-jövedelmek szabályozása egy központi nemzeti ügy. Ott kezdődne valami a rendszer-váltás II-ből.

Emlékezetes lehet a 15 évvel ezelőtti spekuláns szélhámoskodás a kárpótlási jegyek és a tervekben felmerült társadalmi részvények forgalomképessége ügyében – nem nagyon volt nemzeti érzelmű vagy „szociáldemokrata” közgazdász, jogász, aki a nyilvánosság előtt kellő súllyal kiállt volna azzal a véleményével, hogy mindenféle értékpapír feltétlen forgalomképessége, azonnali teljesen nyílt szabad piaca nem más, mint egy uzsorás hazugság, mellébeszélés, amire rá fog menni az ország. Rámentünk erre a forgalomképes piaci értékpapír aknamezőre. Éppoly tévedés volt, mint a földnek szabadpiaci tőkeként való feltétlen azonosítása. Nem modern tudományos igazság volt ez, hanem álpiaci svindli, lelketlen népirtás.

Üveggyöngyökért „adták” el fejünk felett, megkérdezésünk nélkül értékeinket, nemzeti létfeltételeinket – a velünk nem szolidáris közgazdászaink és jogászaink brókeri közvetítésével. Jó volna, ha a nemzeti oldal nem további nemzetfelszámoló brókerekkel kényelmeskedne, ha nem játszaná a nagymenő spekulánst, ha nem Sárközy Tamástól és hasonlóan nem nemzeti szereplőktől várná el felvilágosítását az ország szétlopatásáról, hanem venné saját maga a fáradtságot, hogy vitaképessé váljon, hogy képessé váljon megítélni, miből állana egy távlatos nemzeti társadalom-politika, pénz-politika, gazdaság-politika, föld-politika, kultúr-politika, tudomány-politika, vidék-politika, unió-politika stb.

A népesség-csökkenés

strukturális okai ha fennmaradnak, akkor hiába a kevesek megrendítő hősiessége, önfeláldozása. A nemzeti politikának fel kell tárnia, be kell ismernie a népesség-csökkenéshez vezető kulturális okok mellett alapvetően a társadalomszabályozási okokat is (és ha ezek az okok általában európai típusúak, ha ezek az okok működnek az európai unióban és az USA-ban is, akkor is le kell lépnünk erről a járszalagról, ahelyett hogy megbabonázott tehetetlenséggel várnánk rossz sorsunk beteljesedését). Ma már a pesti tv-kben nyíltan is megütköznek azon vezető politikusok, hogy miként lehetséges, egy akár jómódú muzulmán családban 12 gyerek születik, és egy vagy egy se egy európai jómódú családban? Nem sok fogalmunk van arról, hogy a muzulmánok milyen társadalmi szabályozási környezetben élnek 10 gyerekes családokban. Lehet, hogy itt Pesten, Európában, ebben az embert szétszaggató szabályozási káosz-környezetben nekik is elmenne a kedvük az emberi természetes családi léttől. Ez a társadalom-szabályozási csőd nem a népesség-robbanás kezelésének az üdvös módja (amint sokan beállítják), hanem az emberiség halálos örvénye, ha nem tud úrrá lenni rajta.

A XX. század csinált minket 40 milliós népből 15 millióssá (40 millió lett volna létszámunk két világháború és 6-8 millió abortusz nélkül). Csak az abortuszok elmaradásával az ország lakossága ma duplája lenne, és a lakosság hiányzó 50%-a mind 50-55 év alatti volna ha élne, tehát a mai munkaképes lakosság kb kétharmadát likvidálták orvosi eszközökkel Magyarországon (nem beszélve a szülők vele járó lelki elnyomorodásáról, nem beszélve arról, hogy a magyar pénzrendszer fedezetét mennyire megrendítette ez a veszteség).

A politikai léthez való jogosultság

- Ez a tét. Voltak hajdan, akik a társadalmi politikai létet az emberi léttel azonosították, de legalábbis az emberi létezés feltételei közé sorolták. Zavarba ejtő a kérdés, hogy így van ez vajon ma is? A megtévesztések korában is? A játékcharták idejében is? Amikor Pinocchio játékvárosába varázsolnak minket játék-szavazások boldogságával, alkotmányt-hazudó játszadozásokkal, uniós „spilóveres” (átverős) álmok kavalkádjának káprázatával – miközben tényleg vesztünk el vidéket és várost, megélhetést és önbecsülést, templomot és iskolát, reményt és bizonyságot?

Alkotmányos jogfolytonosság kimondása nélkül nem juthatunk hozzá alkotmányunkhoz. Amíg az alkotmányfilozófiai szörnyszülött paragrafus ott éktelenkedik az alaptörvényben, mely szerint az alaptörvény és alkotmány ugyanaz, addig reményünk sem lehet a tényleges politikai létre, a nemzeti politizálásra. Egészen elképesztő komédiát élünk meg tulajdonképpen, mert a gyerekeknek játszott Tell Vilmos esetét a császár kalapjával analóg módon nálunk meg nem kérdőjelezett törvény írja elő 1949/XX-as törvény néven, annak is az 56 éve változatlan, ma 77.§(1) sorszámú bekezdésében: A magyar alkotmány a köztársaság alaptörvénye. És a tisztelt komoly és illetékes urak és elvtársak egyikét sem böki oldalba a joghoz mit sem értő portás a parkolóban, hogy „tudjuk, amit tudunk”? Muszáj egyetemista nemzedékek hosszú sorát „kényszeríteni” arra 15 éve, hogy szabadságot, alkotmányos jogokat skandáljon az alkotmányfilozófiai terror-§-t alapul véve? Nem volt elég ebből a Kádár korszak, vagy a „szabadságot elvtársak!” Rákosi korszak?

A politikai tényleges léthez való jog az alkotmányosság sarokpontja, lényege - Nem vagyunk egyformák, lépcsőzetesen különféle igényekkel, képességekkel különféle feladatokra, szereptípusokra, közösségi formákra vagyunk alkalmasak (érdemi alkotmányos törekvések ezt figyelembe véve alakítanák ki a társadalmi struktúrákat – amiről még csak szó sem esett eddig), más-más pozícióban, sorsban éljük le életünket. De az alapvető norma, az alapvető cselekvési tér, cselekvési szabadság és felelősség, a közösségben kiteljesedő személyesség ideája elszakíthatatlan az alkotmányosságtól, és nem képzelhető el más alapzat az európai értékeket, hagyományokat kiteljesítő életvitelhez.

A politikai léthez való tényleges jogosultság sarokpontja az alkotmány és az alaptörvény megkülönböztetése, mert a szentkorona mint élő személy és az állam mint jogi személy viszonyában nyerhetünk fogalmilag alapvetően biztos támasztékot természetes emberi és közösségi jogaink, életminőségünk elvi tiszteletére a legkülönfélébb társadalmi struktúrák tehetetlenségének, mechanikus önmozgásának, álcázott csalárd felhasználásának veszélye ellen.

A politikai léthez való jogunkat a kétpárti-egypárt parlamenti modell a maga 4-6 párti eseti megoldásaival alapvetően húzza keresztül, alapvetően kérdőjelezi meg, alapvetően gáncsolja. És ha ezt az ügyet tudományos rendezvényen próbálja valaki megpiszkálni, akkor írásba adja az egyetem (2004 novemberben született egy ilyen levél egy pesti dékán aláírásával), hogy ehhez neki nincsen bátorsága, mert félti a „pályázati pénzeit”. A nemzetpolitikai tevékenység finanszírozásának brüsszeli pályázatokra hagyása (elemzések, stratégia építés, tanszékek, a nemzeti szellemiségű civil formációkat is bele értve): ® bevallott genocídium!

„II. rendszerváltásról”

- nemzeti rehabilitációs, társadalmi revitalizációs programról beszéljünk!

A vietnami katonáknak hazatértük után a polgári életbe vissza-illeszkedést segítő rehabilitációt alakítottak ki. A hosszú börtön után szabadulókat pártfogó intézményekkel igyekeznek a polgári életben való újra-induláshoz segíteni. Egy pár órás túszejtő akció utáni sokkos állapot oldására tartós rehabilitációs programot végeznek el a világ több részén. De két világháború, Trianon, 45 évi bolsevik terror és 15 évi ügynökök által a háttérben eltérített "spill over" rendszerváltás identitás deformálása után nem kellene nemzeti (európai) rehabilitációs programot indítani? Például az alkotmányos jogfolytonosság helyreállításával? Például a társadalmi békeállapot megcélzásával?

A nemzeti rehabilitációs program fő területei lehetnének: személyre és családra szóló helyrebillentő pszichikai tréningek mellet elsősorban a társadalmi struktúrák békeállapotának, tulajdonképpeni funkciójának megfelelő korrigálása (nevelési-oktatási rendszer, az egészségügyi rendszer, a társadalom-biztosítás, sajtó, kultúra stb-stb) helyre állítása XXI. századi szinten, és a Fekete Gyula író által hangoztatott élet-párti jelleggel. Továbbá a nemzeti rehabilitáció része lehetne a Kertmagyarország program életképes újra fogalmazása és megindítása. „Elég volt már valóságos és szabályozási meg uzsorás géppisztolyok előtti örökös versenyfutásból az életért", ahelyett, hogy megpróbálnánk értelmesen élni, az értelmes élet érdekében rendezni dolgainkat – vagy nem?

Az uniós csatlakozásról, köztársasági elnök választásáról és sok más érdekes dologról nincs mit mondanunk addig, amíg az alapvető kérdés a társadalmi-nemzeti létünk, azaz alkotmányosságunk nincsen rendezve. Amíg intézményesen, legalább a magyar alkotmányos hagyomány szintjén nincsen biztosítva, hogy az állami működés elszámoltatható legyen a társadalom vagyis a nép, tehát a nemzeti közösség által – legalább a szentkorona~állam viszonyában.

Választási törvény – Most nem a választó akaratát biztosítani igyekvő törvényünk van, hanem választási labirintusunk, amelyben egyetlen választásnak nem hiszünk, s a választási eredménnyel nem sokra megyünk. Aki szétnézett, az a 90-es választás előtt is tudhatta, hogy ott amiről beszéltek, azon nem volt mit választani (elő volt írva), amiről meg lehetett, kellett volna választani, arról nem lehetett meg sem szólalni (kipróbáltam). A NATO szavazáskor a törvényi szabályozást utólag alakították az eredmény érdekében, az uniós komédiánál pedig a köztársasági elnök megüzente, hogy aki kételkedik, azzal nem áll szóba (megtörtént). Ezek után töretlen bizalommal lelkesedjünk a féloldali (jobb-bal) aktivista körökben? Ismeretes a 2004 december 5-i választás előélete. És ismeretes most már a 2005 szeptember 26-i szavazás Románia uniós tagságáról a magyar autonómiákra vonatkozó kikötések nélkül, 2/3 helyett feles szavazással, minden jogorvoslati kérelmet elutasítva. Se törvény, se jogorvoslat, csak erőszakosság hol az utcán bunkóval hadonászva, hogy hivatali folyosókon. Ezt mintegy 61 éve ismerjük. Még szerencse, hogy formailag nem alkotmányos körülmények között éljük meg, hanem a magyar alkotmánytól deklaráltan elszakítottan.

Alkotmány

- A történelmi alkotmányos eszmeiség jó fogódzót, kiinduló pontokat adhat a lényegi problémák megragadásához, de a megoldást csak az eszmei alapok és a legmodernebb szervezési képességek összeillesztésével lehet elérni. Egyik sem ad megoldást a másik nélkül.

Száz évvel a rendszerelméleti alapok lerakása után nem lehet olyan primitív szinten érdemben kezelni kortárs problémákat, mint azt a parlamentben teszik ismételten 15 éve, hol piacot, hol pályázatot szajkózva. A szürke-vörös agyállomány XIX századi, tiszta formájában sosemvolt szabadversenyes kapitalista ideája csak arra jó, hogy fedezéket kínáljon a nyilvánvaló visszaélésekhez.

Hetven évvel J. M. Keynes fellépése után nem kell lemondania egyik miniszterelnöknek sem, amikor a XIX századi aranypénz logikájával érvelve jelenti ki, hogy nem lehet megfinanszírozni az életet az országban, el kell adjuk még a lelkünket is tőkeimport reményében (x bála szamárbőrért?). A genocidiális terror egyik hatékony eszköze a pénzelméleti gondolkodás teljes megbénítása egyetemeken és kutatóhelyeken, a hazai teljes közgondolkodásban. Aki mégis valamit a felszínre akar hozni a maga erejéből, annak olyan a feladata, mint aki sivatagban vizet keres. Az uniós csatlakozást azzal a dajkamesével lehetett elintézni, hogy ott pénzt „osztanak”! Nettó befizetőként és a magyarországi 15 éve tartó ál-rendszerváltás kárvallotjaiként nem kapunk levegőt „meglepetésünkben”. Mi fizetünk, hogy az euro-atlanti tervek túszai lehessünk (az úgynevezett felesleges 80% legközepében)?!

Ötven évvel az önszabályozásról szóló kibernetikai gondolatok elterjedése után még mindig egy abszurditásba fúló pénzügyi központi költségvetési kalodába préselik az országot, „fűnyíró elven” gyakorlatoznak a nyakunkon Bokros és utódai, minden nemzeti értékelvű kontroll nélkül, kapunk nemzetinek ható hívószavakból épített választási hitegetéseket minden közgazdasági kiútkeresés és átgondolt közgazdasági alap-modell nélkül – ráadásul mérhetetlen eladósítással.

Húsz-harminc éve mindent elborít a XX századi szabályozáselmélet gyümölcseként, diadalaként a számítógépes kultúra, és a közügyek intézése visszacsúszott a továbbélő kommunizmus szellemi-, de főleg erkölcsi szintjére. Brezsnyev elvtárs lövette úgy a katonáit az ellenséggel a második világháborúban, amint azt a mai politikai elit teszi velünk, a hajléktalanokkal, álmainkkal és önbecsülésünkkel. Nem technikai akadálya van annak, hogy szerény biztonságban élhessük le életünket, ki ki a maga ideái szerint. Kizárólag erkölcsi hiányosságokból érthető meg a tudatos nemzetrombolás, a GENOCÍDIUM átszellemült és kérlelhetetlen továbbvitele öreg – és fiatal – politikusaink részéről.

Ha a parlament épületét a nemzetközi spekuláció lenyúlta, és Göncz Árpád mint az ő emberük, ügynökük az elszakadt részek magyarjainak egykori téglajegyeit azzal méltatja, hogy merő illúziónak nevezi azt, amiért a téglajegyeket megvásárolták, a nemzeti eszmét, szolidaritást, létet – szóval szerinte bizonyára az egész épület is merő üres illúzió csupán, s akkor folytassuk: ő maga is bizonyára, ez épületnek hosszú ideig legfőbb tisztségviselője is illúzió volt csupán… – akkor felejtsük el az egészet, mint a „rossz álmot”? - !! Mintha meg sem történt volna? - !!

Esztelenséget csinálunk tehát, amikor adót fizetünk a „rossz álom” falanszteriálisoknak!? Mert józan ésszel eszme nélkül esztelenséget nem tennénk? Hogyan élhet az olyan ember, akinek a sejtjei nem működnek? Sehogy. Hogyan élhet az olyan ember, akinek szervei felmondják a szolgálatot? Sehogy. Az országban is minimális szinten élnie kell tudni a családnak, falunak, egyesületi és munkahelyi közösségnek, a városnak, az országnak – és utána lehet integrálódni, bekapcsolódni a kontinentális és globális rendszerekbe.

Mert a bekapcsolódásnak van alanya – a magyarság, Magyarország. Az uniós és a globális erők vonzáskörzetében való periferiális feloldódás viszont ennek az alanyiságnak az elvesztésével, felszámolódásával jár.

Rajtunk is áll, hogy mi lesz a jövő, hogy keressük-e megfelelő eltökéltséggel az élet, életünk útját, vagy feladjuk az erőfeszítést, az önállóság, a lét akarásának, az életnek a kockázatát, felelősségét.

[1] Kuncze Gábor a 90-es évek elején

[2] A Szent István terv végre, terjedelmének mintegy első felében sok oldalról megközelítve mondja ki, hogy az egyoldalúan pozitivista társadalomkritikai személetnek nincsen értelme, tarthatatlan. Ez egy igen nagy jelentőségű megállapítás, főleg a Professzorok Batthyány körének névsorával fémjelezve. Ez olyan fontos személeti váltás, hogy ennek jelentőségét az sem kérdőjelezheti meg, hogy a tanulmány második felében pedig a közgazdasági és néhány egyéb társadalomszervezési kérdésben a szerzők nem vállalták fel e gondolat végigvitelét. Főleg a gazdaságpolitikai kérdésekben szinte túlharsogják a tanulmány egyébként kétségtelen erényeit, sulykolva, hogy nekik önálló gondolatuk gazdaságról, miegyébről egy sincsen. Sajátosan polemikus mű született tehát, amelyben már-már a sorok között kellene olvasni. Egyfajta öncenzúra színfala mögé bújtatva, a nyilvánvaló logikai képtelenségekkel a lengyel Szolidaritás időkből ismert fehéren hagyott újságoldalakra emlékeztetően a tanulmány második felében a logikailag látványosan lerontott, legfeljebb sormintaként értelmezhető szöveggel satírozták be az oldalakat, így szemléltették a kényszerűen (talán csak túlzott „önmérséklettel”) a további gondolatok elől elzárt területet.

[3] Talán Madách-ot lehet idézni.

[4] Lásd: Történelmi alkotmányunk jogán, (Budapest, 2003, Alkotmányossági Műhely és Fórum Társaság valamint Szabad Magyarországért Mozgalom közös kiadásában).

[5] Kahler Frigyes: Erkölcsi és jogi igazságtétel - Janus-arcú rendszerváltozás (Kairosz Kiadó 1998) p. 158-185.;Vö.még Uő.: Még néhány szó az igazságtételről Jobbközéparányok – Janus - arcú rendszerváltozás II. p.195-209. és Uő.: Joghalál Magyarországon 1945-1989. Bp. Zrínyi. 1993. p. 1-292.

[6] A 70-80-as években az innovációs parkokról szóló híradások társadalmi szélességű továbbgondolásának is tekinthető elképzelés egyik kifejtése az „Alkotmányos piacgazdaságot” c. 1999-ben megjelent kötetben található meg. Internetes címe: http://www.alkotmany.ngo.hu/alk_piacgazd_kotet3.htm . Az elképzelés laza szálakon természetesen kapcsolható számos további javaslathoz, többek között Liska Tibor gondolatai is bizonyosan ösztönzően hatottak.

[7] Igen beszédes, ahogyan az általam ismert Liska Tibor féle ötleteket e téren lenullázták az utóbbi 15-20 évben, igyekeztek nevetségessé tenni mind reformkommunista, mind liberális, és kevesebb hévvel ugyan, de a jobboldalinak nevezett parlamenti oldalon is.

[8] Érdekes itt David Corten könyvére gondolni – Tőkés társaságok világuralma, 1996 Kapu kiadó, Budapest, amelyben a szerző tárgyalja a mai értelemben vett jogi személy tőkés nagy társaságok kialakulását, mint az 1861-65-ös Észak-amerikai polgárháborút követő korrupt bírói ítéletek szüleményét. (lásd 4-ik fejezetet Tőkés társaságok keletkezése és fejlődése Amerikában címmel). Ugyanez a pesti egyetemi szellemi műhely adta ki magyar fordításban Alford-Naughton: Menedzsment, ha számít a hit című könyvet is (Kairosz kiadó, Budapest, talán 2004, nincsen feltüntetve a kiadás éve). Utóbbi kötet azzal foglalkozik, hogy miként lehet a monopóliumokon belül keresztényi-emberi értékek megtagadása nélkül dolgozni. Sajátos módon egyik kötet sem jut el ahhoz a kérdéshez, hogy miként lehet az ember mint természetes személy cselekvő alany - és a jogi személy, mint gazdasági szervezési eszköz egymáshoz való viszonyát rendezni – elvi szinten. Tehát hogy a fogolytáborban miként kell védekezni a lábujjak lefagyása ellen, az is hasznos tudnivaló, de beszélhetnénk a fogoly-táboron kívüli életről is - FÁ

[9] Lásd Szanyi Tibor ismételt nyilatkozatait mezőgazdasági államtitkárként 2005 év első felében.