Személy és alkotmány és gazdaság
problémafelvetés a személyekből építkező rendszerek deduktív modelljéről
Fáy Árpád, 2016 06 30
Alkotmányossági Műhely és Fórum Társaság nevű egyesület
A saját gondolkodási útkeresésemet követő lépéssorban próbálom indokolni a személy és alkotmány viszonyának címbeli szerepeltetését, majd a személy és gazdaság kérdésének elővételét, mint a problémafelvetés szerinti személy és rendszer viszonyának egy napjainkban fontos és kritikus területét.
Kulcsszavak: alaptörvény; alkotmány; axiomatikus; deduktív; gazdaság; hitelpénz rendszer; modell; pénzhasználati jog; pénzteremtés; perszonalizmus; rendszer; személy;
A 2010-es évek fordulóján találkoztam a gondolattal, hogy az íratlan alkotmányos elvek (a magyar alkotmányos hagyomány „lényege”, „lelke”) és az írott törvények közti különbség lényegében különböző ismeretelméleti-típus mivoltukból is adódik.
Ezen gondolat kifejtése szerint az alkotmányos elvek nem részei a jogrendszernek, hanem felette álló elvek, amelyeknek a jogrendszer vagy megfelel vagy nem. Más oldalról szokás a magyar alkotmányos hagyománynak a természetjognak való szoros megfelelését hangsúlyozni. A természetjog kifejezés eredetét lehet elemezni, de szintén a mechanizált jogrendszeren felül állónak tekinthető. Az ENSZ néhány okmányának szövegezésekor (pld a Gazdasági, Szociális és Kulturális Jogok Nemzetközi Egyezségokmánya) ügyeltek arra, hogy a jogi hierarchiánál mindig erősebb a természetjogi tételekből adódó legitimitás. A magyar hagyományból érdemes megemlíteni Werbőczynek a Fraknói Vilmos által írt életrajzában szereplő meghatározást, miszerint úgy az íratlan szokásjognak mint az írott jognak az adhat erőt (azt érdemes megtartani), amely minél közelebb van az isteni törvényekhez, más szóval a természetjogi törvényekhez.
Az alaptörvény viszont része a jogrendszernek a mai jogpozitivista felfogásnak megfelelően is. A jogrendszerben meghatározott módon fogalmazzák, fogadják el és érvényesítik majd módosítják. Ennek legalitása van. A legitimitását az adja, ha megfelel a jog felett álló természetjogi szempontoknak (a két fogalom, jog és természetjog szóalakja jogtörténeti okból olyan hasonlatos egymáshoz, mintha a jog halmazának egyik fejezete lenne a természetjog, de ez az etimológiai logika téves lenne, nem adná vissza a jelentésbeli egymáshoz való viszonyukat). Tehát az alaptörvény a jog részeként, a jogrendszeren belüli törvényi hierarchia csúcsán jó esetben megfelel a jog fölött álló alkotmánynak, alkotmányos elveknek, rossz esetben nem – ez utóbbi esetben alkotmánysértő alaptörvényről, vagy az alaptörvény egyes részeinek alkotmány sértő mivoltáról beszélhetünk.
Tehát magyar (és tágabban európai) fogalmak szerint nem sok értelme van alkotmányos tételekről bárhol szavazni, illetve nem sok értelme van az alaptörvényben olyan elvi alapokat keresni, amelyből a társadalom elvi következtetéseket vonhatna le – hiszen az alaptörvény szavazattöbbséggel bármikor átformálható, ami elvi alkotmányos evidenciák esetében kizárható lehetőség.
Itt most eltekintek azon fogalmi meghatározások elemzésétől, amelyek az alkotmány és alaptörvény közti különbséget nem tartják számon, sőt kartális alkotmány elnevezés alatt az alkotmányt eleve mint a jogrendszer részeként változtatható alaptörvényt kezelik (alkotmány elnevezéssel) – lásd a francia forradalmi mintát például.
Természetesen tudom tehát, hogy más értelmezések is léteznek, azoknak lehetnek érdekcsoporti előnyeik, de elviekben az imént jelzett felfogást találom ismeretelméletileg is helyesnek, megalapozottnak. Az alkotmány és alaptörvény közti fogalmi műfaji különbségtétel felel meg a több évezredes európai filozófiai gondolkodási sajátosságoknak ontológiai azaz lételméleti és ismeretelméleti okokból.
Innen nézve úgy is fogalmazhatunk, hogy az alkotmányos, természetjogi tételek jellegükben deduktívak, míg az alaptörvény és a hozzá igazodó jogszabályok alapvetően induktívak. A deduktív és induktív kifejezéseket a deduktív és induktív axiomatikus gondolkodási utak, módszerek értelmében megkülönböztetve egymástól:
· a deduktív axiomatikus érvelés egy indoklás, levezetés nélküli, evidenciaként elfogadott alapvetésből indul ki, és onnan kezdve erre az alapvetésre támaszkodva érvel immár tételesen, logikusan, egyértelműségre törekedve stb-stb.
· Az induktív vagy másként tapasztalati alapozású axiomatikus gondolkodás pedig jellemzőnek vélt tényeket választ kiinduló pontként - a való világ megtapasztalható evidenciáit keresve kiindulási pontként, és arra támaszkodva, abból kiindulva próbál aztán következetesen érvelni, levezethető tételeket fogalmazni stb-stb.
· A deduktív eszmei alapokat (az évezredek alatt kialakult, kikristályosodott módszerből eredően) lehetetlenség a tények irányából felülbírálni, míg ezzel ellentétben az induktív alapok mellett a tényekkel szemben lehetetlen a logikai érvelés. A modern civilizáció, kultúra, a modern mérnök ember sikere a két módszer sikeres kombinálásából adódik.
Tágabb értelemben a kérdéskör úgy is tárgyalható, mint
· az induktív (nem annyira a passzív tapasztalat hanem inkább az aktív, a normát adó, szabályozni kívánó de tényleges mechanizmusban érvényesülő, az alaptörvényben politikai akarattal moderált) jog-rendszer – valamint
· a deduktív (a tapasztalatból ki nem szűrhető, de még a tapasztalati szabályozási törekvésből sem eredeztethető, le nem vezethető, hanem eszmei tételekből építkező alkotmányos, természetjogi) elv-rendszer kettőssége.
És ez a kettősség nem kerülhető meg, nem iktatható ki gondolkodásunkból, hanem legalábbis az európai gondolkodásban meghatározó alapvető sajátosság minden területen – a görög filozófia óta köztudottan.
Nekem a probléma az alkotmány és alaptörvény kettősségének magyarázatát keresve tűnt fel. Más szerencsésebbek esetleg eleve tudhatták. Aki otthonosan mozog ezen a területen, annak gondolatait, tanulmányait örömmel olvasnám, hallgatnám meg.
Az alkotmányos elvekben (és a magyar alkotmányos hagyományban kiemelkedően) hangsúlyos sarokpont a személy fogalma. Személyekből álló közösségnek lehet alkotmánya magyar fogalmak szerint. Más szóval az alkotmányosság feltételezi a személyekből (a felelősen szabad, korlátaikkal számoló, önálló személyekből) álló közösséget.
A filozófiailag definiált deduktív, eszmei személy fogalmat Boethius siralomházban írt rövid tanulmányára, vitairatára, a Filozófia vigasztalására szokás vissza vezetni. A személy eszerint önmagában megálló (nem másnak a részlete, határozmánya), egyedi (tehát nem másolható), értelmes és szabad akaratú.
Érdekes megvilágítást ad a személy dimenziójának az a megjegyzés, amit vagy 15 éve hallottam odavetni egy beszélgetésben, hogy az evolúcióban az emberi testről lehet mondani, hogy fajilag meghatározott (10 köröm a két kezén stb) – de a személy definíció szerint fajilag nincsen meghatározva (tehát a testet klónozva sem másolható) … lényegében ez a felelősen szabad akarat logikai előfeltétele.
A xx. század borzalmas történelme a személyről alkotott vélekedés változataiként, tévedéseiként is jellemezhető.
· Bernard Shaw úgy akart segíteni Anglián, hogy Anglia boldog és gazdag ország legyen, hogy a szegényeket kiírhatónak mondotta, maradjanak csak az egészséges gazdagok,
· Oroszországban fordítva, a korábbi gazdagoktól vonták meg a személyi státuszt, aminek következtében európai fogalmak furcsa kicsavarásával azokat megölhetőnek tekintették (ha nem személy, akkor megölése nem gyilkosság elvére hivatkozva)
· Németországban az erősebb jogán gondolták kiiktathatónak a személy fogalmát
· Belgiumban a kongói négereknek nem járt ki a személy státusza stb-stb.
A XXI. században folytatódik az elbizonytalanodás, hogy kitől lehet megvonni a személyi státuszt. A jogpozitivista gondolkodás szerint nincsen a fogantatástól számítható, abszolútnak tekinthető eszmei személy fogalom, státusz, hanem azt egy politikai fórum, bizottság legyen hivatott eldönteni:
· ne legyen személy a magzat (megölhető, nem gyilkosság az abortusz)
· ne legyen személy a beteg öreg ember (megölhető, nem gyilkosság az euthanázia)
· és a sor folytatható – például miért ne lehetne szabályozni a személyi státuszra való jogosultságot politikai hovatartozás vagy éppen bármilyen hatalmi betagozódás függvényében?
A felsorolással jelezni akartam, hogy mennyire aktuális, napi problémáról van szó. Az ember eszmei személy státuszához ragaszkodókat perszonalistáknak is nevezik, akik szemben állanak a jogpozitivizmussal a személyről való felfogásukban, de a perszonalisták saját pozíciójukat igen gyengének ítélvén nem sok nyilvánosságot vállalnak és véleményüket nem fogalmazzák meg sarkosan.
Holott korunk lassan káoszba süllyedő gondolati kavargásában igen fontos lenne axiomatikus alapokat keresni a társadalomtudományokban, a társadalmi rendszerek deduktív modellezhetőségét keresni a személyre mint alapfogalomra építve. Ugyanis a XX. század gondolati ficamainak az is jellemzője, hogy a deduktív matematikai és induktív természettudományos axiomatikai sikereket megpróbálták alkalmazni a társadalomtudományokban – de nem volt törekvésük a megfelelő axiomatikai alapelem, alapfogalom megválasztása. Úgy képzelték, hogy a személy fogalmának elvetésével juthatnak közelebb az új korszak emberideáljához.
Azt hiszem, ebben tévedtek. A megfelelő alapfogalom az eszmei, deduktív személy
· az alkotmányosság kérdéseiben is
· a közgazdaság kérdéseiben is
· a pénzelméletben is
· meg még sok helyen
Feltevésem tehát, hogy a társadalomról való gondolkodás, önreflexió sem kerülheti ki az emberi gondolkodás axiomatikus szigorúságra törekvését.
De a matematikának több mint kétezer év kellett, hogy Euklidesztől a mai korszerűen rendezett axiomatikus matematikáig eljuthasson. A természettudományoknak másfél ezer évvel később sikeredett elindulni az axiomatikus módszer útján valahol Galilei korában.
A társadalomtudományok sem kerülhetik ki az axiomatikus gondolkodást, mert az axiomatikus fogalmi alapok szerinti bonyolult rendszerek egyre szorítóbb ölelésében kell megtalálják saját szerepüknek megfelelő fogalmi eszközöket (informatikai rendszerek, adórendszer stb-stb).
Az ember számára eszköznek tekinthető minden társadalmi rendszer is, mert ha nem, akkor ott ér véget az emberi önállóság, felelősség, szabadság.
De hogyan kezdjünk hozzá elvileg?
Egy lehetséges vagy éppen kipróbálandó útnak látom a deduktív rendszer fogalom definiálását, mégpedig a személyre mint alapfogalomra építve. És ha ebben előre mozdulás történt, akkor lehet nekilátni a társadalmi, ezen belül a gazdasági, azon is belül például a pénzrendszeri.
Tehát ahhoz, hogy a személy mint deduktív alapfogalom lehetősége vizsgálható legyen, a Bertalanffy által fémjelzett rendszer fogalom deduktív változatát kellene használni tudni (a deduktív rendszer fogalomra már ő is utalt, de nem találkoztam pontos kifejtésével – amit tehát keresek egyelőre).
A deduktív axiomatikus gondolkodásnak a következő logikai építkezését látom (sejtem), amit közgazdászok számára elérhetővé kellene tenni.
Az axiomatikus matematikai alapok deduktív jellegűek, tehát nem a tapasztalati tényekből építkeznek, hanem nagyon kevés alapfogalomra logikusan felépített tételekre…. (mint már érintettem induktív a tapasztalati tudományok axiomatikus alapozása, ahol egy alapul vett tény cáfolása, megváltozása stb megdönti ráépült fogalmi rendszert is – ahol a tényt a logika vagy tetszetős feltételezés nem pótolja).
A matematikában két alapvető axiomatikus fogalmi rendszer van, a geometriai és az algebrai (a mértani és a számtani). A geometriai axiomatikus alapok Euklidesztől fogva ismeretesek. Ebből ha kiragadom az alapfogalmat, az eszmei, a tovább nem osztható pontot, akkor olyan összetevőjéhez jutok, amelyet máig használnak. Kissé pontosabban, körültekintőbben fogalmaznak ma már a matematikai pontról, de nem az eredetivel ütközően, az lényegében máig használatos. Az eszmei pont egy több mint 2000 éve jól eltalált, jól kiválasztott alapfogalom. Más szóval Euklidesz axiomatikus rendszerének alap-eleme.
Több mint kétezer évvel később, a XIX. században kezdett átrendeződni, kiterjedni a matematikai axiomatikus rendszerek fogalmazása, egyáltalán a matematika axiomatikus rendezése, értelmezése kezdett a mai értelemben kibontakozni.
Az axiomatikus rendszer alapvető elemével, a ponttal műveleteket végezhetünk. Alakzatokba rendezhetjük (a klasszikus axiómákat is újrafogalmazva), amely alakzatoknak aztán törvényszerűségeit fogalmazhatjuk meg.
A „halmaz” az elemek (például pontok) összessége. Ha az elemek összességének megnevezése, kiválasztása, elkülönítése műveletnek nevezhető, akkor a halmaz az elemeken végezhető összesítő művelettel jön létre (amelyre jellemzők az elemekkel végezhető összesítésen kívül az elemek között értelmezett műveletek típusai is). Itt már nem csak a pont lehet elemi összetevő, de a pont a halmaz mindenféle lehetséges elemeinek „ősképe” (tovább nem osztható, legalábbis adott szempont szerint tovább nem osztható, kiterjedés nélküli, számossága viszont sok esetben meghatározható, illetve meghatározott).
Tovább menve jutunk a „hálóhoz”. Egy halmazt az elemein értelmezett műveletek (pld pozíció meghatározása?) szervezik struktúrává (szerkezetté), hálóvá, gráffá (a struktúrát, szerkezetet, hálót, gráfot itt szinonimának tekintve, bár ezek pontosabb definíciói egymástól eltérőek).
Közbevetőleg úgy tűnik, hogy az elemi alkotó részen végezhető műveleteknek többféle változata is megkülönböztethető abból a szempontból, hogy az például a halmaz elemeivel végezhető a halmazon belül, az elvégezhetősége a halmazt bővíti illetve például a halmaz elemein háló értelmezését teszi lehetővé.
A következő lépésben már ha jól tudom, nemcsak én vagyok bizonytalanabb, mert ha jól látom, nem általánosan elterjedt a „rendszer” deduktív axiomatikus meghatározása. Bertalanffyra utalva alapvetően a rendszerfogalomnak is van matematikai típusú, deduktív jellegű, tehát idealisztikus változata.
Ennek a matematikai típusú rendszernek lehet talán az a definíciója, hogy a rendszer valamilyen szempont szerint együvé tartozó, egymással kapcsolatban (kölcsönhatásban) álló elemek olyan együttese, amely egészként (is) viselkedik, tehát az együvé tartozás, az egymással kapcsolatban állás, a külső környezethez való viszonyában, folyamataiban meghatározva egy hálón (szerkezeten, struktúrán, gráfon) értelmezhető (azaz hálóból ezen értelmezések által tovább lehet építkezni).
A meghatározás meg is fordítható, amennyiben vannak olyan esetek, amikor a rendszer mint egész viselkedését alkotóelemei és azok kapcsolatai is meghatározzák, más tekintetben pedig a rendszer is meg tudja határozni a maga alkotóelemeinek mibenlétét és egymáshoz való viszonyát. Ezen kérdések mentén lehet a rendszereket és alkotóelemeiket csoportosítani.
A XIX-XX. században ugyanilyen jellegű fogalmi építkezéssel alakították ki a számfogalmakat: pozitív egész, negatív egész, a kettő a nullával együtt az egész számok, aztán a törtek, irracionális számok, összesen a valós számok, majd a komplex számok a számsíkban, számtérben.
A számok esetében a számfogalom bővítését az inverz műveletek elvégezhetőségéhez kapcsolták (kivonás, osztás, gyökvonás pozitív számokból, gyökvonás negatív számokból .,..).
A két axiomatikus rendszert, a geometriai alapút és a számfogalmat felépítőt egymással párhuzamba állították és egymásnak megfeleltették. A „technikai belépő” a geometria és algebra közös tárgyalhatóságához minden bizonnyal a koordináta rendszer megalkotása lehetett Descartes idején és nagyrészt általa, hiszen ettől fogva a geometriai alakzatok éleinek és csúcsainak megadása, kezelése a koordináták által és a koordinátákra egyenleteket felírva vált lehetővé.
Hanem a rendszer fogalmát általánosságban, a természettudományokban, a technikában és a társadalomtudományokban is a „valóságos”, megtapasztalható rendszerekként ismerik, azonosítják, tehát az induktív axiomatika világában kísérlik meghatározni, és törvényszerűségeit megfogalmazni.
Hiányzik, vagy kevéssé közkeletű ezzel szemben a matematikai jellegű absztrakcióval fogalmazható deduktív (tehát idealisztikus, eszmei, logikailag építkező és tapasztalatilag nem mérhető, nem kontrollálható) rendszer-modell.
A deduktív axiomatikus rendszermodell definícióját próbálgattam az előbb, és a hozzá vezető utat keresem a mára kialakult, „kikristályosodott”, érthető megfogalmazásban.
Lapozzuk fel a jogi lexikont. Van benne természetes személy, személyi tulajdon, jogi személy stb. De nincsen benne „személy”.
A közgazdaság történetét is átszövi a dilemma, a kétely, hogy az emberre általános erkölcsiségében kell tekintettel lenni (mint pld Adam Smith), vagy pedig valami emberi erkölcsiségtől teljességgel függetlenített hatékonyság alanyát, mozgatóját kell keresni és kiszolgálni (mint tudomásom szerint David Ricardo).
Azt hiszem nem lehet megtakarítani a gondolataink közti rendrakást (a fogalmi eszközeink áttekintését).
A közgazdaság deduktív, axiomatikus modelljét önállóan kell tudni kezelni fogalmilag, éspedig a személyre mint alapvető elemre, alapfogalomra építkezve.
És ez a deduktív modell gondolkodási input lehet a gyakorlati közgazdasági kérdések tárgyalásában, induktív modellezésében.
(amelyek sokaknak evidenciáknak tűnhetnek, de sokkal többeknek ismeretlen dolgokat érintenek)
……………
A létező, működő, adott állapotában intézményesült pénzrendszert nem tudom evidenciának tekinteni olyan értelemben, hogy annak konkrét konstrukciója nagy mértékig ne rajtunk múlna, tehát esetleges, tudástól és szándéktól is függ a minősége.
Például az MNB alapító okmánya (1-2 éve újra fogalmazták https://www.mnb.hu/letoltes/a-magyar-nemzeti-bank-alapokmanya-1.pdf ) olyannak tűnik, mint ami nem a jegybanki funkciók teljessége szerinti alapító okmány, hanem csupán a jegybanki szerepkörből következő alapító okmány néhány fejezete, főleg a banki főosztály szabályzata. Élesen ellentmond az MNB alapító okmánya a hitelpénzrendszer működési logikájának, felelősségi rendszerének (más szóval diszfunkcionális, tulajdonképpen alkalmatlan).
A társadalom egészének problémájával, pénzrendszertől való függésével, a hitelpénzrendszer tulajdonképpeni funkciójával semmit nem tud kezdeni a mostani alapító okirat, fel sem merülnek benne, vagy csak udvarias jelszavak maradnak (a régit nem olvastam). Súlyosan torzónak látom, másként funkcionálisan hiányosnak (ha a pénzfelügyeleti funkció elvi teljességét veszem alapul).
Az MNB alapszabályáról laikusként (hiszen nem vagyok semmiféle intézmény munkatársa) tudnék 2-3 oldalt írni (már megtettem – azóta nem válaszolnak a leveleimre az MNB ügyfélszolgálaton). Személyes ügyeim elintézésében is büntetnek azért, mert evidens elméleti kérdéseket érintettem, tisztázandó az elvi összefüggéseket (ha már működő pénzügyi fogyasztói érdekvédelem nincsen az országban).
De hol lehet ezt szóvá tenni, amikor a szakmaiságot művelők egyik része politizál (valamelyik oldalnak igyekszik érveket, intézkedéseket biztosítani), másik oldala pedig még csak nem is politizál, de végképpen nem próbál logikailag megalapozott megállapításokat tenni a hitelpénzrendszer alapjairól. Más szóval a konkrét gyakorlat kérdéseihez az elvi alapokat nem fogalmazzák meg. Nincsenek ilyen könyvek. Az egyetemi tankönyvek, a szakmai alapművek (amiket úgy kezelnek) semmit nem mondanak az elvi evidenciákról. És ennek alapján nagyon pontatlan érvekkel viszonyulnak a létező gyakorlathoz vagy a kívánatos gyakorlat lehetőségéhez. ….
A pénz alapvető funkciója és keletkezési módja kellene legyen minden pénzelméleti tankönyv első fejezetében. De ilyenről sehol sem tudok olvasni, legfeljebb olyasmit, hogy a bankok láthatóan a gazdaság leggazdagabbjai, tehát fontosak a modern gazdaságban (főiskolai pénzelméleti tankönyv bevezetése volt pár éve).
A gyengébb valutájú országokról David Ricardo komparatív előnyök tana jut eszembe, amit a 90-es években túláradóan sulykoltak mint modern polgári közgazdasági alapismeretet, amelynek szellemében az ország felvirágzása remélhető. Sehol nem olvastam az eredeti tételt, hogy a komparatív előnyök érvényesülése feltételezi, hogy nincsen tőkemozgás, mert tőkemozgás esetén, a visszájára fordul a komparatív előnyök elve és a fokozott lemaradás okává válhat a rá alapozó gazdaságpolitika. Egy beszélgetésben több mint évtizede hivatkozott rá valaki, akit se előtte se azóta nem láttam, hogy Ricardo szerint a komparatív előnyök érvényesülésének feltétele éppen az, hogy nincsen tőkemozgás, hogy nem a gazdagabbik ország tőkéje megy át a gyengébbik országba (gyarmatosítani, mert abból már neki is az következett, nem pedig a komparatív előnyök érvényesülése). Elég bele gondolni a komparatív előnyök kérdésébe, és igazolni láthatjuk, hogy a tőkemozgás kizárja, de legalábbis nagyban letompítja a komparatív előnyök kihasználhatóságát, érvényesülését.
Azaz modern történelmünkben meghamisítják A. Smith mellett (akinek nyakába varrják a gazdasági önzést és piaci anarchiát meg még talán a monopolkapitalizmus ideológiai elfogadtatását … minden reális alap nélkül), szóval rajta kívül hamisítják az egyébként kétségtelenül tőkés termelés párti D. Ricardo-t is.
H. George-ot nem meghamisítják, hanem elfelejtik, nem beszélnek róla (bár a telekérték adó és a telekérték-emelkedési adó különbsége mutatja, hogy amíg aktuális volt ó száz évvel ezelőtt, a gyakorlatban őt is megpróbálták kicselezni évszázaddal ezelőtti vitathatatlan tekintélyének árnyékában). …. De nem vagyok elmélettörténész, csak fontosnak érzem, hogy átlássunk az imitáláson, az elmélettörténet imitálásán (legalább próbáljuk meg), mert az imitált, hamis elmélettörténeti „mesék” nem pótolják az elmélettörténetet.
Én nem készültem elméleti embernek, csak amikor nem értettem valamit, igyekeztem utána keresni, utána gondolni. Számomra Hegel és Marx nem érthető. Nem egyszerűen politikai okból. Logikailag sem értem őket. Tehát amikor Liska azt mondta, hogy Marx marhaság, akkor az volt az érzésem, hogy igaza lehet, de ezt jobban is meg kellene indokolni, tehát hogy az indoklása túl sommás volt. Tévedésnek láttam én is Marx útkeresését és elhamarkodott tételeinek abszolutizálását.
Számomra tehát nem az a kérdés, hogy miben volt igaza Marxnak, hanem hogy miben sikerült neki a féligazságot bebetonozni. Lehet, hogy ez egy kényszerzubbony, de az sem gyengítgette sejtésemet majd meggyőződésemet, amikor a Kinizsi utcai közgazdaság egyetemi könyvtárban Marx összes köteteket lapozgattam. Például az északafrikai kalózokról írott elemzését éppen Kadhafi egyik látogatásakor olvastam (minden további következtetés nélkül említem). Szóval Marx sok írását élvezetes dolog olvasni, de a munkás kizsákmányolás teóriáját egy szociologizáló tényfeltáró újságírási teljesítménynek látom, közgazdaság elméletileg viszont egy hamis féligazságnak, nem pedig múlhatatlan elméleti sarokkőnek.
Ugyanis a sajnálatos kizsákmányolási (másik oldalról kizsákmányoltsági) állapotot egy csalássorozat eredményeként előállt helyzetnek látom. Ha nem ásunk mélyebbre, akkor mindig marad az elcsalt, csalódott, felületes világ nyomorúsága, vigasztalansága.
Az egész modern közgazdaság történet a merkantilizmusból bújt elő. Helyesebben a merkantilista gazdaságpolitika elviselhetetlen társadalmi következményeivel való tudatos, és elsődlegesen erkölcsi indíttatású szembenézési törekvés alapozta meg. Ezen erkölcsi alapot ha szem elől tévesztjük, akkor vissza zuhanunk a merkantilizmusba – ami nemcsak az aranypénz eszközrendszere mellett volt lehetséges, hanem akár a hitelpénzrendszer intézményei közt is (helyesebben a hitelpénzrendszer elrontott, meghamisított intézményeitől körülvéve). Logikailag és erkölcsileg szembe kell nézni ezzel a ténnyel, ezzel az alapvető szemponttal. Erről beszélt Keynes, hogy előbb-utóbb szembe kell nézni a hitelpénzrendszer elvi, lényegi problémáival, nem lehet mindig a megelőző korok idejétmúlt kifejezéseivel, rögzült képzeteivel bűvészkedni.
Tehát Marx proletárjaitól legalább elvileg nem vitatható el mindaz az emberi-gazdasági státusz mint eszmei jogosultság, mibenlévőség, amelynek híján lettek ők kiszolgáltatottak, szerencsétlenek, amolyan zombik, vagy klasszikus szóval élve anyagi és szellemi, politikai, erkölcsi nincstelenek, proletárok. A közgazdasági szóhasználatban olyan nyomok, emlékfoszlányok vannak, mint végső fogyasztó, mint végső tulajdonos (és a sor folytatható). Ez más kategória-típus, mint a proletár. Valami általánosabb, időközben deformált státusznak (egykor célbavett státusznak) elnevezésbeli nyomai.
Ha egyszer tudjuk, hogy a megnyomorítottságnak mi az oka (mi a strukturális oka), miért akarjuk azt „igazságosan elosztani”? Eszerint tehát a munkás nem tudja egyetlen vagyonát, a munkavégző képességét piacra vinni – legfeljebb annak valami nagyon halvány, torz, csonkított utóérzetét. Az alkotóképességhez ugyanis kell mindaz az életfeltétel, aminek hiánya, aminek elvonása, erodációja eredményezi a nincstelen proletár állapotot. Aminek munkavégző képessége nem hasonlítható a nem-proletár munkavégző képességéhez. A proletár szinte abszolútumig sarkított léte nem feltétele a modern, hatékony gazdaságnak hanem éppenséggel egyik fékező gátja, egyik lényegi torzítója.
Legfőképpen attól lesz valaki proletár a hitelpénzrendszerben például, ha megvonják tőle a pénzhasználati jogot, a társadalmi közbizalomból való részesedés lehetőségét például pénzteremtő hitelműveleti (vagy pénzteremtő támogatási) ügyfélként. - Pénzelméletileg a pénzteremtő hitel és a pénzteremtő támogatás közt csak fokozatbeli, árnyalatnyi a különbség.
És ennek folyománya, hogy az alkotmányosság azt kell jelentse, hogy ha csodát nem is lehet tenni, de legalább el kell ismerni a proletár (bármi néven nevezzük) státusz-fosztottságát. Elismerni-felismerni. Mert több nemzedéken át akkor lehet valamiképpen is mérsékelni, kompenzálni a képtelen mai helyzetet.
Keynes műveinek magyar nyelvű fordításai szinte olvashatatlanok (a késői Bertalanffy utolsó nagy munkája szintén). A két ember erkölcsileg egymás antipólusai voltak – most nem ez a lényeg.
Keynes is már leszámol azzal, hogy a megtakarításból, korábbi gazdasági eredményből születnek a 930-as évek ipari beruházásai. De azt mondta, maradjon a békesség kedvéért a látszat, hogy nem ingyen „pofára”, jövőre vonatkozó (szinte hazárd) vállalásokra szórták a milliárdokat a kormányok, mert akkor mit szólna az elosztási és múltbeli teljesítmény igazsága szerint manipulált nagyközönség!? Amint a tudatos inflálást is ajánlotta a szakszervezetek nominális bárcsökkentéssel szembeni ellenállásának megkerülésére.
De Keynes is jelzi, hogy a pénzpolitikai látszatokra támaszkodó trükközés az újonnan beindult hitelpénzrendszerben nem mehet a végtelenségig, előbb-utóbb a hitelpénzrendszert tisztába kell tenni, szembe kell nézni vele a széles közönség előtt is.
Marx a hitelpénzrendszer előtti korszak ellentmondásait boncolgatta, de már nem releváns, mert félre magyarázásra vezet. A kizsákmányolás szociológiai tényét nem lehet a még korábbi állapotok látszat-hivatkozásával kompenzálni.
Szembe kell nézni azzal, hogy hasonló elven születik a fogyasztóknak adott devizahitel nevezetű pénzteremtő hitel, mint a második világháborút előkészítő megannyi hadianyaggyár, az autóipar stb-stb finanszírozási forrása.
Néven kellene nevezni a dolgokat és kifejteni. Az MNB a társadalmi közbizalom forrásából teremt (transzformál) eszközöket, eszközhasználati szabályokat a bankok számára. És a jegybank mögötti társadalmi összbizalmat mint a hozzájuk transzponált (transzformált meg transzponált, azaz átalakított és továbbított) bizalom részekhez juttatják a bankok a hiteles ügyfeleiket – a fogyasztónak tekinthető magánszemélyeket is.
Tehát a kamat, az árfolyam, a végrehajtó mind (jó esetben felelősen alkalmazott) szabályozási eszköz végső soron - de semmi köze senki betétes, másnál erősebb jogú betétes magántulajdoni jogaihoz. Legfeljebb a köztulajdon-szerűségről beszélhetünk mint valami mintha-tulajdonról (a társadalmi összbizalmi forrás kapcsán).
Nem lehet ezeréves fogalmakat gondos mérlegelés és aktuális definiálás nélkül - a káosz veszélye nélkül mint valami kártya-adut az asztalra dobni (lásd a kirovó-lerovó trükközést a devizahitelek esetében).
Szerintem ebben a helyzetben (a Marx iránti illúzió maradékaival rendelkezőkhöz is szólva) Marx helyett nekünk magunknak kellene az axiomatikus (pontos, szigorú, tényeknek megfelelő) meghatározásokra törekedni a pénzügyi (pénzrendszeri, személy és pénzrendszer viszonyát tárgyaló) fogalmaink körében.
Tehát ha a munkásról beszélünk, az ő kizsákmányoltságáról, akinek csak munkaereje van, és semmi kompenzálásról társadalmasítottságról még elviekben sem beszélünk, akkor hamis de legalábbis egyoldalú (felületes) káprázat foglyaivá válhatunk. Ugyanúgy, mint amikor magántőkének vélt (piaci teljesítménnyel felgyűjtött tőkének vélt) olyan pénzek előtt emelgetjük a kalapunkat, amelyeket lényegében hitelpénzrendszerben mondjuk a harmincas években hozott létre valamelyik kormány a semmiből és adott bárkinek minden magántulajdonosi jogosultság nélkül, valamely akkori cél érdekében.
… Amely tőkének azonban nem gondoskodtak a kivezetéséről, az ipari beruházások sikeres megindulását követően. Ezek a pénzek minden értelmes gazdasági tartalom, indok nélkül, lényegében a frissen beindult és elégtelenül kezelt hitelpénzrendszerek káros mellékhatásaiként a mai napig bentmaradtak a gazdasági folyamatokban illetve közelebbről a pénzfolyamatokban – a szükséges kontroll nélkül, az első nagy lépést téve meg a XX. században a reálgazdaság és a pénzrendszer közti viszonyok elbizonytalanodásához vezető úton.
Ebből következően az is káprázat, ahogyan az anti-Keynes-i Friedman és úgymond neokonzervatív társai az 1980-as évektől a magántulajdonról áradoznak. Az ő magántulajdonuk szintén egy káprázat, aminek a hagyományos, mondjuk római jogi vagy európai polgári fogalmak szerint semmi de semmi erkölcsi alapja a valóságban nincsen. Tehát mind a marxi munkás mind a marxi tőkés képzete (különösen a hitelpénzrendszerben!) ma már félre vezető hamis káprázat, hamis fogódzó, eltakarja előlünk a világ realitását.
Az én problémám közelebbről, hogy „telepíthető-e”, „elismerhető-e” a pénzhasználati alanyi jog a pénzteremtésben részes hitel felvevő ügyfélhez, illetőleg a nagyon hasonló helyzetű támogatási, azaz támogatott alanyhoz, aki tehát vállalt teljesítése esetén nem kell hitelként vissza törlesszen (valamilyen kontrollal, amely azonban nem a banki üzleti érdek). Az esetleges banki üzleti érdek társadalmilag egy másodlagos érdek, ami ha működik, akkor gördülékennyé teszi a banki működést. De a banki működés gördülékenysége iránti igény sosem írhatja felül társadalmi léptékben a bank alapvető, a bank létét indokló szolgáltató szerepét.
Ugyanennek a kérdésnek a másik oldala, hogy a hitelezés ellensúlya illetve forrása egyfajta össztársadalmi bizalom a hiteligénylők felé, amely össztársadalmi bizalom, elvárás a jegybank által (és a költségvetésen keresztüli támogatások révén) nyer „lehívható” formát a hiteligénylőknek (többszintű bankrendszerben a kereskedelmi bankok elosztó közreműködésével).
Tehát nem a globális összpénzügyi folyamatok, mennyiségek, lehetőségek és korlátok felől keresem az érthetőséget, hanem az alapvető, elemi, az ügyféli (akár személyi) létből fakadó pénzügyi összefüggések felől (amit aztán természetesen a globális összpénzügyi szempontokkal ütköztetni, illeszteni kell).
Más oldalról: a pénzteremtő hitelek rendszerének tulajdon-átrendező rejtett hatásáról kevés szó esik, pedig ez a rejtett hatás sok társadalmi válság jelenségre adhat magyarázatot. Ez a rejtett hatás transzformálja munkanélküliek keresletkorlátosságává az eredeti és elvesztett (vagy gellert kapott) felelős szabadságukat, alkotó erejüket, gazdasági aktivitás potenciáljukat.
Végső soron tehát a hitelpénz rendszerben a bank nem a betétes tulajdonát közvetíti alapvetően, hanem adminisztrálja a társadalmi közösség egésze (a jegybanki forrásoldal) és az egyenkénti hitelfelvevő közti egyezséget.
A kölcsönzött pénz végső soron az össztársadalmi bizalom (jegybanki forrásoldal) és egyenként a hiteligénylő eszközoldali vállalásával jön létre (a társadalom bizalmára építő, abból fakadó algoritmusban). A bank tehát nem megtakarítási betétes magántulajdont közvetít, hanem össztársadalmi bizalmat közvetít, adminisztrál. A bank munkájának üzleti értelmezése, például a kölcsönök piaca tulajdonképpen anakronisztikus kifejezés, ami szinte mindenkit megtéveszt.
Ami pedig a probléma felvetésem filozofikus jellegét illeti (személy és közgazdász), én ide hátráltam – a lehető legáltalánosabb kérdésekig. Mert kb 30 éve hozakodok elő különféle formákban a személy gazdasági pozíciójának értelmezésével, és amikor értetlen csodálkozást tapasztaltam, akkor (talán nem a legjobb taktikával) egyet hátráltam az általánosabb érvényű megfogalmazások felé. Sok sejtésemnek nincsen nagyobb jelentősége, mint hogy nem támaszkodhattam rendszeres, jó filozófiai háttérre (rajtam kívül legtöbb esetben a környezetem sem), és ezért a cél érdekében belemerültem amolyan filozófiai tanulmányokat pótló tájékozódásba (ami sok esetben körülményes megfogalmazásra vezetett).
De a lényeg az, hogy szerintem nem csak ellenérdekeltségből (közérdekkel szembeni ellenérdekeltségből) következik a gazdaság és sok tekintetben a pénzrendszer diszfunkcionális működése. Az ellenérdekeltség nem fogja kijavítani a felmerült problémákat, hanem visszaél azok lehetőségeivel. A felmerült problémákat néven kell nevezni és lehetőség szerint egy minél általánosabb és minél kevésbé elrontott összefüggés rendszerbe kell helyezni a kezelés, a megoldás reményében.
Idézet Botos Katalin Pénzteremtés témakörű munkaanyagából, kéziratából (2016 június):
„ … A magyar pénzügyi irodalom a rendszerváltozás után, a már piacgazdasági körülmények között működő gazdaságban világosan megfogalmazta: Nem betétekből keletkezik a hitel, hanem hitelből a betét, (Tarafás, 2002) Egyébként jóval korábban megjelent Gubcsi-Tarafás (1977): könyve (A láthatatlan pénz) amely ugyancsak igen érthetően leírta, hogy általában hogyan keletkezhet teremtett pénz a bankrendszerben, váltó segítségével. A hitelviszonyt megtestesítő váltókat, amelyeket a bankok érdemesnek tartottak leszámítolásra, a jegybankok viszontleszámítolták. Így jegybanki pénzteremtés történt. E modell szerint a (teremtett) pénz forrása maga a nyújtott hitel, aminek nem betét, hanem, ha tetszik, a váltóállomány a fedezete. A váltó az adósok kötelezettségvállalását testesíti meg, hogy fizetni fognak. Ez természetesen csak puszta ígéret. Mégis, a váltót, mint értékes papírt, biztonságos fedezetnek tekintették, mert akkor igen szigorú volt a váltótörvény. Megesett, akkor is, hogy a váltó-adós nem tudott időben fizetni. De mindenki nagyon igyekezett elkerülni a következményeket: az adósok börtönét. Sokan inkább az öngyilkosságot választották, mint a szégyent …”
A vastag betűvel kiemelt mondathoz („…A váltó az adósok kötelezettségvállalását testesíti meg, hogy fizetni fognak…”) kívánkozik, hogy a váltót általánosságban azért tudja kifizetni a hiteles, mert valamilyen vállalás, gazdasági teljesítmény révén jut hozzá. Itt találkozik a reálgazdaság és a pénzrendszer, itt érhető tetten a reálgazdaság pénzteremtő szerepe, fontossága.
Természetesen nem csak a hitel révén teremtődik pénz, vannak a pénzrendszernek egyéb szegmensei is, amelyek azonban nem dominálják, nem jellemzik a pénzrendszert, hanem annak létező járulékos tartozékai. Ilyenek a hitelpénzrendszer előtti időszakból „örökölt pénzeszközök”, ilyenek a hitelpénzrendszert felügyelő állam, a felügyeleti mechanizmusokon kívüli eredetű pénzeszközök – mindegyik esetében más-más típusú kapcsolatról beszélhetünk a pénzrendszer és a reálgazdaság között. A modernkori iparosítás pénzteremtő hitelei és főleg giga támogatásai komoly kilengéseket okoznak a pénzrendszer működésében – a távolabbi közvetett hatások figyelmen kívül hagyása, kezeletlensége, például úgymond a magántulajdoni forma alá besöprése miatt.
Felmerül az emberben, hogy ezek szerint a totális konvertibilitás nem volna helyes célkitűzés, mert ellenőrzetlen pénzrendszer és reálgazdaság közti kapcsolati hatásoknak lehet kitéve valamely pénzrendszer, gazdasági régió? Minden bizonnyal, és a helyi pénzek esetében a legszembetűnőbb az átgondolatlanság.
Másik irányban gondolkodva tehát értelmetlen dolognak tűnik olyan helyi pénzről gondolkodni, amelyben nem ragadható meg egy sajátos helyi viszony a pénz és a reálgazdaság között…. és azon belül is a személy pénzhasználati joga feltételeiben.
Személy és (köz)gazdaság
a problémafelvetéshez kapcsolódó mellékletek:
AXIOMATIKÁRÓL - RENDSZERRŐL - KÖZGAZDASÁGRÓL