vissza a főoldalra * Vissza Százak Tanácsa előlaphoz
Rendőrséget meg kell vizsgálni!
A magyar nép történelmének és életének több évtizedes tanulmányozása során alakult ki bennem az a kép, hogy népünket ezer éven át, európai környezetéhez hasonlítva, nyitottság, több tolerancia, szélsőséges indulatok, kegyetlenkedés elutasítása jellemezte, pedig az első híradások róla éppen az ellenkezőjét állították. Visszatértek a hunok, az avarok, a szittyák írták, a bajor és fuldai évkönyvek a honfoglalókról, a prágai Kozmasz pedig azt, hogy ők minden élőt elpusztítanak, akiket útjukban találnak, hogy a helyükre telepedhessenek. A vad, kegyetlen, pogány nomád magyarok meglehetősen sematikus torzképe máig kísért az európai és hazai történetírásban, annak ellenére, hogy tények nem indokolják azt meg. Az egyetlen hitelesnek mondható jelentés a magyarok harci viselkedéséről, a Szentgalleni kalandról, sem igazolja azok vérszomját és kegyetlenségét. Szent István alkotmánynak is tekinthető Intelmeiben egyenesen azt írja, hogy gyenge és esendő az egynyelvű és egyszokású ország, ezért utódja azon legyen, hogy befogadja az idegeneket. Első törvénykönyvében olvashatjuk: „...mivel minden nép saját törvényei szerint él, azért mi is országunkat kormányozván meghatároztuk népünk számára, miképpen éljen tisztességes és békés életet.” Így országában saját régi szokásjoguk szerint élhettek akkor a fekete magyarok ill. székelyek, a délpannóniai szlovének, a káliz-böszörmények, dunai bolgárok, marót-morvák, fehér horvátok, és később a felvidéki és erdélyi szászok, a kunok, jászok, besenyők, ruténok is. Az írott törvényeknél sokkal többet jelent a gyakorlat. Amikor 1030-ban Konrád császár megtámadta az országot, Szent István elfogta egész, kiéheztetett hadseregét, melyből a császár csak egészen kis kíséretével menekült meg. A lefegyverezett németeket megetette és hazaküldte. Erről az a pap tudósít minket, aki Konrád szűkebb kíséretéhez tartozott és éppen azért jött el urával, hogy a magyar király remélt megalázásánál személyesen jelen legyen. Ez a pap, aki ellenségként érkezett, még ezt fűzi hozzá híradásához. „ Ez még nem történt meg a világon.” Igaz, közel ehhez az időhöz, a Bolgárverő Bazileosz, bizánci császár tízezer bolgár foglyot ejtett Simeon Bolgár cár legyőzésekor, mind a tízezret megvakítatta, csak minden századiknak hagyta meg félszemét, hogy az a vakokat hazavezesse. Magyarország volt az egyetlen középkori európai állam, melyben a zsidók és mohamedánok vallásukat gyakorolhatták, amikor az első kereszteshadjárat a Szent-Földre igyekezvén engedélyt kapott a magyar királytól, az országon való áthaladásra és az eddigi gyakorlata szerint az útjába eső zsidókat fosztogatni kezdte Mosonyban, Imre király röviden kiverte őket az országból. A középkori inkvizíció, a boszorkányüldözések, a reformációt követő vallásháborúk lényegében elkerülték az országot, vagy nagyságrendekkel kevesebb áldozattal jártak. Hogy hisztérizált tömeg rátámadjon egy kisebbségre és azt mintegy öntevékenyen lemészárolja, nincs példa Magyarországon. Nálunk nem történhetett volna meg egy Szent Bertalan éjszakájához hasonló, amikor Franciaországban véresen leszámoltak a hugenottákkal. De itt van 1956 példája arra, hogy az utcára szervezetlen kitódult tömeg nem lincselt és pusztított, mint ahogy általában és azóta is, hasonló megmozdulásokkor világszerte történni szokott. Aki az ellenkezőjét állítja tudatosan hamisítja meg történelmünk, nem, a Világ legtisztább forradalmának emlékét. A magyar népi kultúrában nincsen helye a bikaviadaloknak, kakasviadaloknak, kutyahecceknek, nem gyönyörködött népünk az állatok szenvedésén sem.
Ez a kép, a rosszra, de a jóra sem fanatizálható, toleráns és éppen ezért tartózkodó, vagy közönyös magyar nép képe, összetörött bennem 2006 október 23.-a után. Nem nyugszom bele, magyarázatokat keresek, és ezzel új, válaszra váró kérdések sora merült fel bennem.
Ami akkor a pesti utcákon és utána még napokig a rendőrségi épületekben történt az nemcsak a magyar köztársaság, a demokrácia, hanem a magyar nép súlyos válságára mutat.
Némi mentséget jelenthet annak a rendőrnek a viselkedésére, aki először csap össze az ellenféllel, hogy túl nagyot ütött, de amikor menekülők után vetik magukat és a már leütöttre többen is ráugranak, ujját törik, leköpik, de különösen a rendőrségi épületben, kínosan terpeszbe állítottak további gyötrése, az elfogottak kapcsolatfelvételre vonatkozó kérésének megtagadása stb. Erre a magatartásra, amelyik ellenkezik az emberi jogok alapvető tiszteletére vonatkozó, nemzetközi normáknak, parancsot, kiképzést kaptak? Akkor a parancsadó viseli a felelősséget, de erről a beosztott helyzetéből következően nem beszélhet. Hiszen nem állhatott minden közrendőr mögött Gergényi úr? Ha pedig nem erre adott parancsot, akkor Gergényinek kell felelősségre vonni minden, parancsa ellenére cselekvő beosztottját.
Arra a brutalitásra, amivel a már lefogott, megbilincselt emberekkel bántak, ráugorva törték csontjait, a sebesülteket nem segítették, hanem kiröhögték, csak egy magyarázat van. Ezt normális ember parancsra sem teszi ilyen kegyetlenül. Ezek az emberek,-- betegek. Bajuk Alfred Adler, a bécsi pszichológus meghatározása szerint az, hogy azok az emberek, akik gyermekkorukban nem tanultak meg szépet és jót alkotni, egész életükben a másokon való hatalmaskodásban, erőszakban keresnek kielégülést. Ma úgy mondanánk: az elmagányosodott, sikerélmény és életcél nélkül maradt ember pótcselekvése. Mi az a szép és jó, aminek az alkotását gyermekkorban kell megtanulnunk ahhoz, hogy ép lelkületű, valamilyen közösséghez tartozó embernek megmaradhassunk? Hát a játék, a szép dal, ének, vers, tánc, ami közös alkotás, emberi igény kielégítése. Igen, erről az iskolának, ha már a családnak és a szűkebb környezetnek nincs lehetősége, kell gondoskodnia a művészeti neveléssel, énekkel, tánccal, játékkal. Nem az állandó versengés erőltetésével, mert hogy egy közoktatási miniszter mondta volt: kevés a verseny az iskolában. Nem, a kisiskolásnak, óvódásnak nem versengésre van szűksége, hanem az összetartozás, a valahová, valakikhez való tartozás, a megtartó szolidaritás élményére, bizonyosságára. Ahol egy győztes van, ott sok-sok vesztes és megszégyenült van. Az elmagányosodott, vesztes ember keresi s kielégülést az erőszakban. A rendőrség ennek gyakorlására kínál pályát? Gondoljuk meg, az államhatalom végrehajtói beteg emberekre építenek? Alapvető emberi jogaink és méltósága van veszélyben. És egy tisztes, nagymúltú, nagyrabecsült szakma tekintélye. A magyar államhatalom tisztessége! Mondhatná valaki, hogy nem ez volt az általános, a jellemző! Annál jobb, akkor könnyebb kiszűrni a betegeket!
Igen. Rendőrségi vizsgálatra van szükségünk. A rendőrség megvizsgálására. Valóban brutalitásra kaptak parancsot, fájdalom okozására, a már lefogottak gyötrésére, a kihallgatások ilyen lefolytatására? Az esetleges belső gátlások feloldására tudatosan alkoholt vagy kábítószert kaptak a rendőrök? Ki kell vizsgálni azt, hogy hány közrendőr rendelkezik e hivatás gyakorlására megfelelő lelkiállapottal, vannak-e pszichés betegek köztük?
Változatlan vallom, normális, ép lelkületű ember nem képes mások gyötrésében örömöt találni, Ha tényleg ennyi a frusztrált, beteges fiatalember, akkor komolyan át kell gondolnunk közoktatásunk hiányosságait. A kisiskolák bezárásával, az osztálylétszám növelésével, az ének és a művészeti oktatás elsorvasztásával filléres megtakarításokat érhetünk csak el, de ezekért milliós veszteségekkel fizethetünk. Ez mindnyájunk felelőssége. Még mielőtt bárki fajelmélettel megvádolna, hogy én a magyar nép történelmét jellemző toleranciát, türelmet, szélsőséges indulatoktól, kegyetlenkedéstől való idegenkedését én génjeibe írt tulajdonságának tekinteném, tudományosan megalapozottnak tartott meggyőződésemmel kijelentem; a magatartás az érzelmi kultúra része, a kultúrát, mint a beszélt és zenei anyanyelvét az ember nem a haj színével vagy testi alkatával örökli, hanem tudat alatt vagy tudatosan tanulja szüleitől, szűkebb, nevelő környezetétől és napjainkban egyre nagyobb és meghatározó mértékben, az iskolától.
2007 januárjában, a Magyar Kultúra Napján, Hosszúhetényben,
Andrásfalvy Bertalan