Vissza a főoldalra 

Pénz és a sátán dolgáról – „egyszerűen”

... ha "a pénz a sátáné", akkor abban nemcsak a sátán a ludas, hanem az is, aki ezt megengedi, aki ez ellen nem küzd. A pénzt sok más eszközrendszerrel eleve átengedni a „sátánnak” nem éppen keresztényi cselekedet (ha ésszel felfogjuk).

(Levélrészlet 2005 év végéről)

" ° ° ° ° ° ° ° ° ° ° ° ° ° ° ° ° ° ° ° °

A XX. század a szabályozási ismeretek felfutásának százada. Sok tekintetben. Például számítógépes programok, lakás termosztátok, automatizált gépek, automatizált bankok, posta. Automatizált szolgáltatások.

A szabályozásnak vannak alapismeretei. Ezek nem feltűnők, közismertek, ha szűk szabályozási területet veszünk, és nem lépegetünk közöttük:

A) fizikai természeti világ, pld egyensúlyok

B) a biológiai élő világ, pld a sejtfalak áteresztő tulajdonságai

C) társadalmi kérdések, ahol a sajátos dolgok az erkölcs, az érzelmek, stb emberi világra jellemzők. Ezek is szabályoznak.

A biológiai szabályozódások a fizikai jellemzők korlátain vagy alapjain működnek, pl a kutya pavlovi reflexei addig működnek, amíg mint víz fel nem forr (mert a kutya amúgy kb 20 liter víz).

Az emberi-társadalmi szabályok addig működhetnek, amíg a biológiai alapokat nem nélkülözik (a halott indián már nem harcol), de a fizikai korlátokat sem léphetik át (az emberi 70 liter víz sem forrhat fel).

Az emberi társadalom sokféle szabályozó eszközt használ önmaga szervezésére (pénz, törvények, erkölcs, vallás, stb. Az emberi életet befolyásoló, az embertől függő szabályozó rendszereken belül hierarchia, szereposztás fogalmazható meg. A telefon-rendszer működtetése lehet erkölcsös vagy attól független (a telefontársaság belehallgat, sőt beleszól a beszélgetésekbe, vagy sem - a postánál ezt könnyebb elképzelni).

Az ember tudatos viszonyulása saját szerepéhez, felelősségéhez az emberi társadalom szabályozó rendszereiben tárgyalható például a (ha jól tudom Bergmann tanulmányában olvasható): a görög tragédia döntés-értelmezésétől kezdve írható le mint sajátosan európai út. Eszerint a görög tragédiákban ismert rá az ember arra, hogy a döntést jó lelkiismerettel kell meghozni. De a döntés eredményébe más is beleszól (időjárás, véletlen, más emberek). Tehát csak valószínűsíthető a döntést hozó személy akaratának érvényesülése. E valószínűséget növelheti küzdelmével. A döntés következményei alól nem bújhat ki, akár a kedve szerint mennek a dolgok, akár nem. Sőt. A döntés terhe alól sem bújhat ki. Ha mégis megpróbálkozik vele, az olyan, mint az orosz rulett. Nem dönt, de mégis viseli a következményeket. Ezen túlmenően a döntésnek vannak erkölcsi összetevői. Nem megoldás mégoly előnyösnek tűnő döntéseket sem meghozni, ha azok erkölcstelenek. .... Ennyit a görög drámákról.

Ugyenezt a problémakört Krisztus vallási szintre emeli. Más szóval ekkor már vallási tételekbe ágyazottan jelenik meg a görög drámákon csiszolódott európai döntési kultúra. (EZ A LÉNYEG). De általánosságban. A sokat idézett példabeszéd a császár arcmásáról és a pénzről nem pénzelméleti tétel, hanem lelkiismereti, mert békét teremt a világi és a lelki követelmények között.

De amit a katolikusok a tanító hagyománynak mondanak, tehát hogy korszakonként a Bibliára támaszkodó emberi-társadalmi önértékelésnek újabb és újabb rétegei, vívmányai alakultak ki, azt óvatosan kezelve kell ráhelyezni az alaprétegre, a szimbólumok egyre elmélyültebb értelmezésével. Ez a rétegezetten épülő változás sem kerülhető meg, mint általában a döntés sem.

Egy falusi plébános sok száz éven át megnyugodhatott, hogy bár ő nem ért a pénzelmélethez, a császár arcképének értelmezését alapszinten kezeli, amikor híveinek prédikál, az számukra megfelelő. De mit mond a királynak, uralkodónak, miniszternek a gyóntatója, lelki támasza, lelkésze? Ha a császár kérdez, akkor neki ez a példabeszéd önmagában semmit sem mond. Nem akarom túlzásba vinni a demokrácia-illúziót, de ha egy kormánynak kell a társadalmi intézményekről döntenie, akkor nem menekülhet ehhez a példabeszédhez, mert akkor sejtelmes falat épít az uzsora eltakarására a törvényekbe, a bankok működésébe, a kormányzati praktikákba ágyazottan. Ezt a kérdéskört nem lehet más vallásúaknak vagy vallástalanoknak mint valami szolgáltatási feladatot átengedni. Ezekkel a kérdésekkel szembe kell nézni, fel kell vállalni őket.

A skolasztika idején nem engedték át senkinek az efféle kérdéseket, hanem szent Tamás színvonalán elemezték. De utána valahol csökkent a lendület, és mára ott tartunk, hogy aktuális társadalmi elméleti kérdésekről vallási tételekre hivatkozva nem hajlandók gondolkodni a legjobbak különféle keresztény felekezetekben sem (lásd a filozófia teológiai helytelenítését, mert úgymond a Biblia mindenre választ ad, és ezt mindegyik nagy felekezetben megfogalmazták).

Holott csak a döntési feladat és felelősség elől menekülünk.

Ha ugyanis tudomásul vesszük, hogy a struktúrába épített döntés a legerősebb (ilyen a háztető a falakon, ami nélkül esőben csak esernyővel nézhetnénk TV-t otthon az ágyból is). De a struktúrák elemzése erkölcsi, vallási oldalról úgy, hogy hatékony, jól működni képes építmények alakuljanak ki, ahhoz ma már kétségtelenül erős szabályozás elméleti tudásra volna szükség (egy falusi lelkész esetében is legalább annyi kellene, amennyit a Dimitrov téri közgazdászok között ma sem találni).

Minden lelkésznek féléves tárgya kellene legyen teológián a szabályozás alanyának (aki szabályoz), a szabályozás tárgyának (amit szabályoznak), és a szabályozás eszközének (amivel szabályoznak) az azonosítása. A patrisztikának ebből a szempontból is kellene elemeznie az egyházatyák korát és a nem-kanonizált irodalmat. A polgári társadalom korának történéseit ebből a szempontból kellene elemezni, hátha rábukkannánk arra, hogy megfogalmazható, szabályozáselméleti fogalmakkal is a reformáció kiszakadásának története (a felmerülő problémák kezelésében, filozófiai és gondolkodási útkeresésben, tehát eszmetörténeti szempontból). Bibó István Uchróniáját olvasva mindenki érzékelheti a probléma jelentőségét. http://www.alkotmany.ngo.hu/2001_dec_15_bibo_uchronia.htm

 A szabályozó kör elemi ábráját tekintve egy materialista azt is mondhatná, hogy a menyország igérete és a pokol fenyegetése nem más, mint a lelki körfolyamatok végtelenbe hosszabbítása képzelt vagy valóságos halál utáni lelki-következményekkel. Hogy ezt theológiailag miként értékelem, az egy külön ügy, de az emberi kultúráltságot mindenképpen erősítette a kereszténység a maga lelki folyamat szabályozásával. S ma ezt nem szabad kiönteni az aktuálpolitikai tülekedésben, sem pedig a mesterkélten archaizáló, a világ kihívásai, feladatai elől való őskorba elmenekülésben.

A tét az, hogy a lelki kultúra értékei vannak hatással a mechanikus eszközökre (mint hitelrendszerek, stb), vagy fordítva (alárendelem a lelki értékeknek a világi eszközöket)? Mert nem fehér-fekete a világunk: eredendően fehér a lelki világ, és a megvetendő rossz a sötét anyagi valóság, hanem egy emberi feladat az anyagi valóságot lehetőleg a lelki értékek szerint kormányozni.

Tehát mind a teológiákon, mind a közgazdasági egyetemi fakultásokon alaptárgy kellene legyen az európai lelki kultúra (a kereszténység) és a társadalmi szervezési eszközrendszerek (pl pénzrendszer) viszonya. Történelmi távlatban, koronként. Jelen korban. Vetélkedő párhuzamos elméleti irányzatokat szóhoz juttatva.

Dr (az idősb) Hegedűs Lóránt úgy fogalmaz, hogy árvíz idején a gátakon van a lelkésznek a helye, nem a hittanórán. Márpedig ma veszedelem van. Erről a hittantanárnak, lelkésznek (talán még a kántornak is) tudomást kell vennie. És ez a veszedelem eléggé tartós. Tehát ha a hittanórákat tart valaki, főleg ifjaknak, felnőtteknek, ott is meg kell találni a módját, hogy a társadalom-szabályozás jelenségét tudomásul vegyék, mert az Marxtól függetlenül is van, és azt ismerve vallásos ember legnemesebb törekvése lehet, hogy azon munkálkodjon, miként lehet össze illeszteni a pénz és egyéb eszközök működtetését az erkölcsi követelményekkel.

Ha élesebb vita volna, és keményen akarnék fogalmazni, akkor olyasmit mondhatnék, hogy ha "a pénz a sátáné", akkor abban nemcsak a sátán a ludas, hanem az is, aki ezt megengedi, aki ez ellen nem küzd. A pénzt sok más eszközrendszerrel eleve átengedni a „sátánnak” nem éppen keresztényi cselekedet (ha ésszel felfogjuk).

° ° ° ° ° ° ° ° ° ° ° ° ° ° ° ° ° ° ° ° ° °"

Fáy Árpád

 Vissza az oldal tetejére