vissza a főoldalra *      

áttekintés felvetése
a személy fogalmának
eredetéről, mai értelméről

Azt is lehetne mondani, hogy a gondolkodás történeti előzményektől függetlenül ma is ki kellene tudni találni például a személy általam keresett eszmei fogalmát az emberről való gondolkodásunk célszerű, szükséges eszközeként. Azonban itt van a múltból hozott példa, sok próbálkozás. Ezeknek inspiráló hatását nem kell elzárni. Sőt lehet hogy valamilyen mértékben a gondolat, hogy a személy fogalmát rendezni kellene, nem független a személy régi fogalmaitól, amelyek gondolkodási történeti múltunk szerves részei. Ezt a kérdést talán nem is kell megválaszolni a tovább lépéshez, elég tudni róla. Fontos, hogy ha „ma találjuk ki” a személy fogalmát, vagy ma látunk neki rendezni, akkor a fogalom rendezettségét, axiomatikus beágyazottságát a korunknak megfelelően próbáljuk megoldani. Ebbe bele értendő a cél is. Más a magunk elé tűzött, tudatosított célunk mint hajdanán. De ettől még a hajdanán megfogalmazott szempontok, módszerek segítségünkre lehetnek. Engem egyébként nagyon meglepett, amikor szembesültem azzal, hogy a hajdani gondolkodók mennyire módszeresen és mai is érthetően próbáltak meg a dolgok végére járni (és kiváltképpen, hogy a totalitást, az ontologikus, metafizikai kérdések megközelítésében mennyire igényesebbek voltak mint sokan az utóbbi évszázadokban – akik viszont régebben nem is sejtett részletekre, összefüggésekre bukkantak). Tehát elkezdtek valamit, aminek aktualitását, mibenlétét ma is érdemes figyelembe venni – főleg ha aktuális problémákkal, talányokkal kerülünk szembe.

A mai gondolkodásban is használatos az axiomatikus építkezés elve. Azzal a sajátsággal, hogy az eredményül kapott következtetések hatására olykor korrigálják az axiómákat is, tehát visszacsatolás működik az axiómák megfogalmazása és a rájuk támaszkodó tételek között. Régebben ez bizonyára nem ment ilyen könnyedén. A fogalomhasználat története bizonyára illetve ismert módon egyirányú volt (hiszen időben a visszacsatolás nem működik), törésektől tarkított, sőt a törések leépüléseket is tartalmaztak. Azonban van valami egységesség, legalábbis az európai gondolkodásban feltétlenül, amelyet ha vizsgálni próbálunk, akkor nem könnyű megfelelő élességre állítanunk a vizsgálati, szemléleti módszereket. Műszaki területen erre az alapharmonikus és felharmonikus kifejezést használják, amely megfontolással egy zavarosnak tűnő jelhalmazból próbálják kiszűrni valamely szempontból jellemző rezgéseket.

Azonban miért lenne fontos egy régi, maihoz képest nagyon statikus fogalomkezelési kor egyik alapfogalma, amikor ma már a választott alapfogalom inkább csak kezdő változatnak, választásnak tekinthető, és igen gyorsan az akár axiomatikus fogalmi rendszer formálása során tett visszacsatolásokkal lehet formálni a kiinduló alapfogalmat is (tehát annak kiinduló állapota majdhogynem közömbös néhány lépés után)? Azt hiszem, hogy nem is kell elvetni, de mindenképpen mértékkel kell használni ezt a fajta visszacsatolási lehetőséget alapfogalom választás, axiómák és levezetett tételek megállapításai között – egyes különösen jelentős esetekben. A párhuzamként emlegetett matematikai pont mint alapfogalom esetében öncélú és értelmetlen volna „csakazértis” más alapfogalmat választani, kimunkálni, keresni a matematika, geometria számára. Hasonlónak érzem a helyzetet a személy eszmei alapfogalmával szemben is. Mielőtt kizárnánk, meg kellene vizsgálni, hátha nem pótolható (nem pótolandó) egyébbel. Hátha nem eléggé közismert sajátosságai („alkalmasságai”, alkalmas jellemzői) vannak ennek a fogalomnak a mai gondolkodás számára is.

Tehát nekem a jelenkorban célszerű, sőt érzésem szerint a kaotikus állapotok közt is érvényesülő személy fogalom vált fontossá, amelynek előzményeit keresve is próbáltam meg a részleteit megtalálni. És meglepetésemre így találtam rá általam nem várt összefüggésekre, amik mintha ma is érvényesek lennének gondolkodásunkban (ismeretelméleti, ontológiai általánosságban is).

·         Arisztotelesz kategóriáit sokféleképpen szokás értelmezni, főleg az akcidensek felosztását illetően. Nekem viszont a szunsztancia és akcidens megkülönböztetése vált érdekessé, amely mintha máig érvényes volna. Ebből eredt a nyelvtani alany és többi mondatrész felosztás is. De mi a helyzet a következő jellemzőkkel (vastag betűvel a táblázatban)?

Tudom, hogy az alanyon kívül még sok egyéb mondatrészt is megkülönböztetünk, de nem tudom van-e ennek érdekessége a jelen kérdés szempontjából.

A deduktív és induktív érvelés megkülönböztetésről azt hiszem, hogy eredetében beköthető ebbe a táblázatba illetve hogy rokonítható vele. Azonban lényegesnek azt érzem erről a kategória táblázatról, hogy elválasztja a megtapasztalhatót a lényegtől és az emberi elme feladatának tekinti a kettő közötti kapcsolat kezelését. Megérkeztünk a platóni ideákhoz. Nem közvetlenül, hanem legalábbis hatásában. Arisztotelesz az ideák ötletére támaszkodva fogalmazhatta meg a szubsztanciát. És ezt az utat tovább folytatva juthatott el Euklidesz a geometriai axiómáihoz, amit nekünk örökül hagyott. Platonból nem lehet kikövetkeztetni Arisztoteleszt, de fordítva minden bizonnyal megállapítható az összefüggés. Hasonlóan szemlélhető Euklidesz és elődeinek kapcsolata. Tehát az ókori gondolkodók műveiből, tételeiből nem következtethető ki a ma szükséges fogalmi rendszer, de mindenképpen annak hatása alatt állunk, tehát érdemes megismerni annak néhány vonását. Egyik a kategóriák felosztása és abból is a szubsztancia fogalma (amely számomra kétségkívül Platón ideáinak hatását mutatja). Másik ilyen érdekesség Euklidesz alapfogalmaként a pont, amely mintha a platóni ideákból másik úton eredne, mint eszmeileg meghatározott, kijelölt, kialakított, nem a valóságból levezetett, nem azt tükröző, nem a tapasztalatnak alávetett természetű fogalom. Tehát a szubsztancia és az eszmei „ideális” pont fogalma Platón ideáinak két leágazása, amelyek a mi gondolkodásunkban egyaránt érvényesülnek, sőt egymást feltételezik, közös rendszert alkotnak.

A kategóriák a maguk korában és máig hatóan alapvetően általános ismeretelméleti és ontológiai jellemzőként tekinthetők az emberi gondolkodás természetére, sőt kötöttségeire vonatkozóan (hasonlóan az eszmei alapfogalmak, deduktív és induktív axiomatikus rendszerek használata is). Tehát az ember a világmindenség része, sajátos jellemzőkkel. Az emberi gondolkodás eszköz a világmindenségben sajátlagos emberi szerep betöltésére. A gondolkodás alapvetően a világmindenségben az emberi szerepkör betöltéséhez eszköz, és csak „segédismeretlenként”, határoló, közelítő kérdésként törekedhet a világmindenségről mint egészről alkotható vélemények megfogalmazására. Ennyit a gondolkodás tárgyáról. De ehhez adódik a gondolkodás természetéről, fogalom használatáról tehető megállapítás, jelen esetben a szubsztanciák és akcidensek kettősségében gondolkodva, illetve az eszmei, deduktív és a tapasztalati, induktív következtetési sémák használata (azzal a kiegészítéssel, hogy az induktív séma a deduktív eszmei fogalmak nélkül nem működtethető).

·         Van egy sikeres minta, a geometriai pont, mint „eszmei alapfogalom” esetében. Mai fogalmakkal egyszerűbb a helyzet, mert absztrakcióról beszélek, amelynek csak közvetve inspirálója a gyakorlati tapasztalat, alapvetően módszertani segédeszköznek tekintem és kész. Azonban talán nem árt visszatekinteni a történetére, hogy mennyire nem egyszerű volt rátalálni mint alapfogalomra. Egyébként a késztetést nekem egy olyan kitétel adta, Euklidesztől idézve, hogy „legyen két pont között a legkisebb távolság az egyenes”. Itt merült fel, hogy legegyszerűbb alapfogalmaink nem öröktől adottak talán, hanem hosszú keresés eredményei. Nézzük tehát a személy fogalmát hasonlóan alapfogalomként kezelve az emberről magáról gondolkodva. Egy táblázat adódott nekem mint evidencia, amely sok kérdésben iránytűként vált hasznossá. Bizonyára más is megfogalmazta már és természetesen messzire nyúlnak az előzményei. Nem kívántam vele újat alkotni, inkább megérteni próbáltam olykor kusza fogalmazásokat.

Ezen táblázatot követően merült fel, hogy mit tekinthetünk személynek? Van-e alaposabb meghatározása? Találkoztam a Boethiusra való hivatkozással. Kialakult bennem egy feltételezés, miszerint a személy fogalmát explicit talán kevésbé egyértelműen határozták meg mint a matematikai pontét (a tovább nem osztható, kiterjedés nélküli, eszmei matematikai-mértani pont – másként a függvény analízist sem lehetett volna megfogalmazni, nemcsak Euklidesznek volt rá szüksége, és így tovább a mai napig), de implicit ugyanabban a fogalmi rendszerben, ugyanabban az ismeretelméleti kultúrában használták mind a matematikai pont mind a személy eszmei fogalmát. A keresés következménye vázlatosan a következő:

A köznapilag használt fogalmak pontatlanok egybemosódnak, nem az itt keresett elhatárolásokat mutatják. ennek ellenére ezek az elhatárolások lényegbe vágónak, szükségesnek tűnnek. Tehát a személy eszmei meghatározása után a személy mint a valóságban létező egyedi, egyén fogalmáról:

Ez a két táblázat vázlatos, kereső jellegű, az utóbbi években készítettem őket. Talán jobban is tisztázni kellene őket, keresem a szempontokat.

·         Az eszmei és a megtapasztalható reális valóság egymáshoz való viszonya, egymáshoz kapcsolása fontos kérdés, mert például a jogban is keveredik az eszmei személy és a hatalmi realitásnak alávetett, de tételes jog által szabályozott keretek közt élő ember jogalanyisága mint gondolkodási szempont. A mindennapi szóhasználat alkalmanként, résztvevő egyénektől függően illetve egyébként együttélő fogalomhasználati, szemléleti iskoláktól függően igen vegyes képet mutat. Innen van tehát a törekvésem eredete, hogy lehetséges-é a mai ember számára egyértelműen „rendet tenni”, szorgalmazni legalább az áttekinthetőséget.

·         Hogy mi történik az egyén fizikai testének halálával? Mi történik az eszmei ponttal egy tervrajz elégetésekor? Mi történik az eszmei ponttal egy szépen kimunkált alkatrész kopásakor, beolvasztásakor? A rajzon való radírozás lehetősége nem érinti az elvi, eszmei pont absztrakciójának értelmét. Hasonlóan gondolkodhatunk az elvi, eszmei személy absztrakciójának értelméről. Nem akarok olyan kérdésekre válaszolni, hogy az emberi lélek halhatatlansága nem az eszmei személy halhatatlanságára való utalás-e. Felmerülhetnek ilyen további kérdések, de nyilván nem ezekre törekszem. Főleg nem a jelenlegi kereső fázisban.

·         Ellenben igen érdekes volna a gondolatmenetet kifejteni a matematikai pont és az abból felépíthető alakzatok mintájára a halmaz, struktúra, rendszer fogalmi körében, fogalmi eszközeivel – a személyt mint alapfogalmat használva. Illusztrációként a következő bekezdésben felidézek ehhez egy próbálkozást, amely azonban már talán matematika történetnek tekinthető, de ami a logikai építkezést illeti, főleg a vizsgálandó logikai építkezés lehetőségét, arra talán érdekes példa lehet.

Euklidesznél a tér pontok végtelen, szervezetlen halmazából áll, amelyeket felhasználhatunk matematikai alakzatok definiálásához – de mindig a pontok közti relatív viszonyokkal. Ezzel szemben Descartes kiemel egyetlen egy pontot, az origót, mint nevesített alapfogalmat (a koordináta tengelyekhez viszonyítottan meghatározva), és ahhoz viszonyított speciális irányokat síkban vagy térben koordináta tengelyekként – mint afféle nulla alakzatot. Axiómaként, vonatkoztatási keretként. És ezen építkezve „ismétli meg” a geometriát, mint „régi szöveg” előadását új nyelven (értve ez alatt a koordináta egyenleteket). A koordináta rendszerben tehát az alakzatok pontjait egymáson kívül a koordináta rendszerhez is viszonyítja, mi által plusz információt nyer az euklideszihez képest, és elemezhetővé válik a fel-nem ismert alakzat vagy az alakzat tulajdonságai. Számukra (Descartes és kortársai) még Isten léte az emberi léthez képest jelentett egy kitüntetett, külső viszonyítási pontot, amivel az ember önreflexióját pontosították. A XX. században Gödel munkája bizonyára vissza igazolná őket módszertani logikai irányból.

·         Nemrég találkoztam Leibnitz monászokról szóló elméletére utalással egy beszélgetésben. Internetes szócikkekből következtethetően Leibnitz kereste az utat az elemi élet fogalmi-eszmei felvetésére, meghatározására, azonban talán túl sokat markolt az ember alatti tudat, értelem lehetőségének felvetésével. Ilyesmire nem gondolok, ennél kevesebbet keresek – ezért is próbálok tájékozódni a klasszikus mintákról.

 Vissza az oldal tetejére