From: Fáy Árpád [mailto:arpad.fay@gmail.com] - Sent: Sunday, March 09, 2014 3:29 AM - To: 'mindenkinek.akit.erdekel@gmail.com' - Subject:
Az együttműködő emberről
- deduktív axiomatikus alapfogalmat keresve -
……………………..!
Köszönöm rövid ellenvetésedet, mert az alábbi kifejtésre adtál segítséget:
Deduktív axiomatikus alapfogalomként mint modellezési eszköz, amelyre aztán formális logikai sémák mentén lehet építkezni, olyan definíciót kell keresni, amely bár illeszkedik addigi általános tapasztalatainkkal, azokból azonban egyértelmű (egyetlen és kizárólagos) levezetéssel nem nyerhetjük.
Tehát célszerűen olyan elvi kiindulást választunk (lényegében intuitív alapon, de sok nemzedéknyi tapasztalat birtokában), amely azonban alapul szolgálhat a valós (tapasztalt illetve konstruált) jelenségek rendezéséhez, értelmezéséhez, modellezéséhez stb.
J. Bauer Az együttműködő ember c. könyve nem foglalkozik az induktív mérési eredmények és a deduktív feltételezések közti különbséggel. Tehát kénytelen felfedezni olyan igazságokat, amelyek más oldalról évezredes tények, megfontolások, álláspontok. Bertalanffy sokkal inkább vállalta az elvi alapvetések megfogalmazását – és sokkal általánosabb indoklásokkal élt. Bauer támadhatatlan érvelésre kíván támaszkodni, és jónéhány manapság átpolitizált részlet felett átsiklik, mert ő „csak” a kétségtelen kísérleti tényeket akarja szemlézni. Amikor azonban a mechanikusan, leegyszerűsítetten Darwinhívő tudományos érzéketlenségbe akar belecsípni, akkor azért tesz olyan megjegyzést, hogy az erőszakhívők az erőszakos túlélési alapelvet olyan támadhatatlannak tekintik, hogy csak annak érvényesülési erélyét hajlandók észrevételezni, vizsgálni beskálázni. Pedig ő maga is ebbe a hibába csúszik, mert mindenki belecsúszik ebbe a hibába, aki a módszerbeli kételkedést odáig vitte, hogy a deduktív elvi alapokat nem hajlandó figyelembe venni, hanem mintegy pótcselekvésként, túlkompenzálásként túlhajtott indukcióval, már-már kísérleti bizonyítási kényszeredettséggel próbál támadhatatlanná válni a tudományon kívüli sémák világával szemben.
(kicsit hosszú körmondatok …)
Hogy szempontjaimat világosabban fejthessem ki, megpróbálom tehát átrendezni mondataidat - amelyek első olvasásra úgy hangzanak, mintha azt mondanánk, hogy a tovább nem osztható (és kiterjedés nélküli pontot nem lehet a geometriai axiómák legfontosabb alapfogalmának tekinteni, mert ez a pont definíciója szerint megragadhatatlan, nem létező (semmi vagy éppen csak alig valami – stb-stb). Ellenben ha valamely vonal részeként, de különösen ha több vonal metszéspontjaként tekintünk rá, akkor már érthetőbb lenne a dolog. A koordináta geometriában ezt pótolhatjuk a tengelyekhez való viszonyítással is………..
A fogalmi alapok definiálása során azonban úgy járunk, mint hogy a Föld vagy a Nap a célszerű vonatkoztatási eszköz? Úgy alakult történelmileg, hogy a geometriai minta is megkeresi a legkisebb, tovább nem osztható egységet, és abból építkezik. Nyilván egy tégla nem ház, csak sok másik téglával együtt válhat házzá – de mint legkisebb célszerűen meghatározott alapegység a falakról gondolkodva megfelelő választás lehet: a téglafal alapegysége a tégla. Az eszmei (matematikai típusú) modellezés általánosságához azonban mint az aszimptoták közelítésével határfogalmat is választhatunk (mint már Euklidesz korában is célszerű volt). És éppen ennek köszönhetően lehetett a szerkesztésekben, számításokban szinte a tökéletes pontosságot közelíteni. Mert a kiterjedés nélküli pont koordinátáinál elvileg nem lehet pontosabban kijelölni egy térpontot (nemde?).
Mennyire szemléletes példa az atom fizikai fogalmának története. Ugyanis az a matematikai ponthoz hasonlatosan a korabeli eszközökkel tovább nem osztható elemi anyag-pontot jelentette. Majd telt-múlt az idő, és elkezdtek beszélni az atomok belső szerkezetéről. Praktikusan ezzel a fejleménnyel megbarátkoztak a fizika használói. De hogy az elvi alapokat ne veszítsék el, az abszolút határfogalmakat a matematikában tartották meg. A matematikában a pontnak nincsen belső szerkezete ma sem. Sőt kiderült, hogy egy egyenesen bármely két pont között (legyenek azok akármilyen közel egymáshoz) végtelen sok további pontot kell feltételezzünk (a kiterjedés nélküli pont definícióból következően). Nagyszerűen illeszthető egymással a fizika sosem végtelen pontosságának folyamatos fejlődése és a felhasznált matematikai eszköztár elvileg régóta „abszolút pontossága”. Ez már szinte tréning, megszokás, tanult szemlélet dolga, nem nagyon kell az iskolákban le is vezetni, indokolni a kétféle szemlélet különbségét és a műszaki gyakorlatban az egymásba épülését. A rutin azonban nem minden esetben jelent biztos megoldást.
Az emberi világ kicsit más mint a térbeli alakzatok világa. Az emberi személy dolgában tulajdonképpen érdektelen, hogy ez a személy mekkora termetű (amint a matematikának is érdektelen, hogy mekkora a téglák mérete, mert kicsi és nagy téglákkal egyformán jól lehet a matematikai eszközöket használva számolni). Mik a sajátosan emberi ismérvek, amelyeket egy „társadalmi-matematika” deduktív rendszerében, mindjárt az alapfogalomnál meg kell jelölni? És mik azok, amelyeket további lépcsőkben lehet, immár következetes logikával kibontani? Az eszmei deduktív modell módszerénél maradva - a tapasztalati induktív mérések, modellek, tervek, folyamatok világába nem avatkozva, hanem azt szolgálva? ….. Keresni kell, próbálgatni.
Az már az első lépésnél nyilvánvaló, hogy amit méréssel lehet cáfolni-igazolni, az valószínűleg nem tartozik ide. Illetve ha tapasztalati méréssel lehet cáfolni az induktív modell bármely részét, kiváltképp az alapfogalmának célra vezető voltát, akkor akadozik a fogalmi eszköztár, újra kell gondolni. Egy valamiben azonban biztosak lehetünk már az első lépésnél. Nincsen olyan út, amely csak induktív, amely a deduktív érvelések axiomatikus alapjait nélkülözni képes, mert ez a kettősség az emberi gondolkodás sajátosságából következik (a tapasztalati bizonyságok és a levezetések végső kiválasztott axiomatikus alapjainak kettős rendszeréből).
Ezzel a megfontolással az általad írt meghatározás elemeit úgy rendezném sorba, hogy:
„Az egyén …..” – a kicsoda? Nem eléggé fontos része a definíciódnak az egyén, hogy meghatározzuk? Akinek az életképességéről van szó? Hogy a fogalmi építkezés dekódolható, áttekinthető legyen az axiomatikus megalapozásban nem az egyént kellene először megadni, hogy kit, mit értünk alatta?
Az egyáltalán nem biztos, hogy a magyar nyelvben csúszkáló jelentésű személy, alany, egyén, egyed stb kifejezések közül melyiket kellene legelőször mint egyetlennek kiválasztott kifejezésnek a jelentését pontosítani. Nekem úgy tűnik, hogy Boethiusra hivatkozó (általam hasonló eszmecserékből merített) deduktív alapfogalom jellegű személy-definíciót célszerű választani, mert azzal jól szembesíthető az „alanyi jog” talán minden túlzás nélkül induktív természetű fogalma, majd a kettőből alakítható ki az egyén aktuálisan célszerű, az eszmei személy és a jogi alany fogalmát praktikusan, helyzethez, célhoz kötötten variáló fogalma. Amint a térgeometriai matematikai eszközöket és a fizikai mérésekkel összhangba hozott tapasztalati törvények, értékek a mérnöki tevékenységben alkothatnak közösen igazán nagy hatékonyságú eszközt.
Tehát a személy ….. „egyszeri, megismételhetetlen, értelmes és szabad akaratú”. – és amint pedzegettem, talán az érzelmes-t is ide kellene tenni…..
A meglepő az, hogy az „életképesség” felvetésével új szempontok jelennek meg. Az egyén az én olvasatomban eleve nem a személlyel azonos, hanem a személyi eszmeiséget számon tartó, jogilag szabályozott társadalmi helyzetű egyénnel. Ennek az egyénnek az életképességét nem csak biológiai (genetikai és neveltetési, szocializáltsági) paraméterei fémjelezhetik, hanem a képzetei is az ő személy mivoltáról, a személy eszmeiségéről és annak alapján, azzal szembesítve képzetei a jogilag szabályozott társadalmi pozíciójáról (meg maga a tényleges pozíciója).
Az, hogy az ember a közösségben életképes, eléggé elnagyolt megállapítás jelen helyzetben. Ugyanis arról a jogilag szabályozott társadalmi helyzetről el kell mondani, hogy szigorúan véve az a társadalmi közösség mint a személyek által alkotott közösség definiálandó. Ha például „hagyományos értelemben vett” alkotmányos közösségről beszélünk. Eszerint különféle közösségek képzelhetők el. A személyi léttel viszont „általánosságban” a személyek által „alkotott” közösségben számolhatunk – mind eszmei mintával, normával, minőséggel. Lehet kitűzött, aszimptotaként elérendő, mindennél jobban megközelítendő cél, norma, hogy a közösség teljes szélességében alkotmányos közösséggé váljon. Azonban a cél és a tény nem keverhető (amint a deduktív érvelési axióma és az induktív mérési eredményekre támaszkodás közti logikai különbség sem hanyagolható el – az értelemhez ragaszkodva).
Hogy az egyénben van egy fajilag létező törekvés az együttműködésre, sőt ezen együttműködés lehetőségének veszélyeztetése esetén válik agresszívvá, az kétségtelen tény lehet. Sokunk tapasztalatával egyezik. Annak ellenére, hogy egy minden bizonnyal elhibázott gondolatnak köszönhetően (úgymond mások mellett Darwin elhibázott alapvetéséből kinövekedvén) kerülhetett sor a XX. század borzalmaira (végül is azon bizonyos együttműködési alapkészség társadalmi szerkezeti, ideológiai, politikai stb-stb romboló, az emberi létet veszélyeztető negligálására). Ezzel maximálisan egyetértek, mert ekkora katasztrófák sorát (minden kontinensen külön-külön mint valami ragály terjedt a hivatkozás, hogy az egyes ember nem számít, csak a közösség, a faj, a társadalmi státusz, a vagyoni helyzet és ki tudja még mi minden). Ez a könyv (J. Bauer könyve) az eszmei tévútra nemcsak rámutat, hanem egyáltalán arról beszél, hogy ez a tévút milyen általános volt. És hogy az erőszak jogosultságát mennyire redukálni kell az együttműködési feltételek védelmére – arra is csak végső soron. Ha bele gondolunk, ott tartunk, hogy értelmet kap Krisztus azon felszólítása, hogy ha megdobnak kővel, akkor ne rezonálj a kihívás erőszakosságára, hanem lehetőség szerint, ha van választásod, vess gátat az erőszaknak és dobd vissza kenyérrel….. Az eredeti bibliai szöveget nem ismerve, de a mai mondanivalót egyértelműnek látva azt hiszem ez a hivatkozás megtehető.
Viszonylag távolinak érzem tehát a személy axiomatikus eszmei alapfogalmának probléma felvetésekor azt, hogy biológiai, hormonális, genetikai mechanizmusokra támaszkodva lehet érvelni ma éppen az erőszak-kultusz ellen (minden bizonnyal nagy hatással és kétségtelen érvénnyel). De kényszerűen egy torz, torzó, hiányos fogalmi rendben. Tehát nem kezdhetem a személynek mint axiomatikus alapfogalomnak a tárgyalását az emberi lét társadalom függőségével (bármennyire is kínzó társadalmi eszmecsere aktualitásokat is idézzek fel vele). Annak ellenére nem, hogy én is sikernek tekinteném, ha odáig lehetne jutni a fogalmi alapok tisztázása során, hogy elérkezhessünk annak tárgyalásához, hogy milyen társadalmi feltételek hogyan rezonálnak, harmonizálnak vagy éppen ütköznek egymást kioltva a személy elvi, eszmei ideájával, a valós társadalmi beágyazottságot kodifikáló jogszabályokkal, alanyi jogokkal, az alany jogi helyzetével – kialakítva, eredményezve az egyén mozgásterét, életlehetőségeit.
ILLETŐLEG. Euklidesz sem egyetlen alapfogalmat definiált, hanem rengeteget. De volt az első, az alapvető, a legfontosabb: a pont. Tehát lehet azt mondani, hogy az eszmei személy alapfogalma mellett további definíciók teendők az axiomatikus építkezés megalapozásához. És a további alapfogalmak, alapvető kikötések révén eljuthatunk az axiomatikus megállapításokhoz. Például az ember társadalmi beágyazottságáról és ennek viszonti problémáinak alapjairól: a társadalmi rendszer (amelynek elemi alkotó eleme az az emberi személy, akinek léte társadalomban képzelhető el reálisan) ….. szóval a társadalmi rendszer struktúrája a személyi lét-dimenziókat nem veheti semmibe, és ezáltal az ember személyi létét nem teheti lehetetlenné. Más szavakkal, de ezek a követelések ismeretesek, benne vannak korunk gondolatiban. Csak az axiomatikus szigorú tárgyalásra törekvés lehetőségének alkalmazása késik. Neki kellene kezdeni …..
köszönve válaszodat
üdvözlettel
Árpád
(szélesebb körnek egyelőre téged meg nem hivatkozva küldöm el ezt a gondolatsort)
-----Original Message----- - From: …………… - To: Fáy Árpád - Subject: Re: Az együttműködő ember
Éppen ez az, ami még szükséges az ember meghatározásához. Valahogy így:
Az egyén csak a többi emberrel, a közösséggel együtt életképes, ezért hajlamai együttműködésre késztetik.
Önmaga egyszeri, megismételhetetlen, értelmes és szabad akaratú és mindezek arrafelé mozgatják, hogy a társadalma a világ isteni törvényeihez illeszkedő módon élve fenn tudjon maradni.
----- Eredeti üzenet ----- Feladó: "Fáy Árpád" <arpad.fay@gmail.com> - Címzett: "mindenkinek akit erdekel" <mindenkinek.akit.erdekel@gmail.com> - Elküldött üzenetek: Szombat, 2014. Március. 8. 18:10:17 - Tárgy: FW:
Az együttműködő ember
………….
Joachim Bauer: Az együttműködő ember c. kötet kellemes olvasmány volt (most jutottam a végére).
A műfaja valahol a vitairat és a magas szintű tudományos ismeretterjesztés határán van – igen átgondolt logikai ívre támaszkodva.
Fenekedése az általa darwini (és malthusi) gyökerűnek tekintett XX. századi embertelenséggel, a tömeget és fajt az egyén rovására hangsúlyozó emberfelfogással szemben igen szimpatikus.
Valószínűleg jó szívvel írna L.v. Bertalanffyról is ( annak ellenére, hogy Bertalanffy a kísérleti pszichológiát mint tudományt eleve illetéktelennek ítélte az emberi sajátságok megítélése terén ) . Mondjuk Bertalanffy inkább volt látnok vagy netán deduktív hajlamú gondolkodó szemben a minden bizonnyal induktív, a kísérletekre sűrűn hivatkozó J. Bauerral.
Szóval jól esett elolvasni, bár minden hónapra telne egy ilyen könyv.
Azonban a kérdés felmerül, hogy mi köze lehet ennek a „ röpiratnak ” az emberi személyre mint alapfogalomra épülő társadalmi gondolkodási axiomatikus rendszer explicit kifejtési próbálkozásához, problémafelvetéséhez?
Talán annyi, hogy az általam Boethiushoz kapcsolt definíció, miszerint az emberi személyről alkotható fogalmi modellben alapfogalmi definíció úgy hangozhat, hogy: egyszeri, megismételhetetlen, értelmes és szabad akaratú – kiegészíthető volna egy továbbival, miszerint hajlamaiban és szükségleteiben pszichikailag együttműködő.
Lehet, hogy az együttműködő tulajdonság akármilyen alapvető jellemezője az embernek, nem ide illeszkedő közvetlenül, hanem közvetve csupán. Ugyanis nekem az „értelmes” mellé oda kívánkozik az „érzelmes”. Az ember érzelmi világa talán elsődlegesebb meghatározója, feltétele a szabad döntéseinek, mint az értelme, de legalábbis vele egyenrangú. Gondolom én. A klasszikusok az értelmet azért hangsúlyozhatták jobban, mert az volt nekik a „különlegesebb”, az izgalmasabb, hogy hol az értelem határa. Különösen ha nem a megélésről, hanem az elképzelésről volt szó. A személy mivolta azonban a boethiusi úton kilép az ismeretelméleti térből, és a megélt valóság teljességébe vezet. Ott viszont az érzelmek nem mellőzhetők a szabad döntés feltételeiből.
A kereszténység sem más sok tekintetben, mint az értelem kontrollja alatt, illetve az értelemtől nem függetlenül ( azzal illeszkedően, azzal közös rendszerben, azzal egységet alkotva – egyebek mellett a személy ideájában ) az érzelem iskolája, kultúrája ( nyilván ez az összefüggés az érzelem definícióját befolyásolja ).
Tehát egy további, nem is sokkal részletesebb kifejtésben felmerül az ember együttműködési hajlamának szerepe (és társadalmi rendszerbe foglalva a kiszolgálása). Élvezetes, amint az erőszakosságot mint az együttműködési lehetőségek védelmét szolgáló tulajdonságot szerepelteti J. Bauer.
………..
FÁ