Az előadás ábrája 2007 február 24-én:
DOBAI ISTVÁN TŰNÔDÉSEI A
TÖRTÉNELEMRÔL
ÉS VILÁGUNK VÁLSÁGA
Végh László
Nagy élmény olyan megvilágosító erejű művet kézbe venni, melynek olvasása közben újabb és újabb korábbi ismeretünket érthetjük meg. Amelyeket annakidején csak tudomásul vettünk, de nem nagyon értettünk. Nem is nagyon lett volna olyan valaki, aki eligazíthatott volna. Dobai István kétkötetes, csaknem 1300 oldalas könyve - Tűnôdések a történelemrôl, azaz a mérhetetlen élet és az ember viszonyáról, különös figyelemmel Európára és a magyarokra, Püski Kiadó, 2004 - ilyen, összefüggéseket feltáró, sokmindent megértetô olvasmány. Szerzôjének tűnôdései a leginkább elfogadott, mai tudományos eredményeken alapulnak. Ezeket az erdélyi magyar kolozsvári bölcselet különbözô tudományterületeken munkálkodó művelôi gyűjtötték össze, értelmezték, elemezték. Dobai magát szerényen nem szerzônek, hanem csak íródeáknak tekinti, aki mindezeket lejegyezte
Dobai István könyvének jellegét börtönelôadásként jellemzi. Anyagát mintha börtönben adták volna elô, ezért nincs irodalomjegyzék, hiányoznak a táblázatok, általában minden, amihez könyvtári kutatás volna szükséges. Valóban börtönben is tartott elôadásokat Dobai István kolozsvári jogbölcsész, a nemzetközi jog doktora. 1956-ban memorandumot írt a magyar-román együttélésrôl, emiatt életfolytiglanira ítélték és hét és fél éven át raboskodott. Szabadlábra kerülve évtizedek múltával, csak 1989 után foglalkozhatott újra hivatásszerűen tudományos munkával. De akkorra elvesztette látását. Megjelent tanulmányait, könyveit tollba mondta. De ez nem is olyan rossz annak, aki írásait olvassa. Mélyen átgondolt, jól kiérlelt anyagot vehet az olvasó kezébe. Szövegük mintha szépen kidolgozott egyetemi elôadások leírt változatai lennének
Újabb részbe kezdve a szerzô összefoglalja a következôk megértéséhez leginkább szükséges, korábban már tárgyalt ismereteket
Történelem címén uralkodókról, hatalmi vetélkedésekrôl, csatákról, háborúkról és békekötésekrôl tanulunk és ezek mellett szó esik még mezôgazdaságról, iparról, kereskedelemrôl és tudományos felfedezésekrôl is. Dobai könyve a történelmet a társadalom életét szabályzó kényszer és a szabadság egyensúlyának, a jognak szemszögébôl tárgyalja. Leírva az emberi természet alapvetô jellemzôit, az ösztönöket, szándékot, akaratot és erkölcsöt elôször az emberi cselekvés mozgatóit ismerteti. Nem szárazon, hanem élvezetesen, olvasmányosan
Nézve a szándékot, cselekvést, nem az a meghatározó, hogy milyen valóban a világ, hanem az, amilyennek az ember látja, hiszi. Függetlenül attól, van-e Isten, az ember a kezdetektôl a 20. századig mindent Isten létezésének tudatában tett, cselekedett és alkotott. Bizony, a társadalom fejlôdésében a megfelelô lelki élettávlat meghatározóan fontos. Ez hatja át azután a társadalom szellemiségét és ennek következményeként alakulnak az emberi viszonyok, a jog is. Dobai István így tárgyalja az emberiség történelmét, a legnagyobb emberi mű, a társadalom kialakulását, fejlôdését napjainkig, amikorra már az Istenbe vetett hit elvesztette történelmet alakító szerepét. Dobai óriási anyagot dolgoz fel. Lenyűgözôek okfejtései, magyarázatai és haladva a könyvben egy idô után egyre nô az olvasó érdeklôdése, vajon miként magyarázza majd a mű Európa és hazánk történetének késôbbi sorsfordító állomásait, miként értelmezi világunk mai válságát
Emberépítés Nyilvánvaló, a valóság az ember tudatától függetlenül létezik, de ehhez az ember a maga meggyôzôdése szerint viszonyul. Nem maga a valóság vezeti az embert, hanem a valóságról alkotott képe, a hite, amely az értelme és érzelmei tudati egysége. Aszerint ugrik vagy nem az úszómedencébe, milyen mélynek hiszi a vizet, függetlenül attól, milyen mély az valóban. Ekképpen cselekvéseink indítékául nem a világ tárgyi valósága, vagy annak ismerete szolgál, hanem érzékelt hatása
Tévesnek bizonyult az a remény - és ezt a tévedését csak a 20. században ismerte fel az ember, - hogy az ember józan eszére hatva, értelmének fejlesztésével értékes cselekvésre volna bírható. Nem azt teszem, amit az értelem, a józan ész mondana, hanem amit az érzelmeim, a tudatalattim tartalmai megszabnak. Ugyanis az emberben nem az a jó, szép, igaz kelt cselekvésre indulatot, amit annak tud, hanem amit belülrôl is annak érez. Ha az emberben indulat támad valamit tenni és a dolog egyszerű, nem ütközik akadályba, az a tudat, az értelem igénybevétele nélkül önműködôen kielégül. Ha a feladat bonyolultabb, vágy, törekvés támad az emberben, ami felkerül a tudati övezetbe és ha az ember erkölcsi érzéke megengedi, szándékká válik és ezt az értelem mérlegeli. Ha az értelem a megvalósítás mellett dönt, akkor a törekvés akarattá válik
Láthatjuk az akarati cselekvés most vázolt menetébôl, hogy az értelem bizony csak le tud tiltani, vagy jóvá tud hagyni, de cselekvés kezdeményezésére képtelen. Azaz értelem, tudás, tudatosság nem képes az emberben szükségletet, vágyat támasztani, ami az akarati cselekvés folyamatát beindíthatná. Viszont az ember nevelhetô. Nem más a nevelés, emberépítés, embernemesítés, mint az értékes viselkedésre indító beidegzôdések és készségek beépítése a bennünk lévô öröklött ösztönös és már korábban begyakorolt egyéb cselekvések mellé. Tehetô ez tanítással, oktatással, következetes példamutatással, begyakoroltatással. Nemcsak az emberi szervezet életműködésére irányuló tevékenységek, de az érzékszervek hasznosítására, a járásra, közlekedésre, írásra, a zeneművész ujjainak akaratlan mozgására irányuló cselekvések túlnyomó többsége is önműködôen valósulnak meg, mert megtanultuk, begyakoroltuk ôket
Bár értelmi ráhatással nem kelthetô vágy az emberben, nem lehet észérvekkel az akaratot felkelteni, cselekvésre indítani, de érzelmi ráhatással igen. Mivel a szépség érzelmi indíttatású, képes a tudat mélyére, az akarati cselekvés csiráira, az ösztönökre hatni. Ennélfogva a művészetek az emberépítés és nevelés eszközeivé tehetôk
Az erkölcs az emberi élet hajtóereje, csak az emberre jellemzô. Ösztönöket kiegészítô készség, amely az élet irányába, tehát tehetetlenséggel, halállal ellentétes irányba való növekedésre készteti az embert. Erkölcsi szabály az, amit az ember a saját meggyôzôdése szerinti helyes, jó, igaz, értékes kifejezôdésének tart. Erkölcsi szabályainak mindenkor magától értetôdô módon engedelmeskedik az ember, azt minden esetben nyilvánvalóan tiszteletben tartja, még egyedül lévén is betart. Az erkölcsöt a nevelés ülteti be feltételes reflexként az ember tudatalattijába
Történelmünket elsôsorban az akarati cselekvések befolyásolják. Más ember akaratának befolyásolási képessége a hatalom. Akarat a hatalom maga is, az erôsebb akarata. Két megjelenési alakja van, a tekintély és a kényszer. Csak a tekintély számítható valóságos hatalomnak. Ha a hatalmasnak van tekintélye is, lehetôleg erkölcsi tekintély, az lehetôvé teszi, hogy akarata kényszer alkalmazása nélkül érvényesüljön. Minden eszközt felhasználnak erre. Ezért a hatalom ellenfelei mindig annak tekintélyét vonják kétségbe
Nem az önzô anyagi érdek az ember kizárólagos vezetôje, hiszen az anyagiak elsôsorban csak eszközök a nem-anyagi célok szolgálatában. Általában nem saját magára költi az ember amije van, hanem szeretteire, meggyôzôdése szerint értékes cél megvalósítására. Önmagának csak annyit hagy az ember, amennyit becsülete megkíván. Nézve korunk maffiavezéreit, ôk sem anyagi szükségleteikre gyűjtenek, hanem hatalomra, tekintélyre akarnak szert tenni. Nem csak természeti lény az ember, tökéletesedésre, valós, minôségi fejlôdésre is képes. Három távlata van az emberéletnek, egyik a természeti törvények alá rekesztett testi élettávlat, ez az anyagiak világára vonatkozik. Az ember lelki élettávlatát az eszmények, a természetfeletti világ, az anyagfeletti célok alkotják. Természetes emberi adottság a természetfelettire való tekintés, az világ egészének rendjérôl és benne az ember és az egyén szerepérôl való gondolkodás. Ahogyan a Természettudomány és vallás című könyvemben (Kálvin Kiadó, 2002) tárgyaltam, ha valakit magzatként és csecsemôként eléggé szerettek, abban az egyénben természetes módon kialakul az a felismerés, hogy lennie kell természetfelettinek. Lelki élettávlata alá, de afelé törekedve, anyagtalan, de anyaghoz kötött, szellemi élettávlatot épít az ember
Döntôen az ember hite irányítja a történelmet. Hit és vallás nem azonosak: a hit a világ valóságáról alkotott érzelem és ismeret egysége. Eszményt állít az ember elé, amelynek megvalósítására irányuló emberi tevékenységek összessége a vallás. A vallás az isteni parancsnak törvényként való megfogalmazásával, kihirdetésével kezdôdik, az isteni törvény tanításával, magyarázatával, az embernek az erkölcsnek megfelelô nevelésével folytatódik, majd az erkölcsnek a társadalom életében szabályként való alkalmazásával valósul meg. Azaz a hit a lelki síkon fogalmazódik meg és megvalósulása, a vallás a társadalom közegében történik. Az mutatja a vallás erejét, hogy az alapjául szolgáló hit mennyire képes a hit szerinti viselkedésre indítani a társadalom tagjait. Ez függ attól, mennyit értenek meg a társadalom tagjai a hit tanításaiból. Továbbá fontos, milyen a hatalom viszonya a valláshoz, akadályozza-e avagy elôsegíti a vallás erkölcsi tanainak érvényesülését
Ma az ember az anyagelvűség egyoldalúságában nevelkedik és a történelem menetére vonatkoztatva megütközéssel fogadja a lelki élettávlat és Isten említését, a kinyilatkoztatás és általában a vallási tartalmakra utaló kifejezések használatát. Pedig az emberiség a 20. századig minden tettét, cselekedetét, alkotását az Isten létezésében bízva végezte, lelki élettávlata Istenbe vetett hitén alapult. De Isten létének közvetlen, kézzelfogható bizonyítéka nincs, csak a benne hívôk, a kinyilatkoztatást felfogók tanúságán alapszik. Isten csak azok számára van, akik létezését hiszik. Dobai könyve szerint csak az emberiség egyharmadának van közvetlen istenélménye, a többiek értékrendjének csak ezek tanúsága ad alapot. Akár kereste Isten tetszését viselkedésében, akár nem, az ember mindig számolt Isten létezésének a tényével. Állati tehetetlenségben való élésébôl, legértelmesebb állati létébôl istenhite emelte ki az embert. Ez adott számára magasabbrendű eszméket, eszményt. Errôl tanúskodik a történelem, az ember akarati cselekvéseinek összesége. Ahhoz, hogy megértsük a történelmet, elegendô az, ha idôben végigkövetjük az ember akarati cselekvése legfôbb tényezôjének, vallásának, istenhitének anyagvilágbeli megnyilvánulásait. Dobai a keresztyénség történetét követi végig, mert az emberiség az anyagi, szellemi és lelki fejlôdésének útján az egyistenhitnek a krisztusi vonalát követve jutott a legmesszebb
Miként alakította a keresztyénség Európát Kezdetek óta az a papság hivatása, hogy a lelki élettávlat és az anyagi világ közötti kapcsolatot kiépítse, a természetfölöttinek megfelelô törvényeket a társadalomba hozza és nevelje, építse az embert. Európában a természeti erôket megszemélyesítô sokistenhívô rendszerek képtelenek voltak az emberek vallásos igényeit kielégíteni. Itt az istenszolgálat a bűnnek minôsűlô viselkedés ünnepélyes áldozatokkal való jóvátétele volt. Ezek az áldozati szertartások sok anyagot, idôt és erôforrást kötöttek le és a társadalom többségét kitevô szegények számára elérhetetlenek voltak. Anyag felett álló, fejlôdésre ösztönzô eszményt a nyugati sokistenhívô vallások nem tudtak az ember elé állítani. Erre az egyistenhívô vallások voltak képesek. Keresztyén, zsidó, iszlám nem ellentétei egymásnak, hiszen az egyetlen Isten hite mindháromnak az alapja. Viszont az egyetlen Istent háromféle módon tanítják híveiknek és ez háromféle nevelést, háromféle művelôdést eredményezett
Dobai a jog fejlôdését követve tárgyalja, miként jött létre a szétesett Római Birodalom romjain a földrészt elárasztó barbár népekbôl a keresztyén műveltségű Európa. 324-1944 között a keresztyénség társadalmi kényszerhatalom birtokában volt és meghatározó befolyást gyakorolt a társadalom életére. Rendszere az egyetlen Isten mindenhatóságából vezethetô le. Istennek célja van a világgal és az emberrel és céltalanul semmit nem tesz. Ahogyan a középkori egyház tanította, Isten minden hatalmat Krisztusra ruházott. Krisztus hatalmat adott Péternek és apostoltársainak, azok pedig az egyház püspökeinek, akik azután kijelölik az egyház szolgálattevôit le az alsó papságig, akik mindnyájan fel vannak ruházva a bűnök büntetésére és a megbocsátásra. Európa népei hittek Krisztusban és ennek megfelelôen látták a világ egészét. Isten mindenhatósága mellett világi kényszerhatalom is érvényesül. Az egyház ezért a barbár uralkodók megtérítésére törekedett és kimondta, Krisztus által Isten kegyelmébôl ered a legerôsebb társadalmi kényszerhatalom. Azaz a királyokon keresztül Isten szándékai érvényesülnek, a királyok mellett ott áll az egyház a maga tanítóival, hogy mindig emlékeztessenek az isteni akarat szerinti kötelességekre és jogokra. Mivel a királyok hatalma csak a maga országa népére, nemzetére terjedt ki, az egyetemes keresztyén egyház nemzetek közösségét hozta létre
Krisztus hite anyagvilág feletti célokat mutatott a boldogságát keresô embernek, a földhözragadt anyagiasság, az anyagfüggôségben szorított egyszerű testi lét helyett. Központi eleme a keresztyén erkölcsnek, hogy az az alkotás, cselekvés és viselkedés az értékes, amelyben az Isten és embertársaink és a teremtett világ iránti szeretet nyilvánul meg. Krisztus követôi közvetlen Isten fennhatósága alá kerültek az apák, nagyapák, családfôk és nemzetségfôk közbeesô, de nagyon nyomasztó uralma helyett. Ezek mellé Krisztus hívei még az örök életre is ígéretet kaptak
A keresztyén hitre térítés krisztusi parancsának sorrendje azt mondja: tegyétek tanítványokká a népeket, kereszteljétek meg és tanítsátok az én parancsolataim szerinti életre! Meg kellett a barbár királyokat nyerni ahhoz, hogy népeiket megkereszteljék, hogy Krisztus szerinti életre taníthatók legyenek. Fegyverrel nem lehetett megnyerni a barbár uralkodókat, de a lelkük mélyét megérintve, alázattal, az egyetlen Istenre hivatkozva igen. Leó pápa így alázkodott meg Attila elôtt és ezzel nemcsak megvédte Rómát a pusztulástól, hanem egyúttal a hunok védelme alá helyezte magát. Hasonlóan a kor szentjei szinte mind azzal dicsekedtek, hogyan tartották vissza csodás módon a hunokat városuk, közösségük elpusztításától. István esztergomi megkoronázása különösen fontos történelmi fordulópont volt. Addig a keresztyénség a germán népek uralkodóit térítve lassan haladt keletre. Elérte a Kárpát-medencét, ám ott fölényes katonai erôvel rendelkezô birodalomba ütközött. Amikor 1000 karácsonyán Istvánt keresztyén királlyá koronázták, végig az egész nyugati keresztyénségben, rendházról rendházra terjedt az örömteli hír, hogy Attila rettegett utóda, Isten ostorának unokája Krisztus szolgájává szegôdött és az addig mindenkit félelemben tartó hatalmas keleti birodalom a keresztyénség védelmezôjévé vált. Ezzel a keresztyén népközösség kilépett a germánság körébôl, megjelent a keresztyén nemzetközösség
Nem tetszhetett az olyan tanítás a barbár hódítónak, amely a legyôzött és leigázott alattvalóival tette nemcsak egyenlôvé Isten elôtt, de minden alávetettjének felelôs gondviselô testvérévé is. De a történelem tanúsítja, hogy azoknak a királyoknak a hatalma teljesedett ki, akik népüket megkeresztelték, és csak azok a népek voltak képesek nemzetté válni és ekként megmaradni, akik az egyház iskolájának engedelmes és szorgalmas növendékeivé tudtak lenni
Elôször az Isten iránti kötelességekre kellett megtanítani a Krisztus iskolájába iratkozott barbár népeket. Hitüknek kellett elôször komolyan fejlôdni hogy megfelelô lelki élettávlathoz juthassanak. Megérezzék az egyetlen Isten mindenhatóságát, világot teremtô és fenntartó erejét és felfoghassák, mi az ember helye Isten világában, megértsék, mit jelent a bűn és mekkora ajándék a bűnbocsánat. Ehhez mindenekelôtt ki kellett képezni magukat a tanítókat, papokat, hogy azok a társadalom legfelsô rétegén kezdve, és onnan a hatalmi rangsor lépcsôin lefelé haladva valamennyi társadalmi réteget nevelés, oktatás alá vehessenek. Felfedezték így az egyház tanítói, hogy az Isten szeretete után a felebarát szeretet is alapvetô kötelesség. Nemcsak Istennel, az emberrel is komolyan elkezdtek foglalkozni. Kilépett hát az egyház léleképítô tevékenysége az istentiszteletek alkalmaiból és átment a művelôdés körébe. Megkezdôdött a szellemi élettávlat birtokba vétele, oktatással, meggyôzéssel, mindenféle példaadással, ismeretterjesztéssel, tudománnyal és művészettel a krisztusi erkölcs szabályait a keresztyén hívôkben készségekké igyekeztek fejleszteni. Ezután a testi, anyagvilági távlatban a társadalomban kialakult a keresztyén anyagi műveltség is
Dobai szerint a keresztyénség az elsô évezred végére fejezte be a lelki fejlôdés meghatározó szakaszát és megkezdôdött a szellemi élettávlat fejlôdése, a műveltség kiépülése, a skolasztika és a gótika megalapozása, a krisztusi tanítások társadalmi gyakorlattá tételének szellemi elôkészítése, azaz az isteni törvényeknek a 10. századi ember szellemi igényei szerinti értelmezése. Az egyházi tanítás és az igehirdetések központjába a felebarát iránti szeretet, az embertársak iránt érzett felelôsség kerül, mivel ez az Isten iránti szeretet evilági bizonyítéka. Lelki épülés, szellemi emelkedés mellett elismerték a testi, anyagi, gazdasági javak iránti szükségletek jogosságát is és a hatalmasok és gazdagok kötelességévé lett az, hogy alárendeltjeik ezekben ne szűkölôdjenek. A középkor a lelki élettávlatot átható szentet szellemi élettávlatot alakító tényezôvé tette. A hódító katona nemes utóda, a lovag nem a nála gyengébbek leigázását, hanem éppen a gyengék és magárahagyottak védelmét kellett elsôrendű kötelességének tartsa. Eredetileg a humanizmus Isten olyanféle szolgálatát jelentette, amely embertársaink javát eredményezi. Azt lett a tudomány elsôdleges feladata, hogy a Szentírást tanulmányozva találja meg, hogyan viselkedjünk Isten és embertársaink iránt és mindezt szabályokban fogalmazza meg. Tudósokat, humanistákat nevelt az egyház, akiknek feladata a szentre vonatkozó ismeretek kutatása, rendszerezése és a tanítás és nevelés számára való megfogalmazása és magyarázata. Ezek igyekeztek az Isten és az embertársak iránti viselkedés rendjét a Szentírásból kihámozni, hogy azután ezek a társadalom mindennapjai és a törvényhozás számára iránymutatók legyenek. Értelem és hit nem lehetnek egymásnak ellenségei, a középkor tudományosságát meghatározó skolasztikus nézetek lényege ezen nyugszik. Istenképű a Szentírás szerint az ember és az istenképűség egyik jellemzôje az értelem. Elemezve a Szentírás üzeneteit és Isten teremtett világát jobban megértjük Isten hozzánk szóló üzeneteit
Európa a keresztyénség iskoláját járva az emberiség sorsát meghatározó központtá vált. Mind az ember szellemi és anyagi szükségleteivel való egyre alaposabb foglalkozás mind az értelem elôtérbe kerülése nagyjelentôségű késôbbi fejleményekre vezetett. Megnyitotta az utat a természettudomány, majd a természetudományos ismereteken alapuló termelôi tevékenység elôtt is. Mindegyik fejlôdésének hajtóereje a keresztyén szellemiség amelynek kézenfoghatóvá váló eredményei átkerülnek a mindennapi életbe. A 2. évezred egymást követô céljainak megvalósítására más-másféle emberek kellettek. Így lettek egymásután az európai ember hôsei a vitéz katona és lovag, az áhítatos pap, az igehirdetô hitszónok, a tudós tanító, a társadalmi igazságért küzdô forradalmárköltô és újságíró, a szabadságot törvénybe foglaló jogász, majd az élvezet keresô emberi test karbantartója, az orvos
Amit itt Európában szépnek, jónak és igaznak találtak, világszerte elterjedt. Itt jelent meg a 19. század második felében az emberiség történelmének legnagyobb alkotása, az emberi szabadságot biztosító liberális nemzeti jogállam. De az újkor elején, miközben a Európát iskolába írató és oktató keresztyénség egyedülálló teljesítményeket kezdett felmutatni, a keresztyén szellemiség tanító ereje megroppant, és emiatt az egyház befolyása csökkenni kezdett. Dobai könyve részletesen foglalkozik ennek a hanyatlásnak okaival és következményeivel is
Az útját tévesztô keresztyénség Dobai meglátása szerint az egyetemes emberi művelôdés, Európa szellemi élettávlatának kiteljesedése a reformáció után megtorpant. Miután az egyház szétszakadt, a katolikus és protestáns felekezetek nem adtak megfelelô szellemi vezetést Európa értelmiségének. Bár a római katolikus egyháznak megvoltak a szellemi haladást szolgáló intézményei, de szigorúan tilalmazták a haladást magát. Eretnekség vádjával üldözték a protestánsokat, a hivatalos tanok felülvizsgálatát szorgalmazókat. Kizárólagosan egyházi feladatnak tekintette a katolikus egyház a művelôdés egészét, az erkölcsi érték alkotását. Mivel önmagát tökéletesnek tartotta, nem volt képes a továbblépésre, megakadályozta a szellemi vezetése alatti egész emberi műveltség továbbépülését. Választási lehetôséget nem ismerô szigorú tanítási fegyelme egyszerűen kizárta a hit fejlôdését, valamint az abból következô eszmei értékrend, a viselkedés, tudomány és a művészet, minden eszmei érték korszerűsödését. Bár a katolikus hatalmi szervezete segítségével megkeresztelte a befolyása alá került népeit a földnek, de az öntudatosan cselekvô hívek közösségének hiányában nem volt képes a krisztusi tanításoknak az embertársak iránti felelôsségre vonatkozó rendelkezéseit társadalmi szokásokká alakítani
Ugyan a protestánsok nem tilalmazták a szellemi és tudományos tevékenységet, sôt pártfogolták azt, de mindehhez nem volt intézményük. Alapvetôen gyülekezeteikben élnek a protestáns egyházak, lelkészeik idejét és erôforrásait elsôsorban a gyülekezetek mindennapjai kötik le. Vannak lelkészképzôk és van iskolarendszer, de csak elsôsorban a hittel, a szellem dolgaival, elmélkedéssel foglalkozó intézményeik, mint a szerzetesrendek, nincsenek. Krisztus értékrendjének gyakorlatba ültetését a protestantizmus a szabad lelkiismeretű és gondolkodású világi értelmiségére bízta, akik mögött nem álltak az alapelveket az idôk szavának megfelelôen, szentírási alapokon felülvizsgáló, megújulni képes egyházi szellemi műhelyek, eszmei vezetés. Nem voltak, akik a keresztyén értékrendet az elvárásoknak megfelelôen, távlatosan, a korszerű tudományosság szintjén megfogalmazhatták volna. Hivatkoztak az újszövetségi tanításra, miszerint mindent jól megvizsgáljatok, és amit jónak láttok, csináljátok. Így a protestáns társadalmakban az egész művelôdési élet a szabadság övezetébe került
Ennélfogva a reformáció utáni idôszakban az egyház befolyása a szellemi életre egyre csökkent. Míg tilalomfák, a fejlôdést akadályozó korlátok emelkednek a katolikus egyház részérôl, teljes szabadságot adnak a világi értelmiségnek a protestantizmus felôl. Mindez idôvel ahhoz vezetett, hogy a tisztán katolikus országok értelmiségének jó része elôször az egyház ellen fordult, majd lassan istentagadóvá is vált. Szerves fejlôdés helyett forradalom, ez lett az eredmény. Másrészt a protestáns területeken az eszmeiség fejlôdése visszaszorult, a figyelem egyre inkább az anyagi világ, a gazdaság felé fordult. Értéknek tartotta a protestáns erkölcsiség az anyagi javak szerzésére irányuló munkát és eredményét, a felebaráti szeretet gyakorlásának eszközéül szolgáló vagyont. Bármely mesterség és ipar, munka eredménye, eszmei és anyagi haszna - beleértve a vagyongyűjtést és pénzszerzést is - szent lehet, ha ezzel az ember az Isten törvényét igyekszik beteljesíteni, ha ezek eszközül szolgálnak családja, gyülekezete, céhe, nemzete, vagyis embertársai javára, tiszta, szabad lelkiismerettel
A protestáns közerkölcs az évezred alatt érlelôdô keresztyén emberség jegyében, a 'minél több embernek minél nagyobb boldogságot' megvalósítása érdekében a jóléti állam létrehozását tartotta feladatának. Bár elôírta a reformáció az állandó megújulást, a hitrendszer és a viselkedéstan megrekedt a 16. századi szinten. Nem fejlôdött tovább, nem rendelkezett arról, miként kell felhasználni az egyre nagyobb bôségben elôállított anyagi javakat, miként kell élni a szabadsággal, mit kell tenni a szabadsággal való visszaélés ellen. Lassan a protestánsok az anyagi javaknak becsületes munkával való megszerzését nem az élet eszközének, hanem céljának vették. Meggazdagodtak anyagiakban, de az önzés erôsödése magányosságra, másoktól való elidegenedésre és az erkölcsi rend felborulására vezetett. Mindez természetes folyománya a protestáns egyházak magasabb szintű szervezetlenségének, a szellemi fejlôdést biztosító intézményrendszerek hiányának
Európa más földrészekre terjeszkedve Európa szellemének csak anyagi megvalósulását, a civilizációt honosította meg, annak létrehozóját, az európai műveltséget itthon hagyta és az egész szellemi tevékenységnek célt adó keresztyén hitéletnek csak az intézményeit vitte tengeren túlra. A katolikus egyház egykettôre teljesítette Krisztus parancsolatának elsô részét, a keresztelést, de a második, a fontosabb részt a tanítást és az isteni törvények szerinti nevelést meg sem kísérelte, hiszen semmi társadalmi és művelôdési kapcsolata nem volt a leigázott bennszülött lakossággal. Ha egyáltalán hozzájuk fért, csak az egyház iránti meghatározatlan tartalmú engedelmességre nevelte híveit. Elhanyagolva az ember anyagi érdekeit, csak a lelkiekkel törôdtek. A protestánsok pedig eleve gyülekezetekben éltek, ezek egymástól is elszigetelôdtek, nem hoztak létre keresztelést végzô egyházakat. Inkább elűzték, mintsem hogy gyülekezeteikbe fogadták volna a bennszülött lakosságot
Mivel a szellemi fejlôdést az egyházak egyre kevéssé befolyásolták, Európa értelmisége távolodni kezdett a keresztyén eszmeiségtôl. Elferdült a humanizmus jelentése is. Míg eredetileg Istennek azt a szolgálatát jelentette, amely az embertársak javát eredményezte, a vallásos háttér gyengülésével az ember került a középpontba. Ez mindennek egyetemes értékmérôjévé az egyént tette. Ahogy gyengült a lelki élettávlat szerepe a gondolkodásban, az emberi célok megközelítésének egyetlen útja maradt, az értelemmé. Érzéki csalódásnak, babonának minôsít a felvilágosodás mindent, amit nem a tiszta ész világossága igazolt. Értelem, józan ész, tudás kizárólagos szerephez jutnak az ember egyéni és társadalmi akarati cselekvésének befolyásolásában, háttérbe szorítva minden indulati, érzelmi tényezôt. Csak a tudást hagyják meg a nevelésbôl: tanítsd az embert a jóra, szépre, igazra és akkor azt fogja cselekedni. Holott az ember nem a tudása, hanem a vágyai alapján cselekszik
Egyik kulcskérdése a reformációnak a vallásszabadság. A lelki, lelkiismereti, vallásszabadság igényli a szellemi, a gondolati szabadságot, ennek az eszközét a testi, anyagi, társadalmi, közéleti szabadság adja. Azaz a lelkiismereti szabadságnak a biztosítása a gondolat, a szellem és az ezek érvényesítésére irányuló szólásszabadságon át a társadalmi szabadsághoz vezetetett. Végsô céllá a szabadelvűség, a kötöttségek kényszerétôl való függetlenség elérése vált
A felvilágosodás az emberi szabadságot olyan egyedüliségben kereste, ahol az egyik ember a másiknak ellenfele. Pedig minden összefogó, rendszert alkotó a vonzásokon alapul, ha vannak is taszítások. Ám mégis a taszítást kezdték természetesnek látni, nem a vonzást. Ezzel a szeretet helyett a gyűlöletet tették elsônek. Változások során a gyűlölet szerephez jut az akadályok lebontásakor, de utána a vonzások által új rend épülhet. Ha a forradalmiság állandóvá válik, lehetetlenné teszi a haladást, amellyel létét indokolja
Tért vesztett a vallásos gondolkodás azzal is, hogy a sikert sikerre halmozó természettudomány - módszerének megfelelôen - csak az anyagi világgal foglalkozik és nem tételez fel természetfölöttit. Emiatt is erôsödni kezdett a materialista világszemlélet, amely tagad minden anyagon kívüli létezést, elveti, nem tartja figyelemre méltónak azt, ami nem mérhetô. Nem találja Istent az anyagvilágban, nem foglalkozik vele, elvben nem is tagadja. Egyáltalán nem értelmetlen az anyagelvűség, hanem egyoldalú, mert a mindenségnek nem az egészét, hanem csak az egyik, a mérhetô részét fogadja el létezônek. Mint a tapasztalatokon alapuló gondolatrendszer, nélkülözhetetlen az ember szellemi tevékenységéhez. Viszont a hétköznapokat nézve, a materializmus célul is csak anyagit tud elfogadni, eszményit nem
Amíg az ember a minden emberi cél megvalósításának lehetôséget adó szabadságig eljutott, elhomályosult magának az emberi életnek a célja. A gazdálkodás szabadsága a szabadversenyt, a kereslet és a kínálat kérlelhetetlen érvényesítését jelenti. Ám a kereslet-kínálat törvénye mindenhová benyomul. Versenybíró és versenyszabály nélkül marad a szabad verseny, a kisebbet, gyengébbet, elmaradót kiszolgáltatja a verseny gyôzteseinek. Nemcsak elnézte a materialista elveknek a szellemi tevékenység, a tudomány területérôl a társadalom működésére való átterjedését, de a protestáns felekezetek a haszonnak mint általános értékmérônek a leglelkesebb hirdetôivé váltak. Lassan a materializmus anyagvilági sikerein alapuló értékrend minden tevékenységre kiterjedt, elvette az emberi élet távlati célját és ezzel veszélybe sodorta magát az életet
Ha az anyagi, gazdasági érdek az ember számára mindenekfölötti, ha ez áll minden akarati cselekvés mögött, akkor ez kétféle viselkedésnek lehet az alapja. Egyik az egyéni szabadság szélsôséges, mindenféle kényszert tagadó változata, a kapitalista individualizmus, a másik az önzés ellen egyetemes kényszerhatalmi szervezetet kiépítô közösségelvűség, a szocialista kollektivizmus. A szocializmus a társadalmi igazságosság elve. Eredetileg a keresztyén testvériségbôl indult, és az emberi egyének és csoportok közötti vonzalmat, kötôdést hirdette a gyengébbek, betegek, öregek, elhagyottak, szegények támogatására. Késôbb az istentagadás alapjára helyezkedett és az emberek közötti harc és taszítások hangsúlyozásával a gyűlölet mozgalmává vált. Mind a kapitalizmus, mind a szocializmus fel akarja számolni a megmaradt két természetes közösséget, a családot és a nemzetet. Az individualizmus a család közösségébôl a munkapiac szabad versenyébe csábítja a családtagokat és a nemzet közösségének létezését pedig nem veszi tekintetbe. A kollektivizmus pedig új munkamegosztási közösségeket hoz létre és ebbe csoportosítja át a családból és nemzetbôl kioldott egyéneket. Ahogyan a történetírás már az ókorban feljegyezte, lényegi különbség nincs a két rendszer között, hiszen mindkettô az ember elidegenedéséhez, magányossá válásához, az emberi élet céltalanná, eszménytelenné szürküléséhez vezet
Az életösztön indíttatására az ember annyi eszközét és lehetôségét alkotta meg az anyagi termelésnek, hogy az már nem termelés, hanem a természet zsákmányul ejtése. Természetes, hogy a fejlôdés gyorsulása nem azonos a különbözô ágazatokban, de az már beteges, hogy a miért is volna rá szükségem megválaszolása elmarad az eszközök műszaki kivitelezése mögött. Még nincs meg a miért, de már kutatják, miként lehetne létrehozni és a mérnökök már csinálják is. A bôség miatt máris megkezdôdik a létfenntartása ösztön kielégítése, még mielôtt vágy támadt volna az emberben. Bár nagyon sok gépezet segíti az embert, mégis egyre kevesebb a szabad idô. Most a tevékenység arra fordítódik, hogy a gépek által megtermelt rengeteg árunak vevôt, fogyasztót találjunk. A gazdaság eszköz és nem cél. Ha céllé válik, lerombolja hordozó környezetét
A szabadelvűség nem adott semmiféle új távlati célt az ember számára, csak lehetôséget biztosított az emberi élet különféle területein az örök célok megvalósítására. Ahogyan a szabadelvűség a 19. század második felére gyôzedelmeskedett és megszülettek a liberális nemzeti jogállamok, ezzel a szellemi célok meg is szűntek. Majd a második világháború ideje tájt megszűnt a keresztyén szellemiség meghatározó szerepe is és ezzel a szabadelvűség szellemi alapjai is elenyésztek. Azóta egyre erôsebben sorvad bármiféle emelkedettebb szellemi cél féle való törekvés szerte a világon
Lelki élettávlat híján az élettel nem tud az okos ember mit kezdeni
Kivonult az élet a tananyagokból, fô célnak maradt a gazdasági haszon. Nem pótolja az ész az erkölcsöt, az ésszerűen gondolkodó elme csak anyagi célokat tud megfogalmazni, nem képes anyagfeletti távlatban gondolkodni. Nem tudtak a gazdasági haszonszerzésen kívül más egységes, megvalósítandó célt adni az emberiségnek. Képtelenné vált az emberiség a nagy jogrendi, gazdasági és műszaki fejlôdés lehetôségeinek életérdekű felhasználására. Erkölcsi neveletlensége miatt az értelmiség vezetô rétege nem tudott a jövendô társadalom számára nevelôket nevelni, ami fokozatosan, nemzedékrôl nemzedékre lentebb szállította a nevelés erkölcsi igényének mércéjét. Maradtak a gazdasági törekvések, minden arra fordítódott. Valamennyi elért anyagi eredmény újabbakat támaszt. Ahogyan a gazdasági tevékenység a haszonszerzésre szűkül, az felmentette a társadalmat az egyetemesen elfogadott értékrend, az erkölcs szabályainak betartása alól. A gazdasági tevékenység törvényes formáival egyenértékűvé tette a törvénytelen haszonszerzési tevékenységet, a bűnözést. Nagy iparággá lett a bűnözés, bűnüldözés. A válság abban az emberi tehetetlenségbôl folyó ténybôl következik, hogy az anyagi eszközökkel rendelkezô társadalmi hatalom nem az azokat létrehozó és mindenki boldogulására felhasználni képes társadalom kezébe került, hanem a lelki és szellemi fejlôdés élcsapatából kimaradt, lelkileg, erkölcsileg zsarnokká torzult, magukat felsôbbrendűnek tekintô személyek martaléka lett
Magyarok - a minden hódítót túlélôk népe Külön értéke Dobai könyvének, hogy rávezet arra, miket is tarthatnánk igazából a magyarság és nemzetünk történelme valódi értékeinek. Csak szemezgethetünk az anyagban, egyfajta kedvcsinálóként sorolva fel néhány részletet
Dobai jóval összetettebb és árnyaltabb képet vázol a magyarság kialakulásáról, mint amilyet a csupán egyes elemeket kiemelô, egymással szenvedélyesen vitatkozó felek tárnak elénk. Népünket Európa egyik ôsnépének tartja, amely mindig is a közép-európai térség alapnépessége volt és amit a történelem során számos idegen és rokon nép hódított meg. De hódítók és meghódítottak nem különültek el egymástól. Évezredek során a jellegzetes együttélési mód a nagycsalád, amelynek apajogú szervezetébe nemcsak a máshonnan hozott feleségek kerültek be, hanem a vásárolt szolgák valamint a hódítások során szolgának besorozottak is. Így a nagycsalád családi, vérségi, érzelmi kötelékbe foglalta a különféle származású, rangú, hagyományú családtagokat. Egy-egy hódítást követôen valameddig különbözô nyelven, nyelveken beszéltek, beszélhettek a nagycsaládok tagjai, de a kisebbségben lévô hódítók lassan átveszik a többségben lévô meghódítottak nyelvét. Azaz a kisebb létszámú hódítók, hacsak nem távoznak hamar, viszonylag rövid idô alatt beleolvadnak a meghódítottakba. Így vesztették el nyelvüket a szlávokat hódoltató bolgárok is
Ami itt a Kárpát-medencében a keveredések során kisebb-nagyobb változásokkal fennmaradt, az a magyar nyelv. Árpád hódító népének többsége Dobai szerint a bolgárnak is mondott ogur nyelvet beszélte. Az itt élô földnépe, amelyrôl Dobai felteszi, hogy elsôsorban magyar nyelvű volt, teljesen a 12. századra olvasztotta magába az ogurul beszélôket. Tekintve a királyi udvar nyelvét, az László királlyá koronázása után válhatott magyarrá. Nyelvünk különleges, eredeti nyelvtani sajátosságai, az ismert nyelvek között páratlanul gazdag szóképzési lehetôségei, minden európai nyelvnél alkalmasabbá tették a legelvontabb gondolatok, érzelmek és eszmék kifejezésére. Herder a 18. században komolyan aggódott a magyar nyelvért, veszendônek ítélte. Mégis a rákövetkezô században a kétmillió magyar származású képes volt egymilliónyi németet, félmilliónyi ugyancsak német nyelven beszélô zsidót és legalább egymilliónyi szlávot, örményt és egyebet a magyar nyelv önkéntes vállalására késztetni
Ha a honfoglaló hódítókat, Árpád népét nézzük, Dobai felhívja a figyelmet, hogy nem lehet a pusztán élô népeket és társadalmakat úgy elképzelni, hogy egész életükben a nyájak után ballagnak, állandó lakhelyük nincs, hanem sátrakban húzzák meg magukat a pihenôhelyeken és évtizedeken, századokon át csak kóborolnak nyájaik után. Így festik le a szkíta lovas nomádpásztori életmódot. Dobai szerint folytonosan vándorló népcsoportok csak nagyon kisszámban léteztek. Állandó lakóhely nélkül nincs társadalom, de nincs állattenyésztés sem. Állandóan a legelôn élésre csak a juh és a ló való. Ezért a lovat, amelyik egyfolytában a gyenge pusztai legelôn él, fel lehet ugyan nevelni, de közlekedési eszközül vagy éppen katonalónak használhatatlan. Ezekhez tömény takarmányra, abrakra, fôleg zabra van szükség, amely hosszabb szünetet is lehetôvé tesz a táplálkozásban. Ha nincs abrak, nem lehet a lóval szállítani, katonáskodni. Azaz a lótartó, lovagló népnek földet is kell művelnie. Még nagyobb gond az itatás. Sem a juh, sem a ló sem tud rendszeres itatás nélkül meglenni. Legelés közben a juh legfeljebb 8-10, a ló 20-25 kilométert képes megtenni itatás nélkül. Azaz pásztorkodáshoz kúthálózat kell. Tekintetbe veendô az is, hogy a legeltetéshez csak nagyon kevés ember szükséges. Ott nincs keresnivalója asszonynak, gyermeknek, öregnek. Ôk otthon vannak az állandó telephelyen, amelyek inkább városok, mint falvak. Nem képzelhetô el az otthonélô családok élete tejelô tehén vagy kecske, baromfitartás nélkül, amelyekhez szintén földet is kell művelni. A történelem leginkább nomádnak tartott társadalma, az Arany Horda birodalma csak 15%-ban foglalkozott állattenyésztéssel, a nép 85%-a másból élt
Dobai szerint magyar nemzeti sajátosság az értékrendi többféleséghez való ragaszkodás, annak elfogadása, melynek gyökerei az ôsi nagycsaládokban élô, a sokszori meghódítás miatt oly erôsen keveredô népek együttélésére nyúlnak vissza. Ennek kétségtelenül nagy erkölcsi értéke van. Viszont nem jó ebben, hogy a magyarok képtelenek ennek a meggyôzôdésnek, valamint magának a magyar nemzetnek a védelmére. Nem gyűlölte a magyar ember a rátelepedetteket, területi, szellemi, gazdasági idegen hódítóit. Egyszerűen nem értette, miért hadakoznak ellene. Magyar népünk tehetetlenül állt és áll azokkal szemben, akik a közös haza közös védelme helyett az országra támadtak és támadnak és azokkal szemben is, akik a közösség ellen fordulva a nemzeti lélek egységét rontják. Dobai jobban megérteti velünk a reformkor elôzményeit is. Ennek fontos tényezôje a nemesség vagyoni helyzete. A 18. század végén a lakosságnak kb. a negyedét tette ki a nemesség. De a nemesi családok csak negyedének volt akkora birtoka, hogy jobbágyai is lehettek. Fele a nemességnek maga gazdálkodott birtokán, negyede vagyontalan. Való igaz, a jobbágyoknak nem voltak politikai jogai, de ilyen kötelességek sem terhelték. Ez a közéleti jogfosztottság szilárd magánjogi helyzettel párosult és irígylésre méltó anyagi függetlenséget és biztonságot adott a magyar jobbágynak. Jobbágybirtokuktól nem lehetett megfosztani ôket és vagyonukat örökösükre hagyhatták. Sérthetetlen volt a jobbágybirtok, fél teleknél kisebbre nem lehetett felosztani. Nyugat-Európából százezrek érkeztek magyar jobbágynak és általános gyakorlat volt, hogy a magyar nemes, meg polgár igyekezett jobbágyfeleséghez jutni, mert ezzel jobbágybirtokos lehetett. Mivel a nemesek, polgárok és jobbágyok között jelentôs vagyoni kevertség és párhuzamosság jött létre, nem keletkezhetett komoly társadalmi viszály szegényebb nemesek és nem nemesek között. Feszültség inkább a fôrendek és a köznemesek között volt
Népünknek az értékrendi többféleséghez való hagyományos ragaszkodása egyedülálló jogfelfogáshoz vezetett. Ennek lényegét tömören a Szent Korona elv fogalmazza meg. Eszerint az ország mindenekfölötti kizárólagos ura nem az anyag világából való, hanem egy eszmei személy, a Szent Korona. Feje a király, teste a nemzet. E két rész között a mindenkori valóság által meghatározott arányban oszlanak meg a közhatalmi feladatok, mint ahogyan a nemzet képviselete állandóan korszerűsödik. Ez az alapelv korlátlan lehetôséget biztosít a folyamatos megújulás számára, amelyet az idô, a társadalom élete igazol, számon tartva azt is, hogy a következô korszakok másféle átalakítások bevezetését igényelhetik. Ilyen, a Szent Korona elvnek megfelelô hatalommegosztás egészen 1944-ig jellemzi a magyar történelmet. A Szent Korona elvhez való ragaszkodás határozta meg az 1867-es kiegyezés alapfeltételeit is. Amint a kiegyezésnek megfelelô intézményrendszer kiépült, Magyarország lett a liberális nemzeti jogállam modellje a 19. század második felének Európájában
Magyarországon sűrűsödtek össze és csapódtak ki a 20. század elején Európa politikai, gazdasági és társadalmi gondjai. Nincs ebben semmi rendkívüli, hiszen itt van Európa földrajzi közepe, itt találkozik össze Európa valamennyi népfaja, nyelve, és hagyománya, itt vívták három évszázadon át a legtöbb háborút a vallási, nemzeti és társadalmi szabadságért és itt szervezôdött át Európa egyik legrégibb keresztyén kényszerhatalma a legkorszerűbb nemzeti jogállammá. Dobai szóhasználatát követve a 20. századot a gyűlölet századának nevezhetjük. Negyvenes éveinek elejére a szabadság és kényszer egyensúlyát jelentô európai jogrendnek az alapja, a keresztyén értékrend elveszítette addig meghatározó szerepét. Uralkodóvá vált az egyéni érdek önzés-rendszere, ami az emberiség egészét végzetes összeomlásba sodorja. A magyar nép most a 21. század elején egyre mélyülô válságba kerül. Ennek jelei szemlátomást súlyosabbak, mint a más nemzeteket sújtó válságtünetek. Érzékenységünk miatt minden jobban sújt bennünket. De elszenvedett veszteségeink segíthetnek abban, hogy jobban felkészülhessünk a 21. század borzalmakkal fenyegetô évtizedeire és már akkor az újrakezdéssel foglalkozhassunk, miközben mások még a régi, járhatatlan utakon kísérelnek meg valahová jutni
A legnagyobb parancsolat Ahogyan Dobai István részletesen tárgyalja, a 16. században a keresztyénségnek az európai gondolkodást meghatározó szerepe gyengülni kezdett. Ennek fô oka az, hogy az értelmiség ettôl az idôtôl fogva nem kapott az egyháztól megfelelô szellemi útmutatást. Így sok nagyszerű eszköz, amely a keresztyén szellemiség társadalmat átjáró, alakító erejének gyümölcseként jelent meg, fejlôdött ki, megfelelô szellemi vezetés hiányában lassan az ember kárára vált. Bár a reformáció folyamatos lelki és szellemi megújulásra, a Szentírás állandó figyelmes tanulmányozására és minél teljesebb megértésére törekedett, ezt a feladatot nem teljesítette Krisztus egyháza. Nem sikerült a Szentírás korhoz szóló üzenetét felfogni és közvetíteni az emberek felé. Gyengülni kezdett az emberek vallásos hite, egyre kevésbé figyeltek Istenre és jó ideje már csak az anyagi világ, a gazdagság, a haszon az érdekes. Európa ma már hallani sem akar a keresztyénség alapelveiról. De ahogy nehezednek az idôk, lassan megértjük, mi volt az, amit a Szentírásból már vagy négyszáz évvel ezelôtt vagy még korábban észre kellett volna venni, értelmezni kellett volna és a mindennapok műveltségébe be kellett volna építeni. Amit a következôkben tárgyalunk, már nem szerepel Dobai könyvében, de annak egyfajta zárszava is lehetne
Világunk végzetes összeomlás felé sodródik. Sokféle tünete van a válságnak. Közéjük tartozik az erôforrások és nyersanyagok fogyása, a környezetszennyezés, a termôtalaj gyors pusztulása, az édesvízhiány és a gyors felmelegedés, amit nagyon valószínű emberi tevékenység okoz. Ezek mögött végsôsoron az emberiség szellemi úttévesztése áll. Ha tôle telhetôen megfelelôen viselkedett volna és viselkedne az emberiség, nem fenyegetné az összeomlás sôt akár a teljes kipusztulás veszélye. Nem egy gondolkodó úgy véli, az emberiség pusztulása törvényszerű, hiszen az ember úgy viselkedik, mint egy állatfaj, amelyik számára kedvezô helyre kerülve és ott túlszaporodva a végsôkig kihasználja környezete erôforrásait, majd miután felélt mindent, elpusztul. Különösen itt Európában az ipari forradalom kibontakozása óta történtek azok, amelyek a világválság közvetlen elôidézôinek tekinthetôk
Ám az ember nem egy volna az állatok közül. Értelmes, gondolkodó lény, amely képes a jövôrôl is gondolkodni. Éppen ez a görög nyelvben az antroposz szó eredeti értelme, messzire tekintô, látó, ez az ember. Isten saját képmására, magához hasonlatosnak teremtette az embert. Hatalmas erejű kijelentés ez, megmutatja, mi is az ember valójában. Ezen természetesen ne azt értsük, hogy testileg volnánk Istenhez hasonlóak. Alkotásra képes és kész az ember, ez a hasonlóság meghatározó eleme. Istenéhez hasonló az értelmünk és szabadok vagyunk, azaz nem vagyunk teljesen meghatározottak, ezek az alkotásra való készséghez szükséges fôbb emberi adottságok. Isten az embert a föld urává, gondviselôjévé tette. Meg is mondta a Teremtés könyvében, mire kapta: hogy mívelje és ôrízze azt (1 Móz 2,15). Nagy a feladat. Alakítsuk a világot, alkossunk benne, de úgy, hogy közben Isten teremtett világának rendjét, összhangját meg kell ôríznünk. Lehetséges ez az istenképű, azaz értelmes és szabad ember számára. De az ôrzés feladata igencsak összetett. Ugyan Isten jó világot alkotott, de a világ rendje nem eleve adott, bármilyen körülmények között fennmaradó. Alkotóképességeivel olyan adottságokat kapott a teremtésben az ember, hogy akár a föld rendjét is képes komolyan megbolygatni
Istent nem okolhatjuk azért, amit tettünk. Isten nyugodtan rábízhatta az istenképű emberre a világot. Annyira értelmes az istenképű ember, hogy fel tudja fogni, Isten jót teremtett, megbízhat Istenben, a teremtett világ jóságában. Ám azt is felismeri, hogy ez a rend felborítható és éppen ezért vigyáznia kell, mit cselekszik. Tudja magáról, hogy tévedhet. Ezért mindig alaposan mérlegel, mielôtt cselekszik. Ha ugyanis itt és most tesz valamit, az nemcsak itt és most hat. Lehet, hogy akár nemzedékekkel késôbb, másutt lesz ennek hatása. Éppen ezért az embernek minden szándékát jól meg kell fontolnia. Mit szólna ehhez Isten, milyen hatással van a tervezett művelet a teremtett világra és mit szól mindehhez a többi ember. Továbbá az istenképű ember számára világos, hogy még alaposabb megfontolások alapján döntve is melléfoghat. Ezért alázatosan viselkedik, nem öntelt. Folyamatosan ellenôrzi, mire vezet az, amit már megtett. Így idôben abbahagyhatja, ha melléfogott és akár jóvá is teheti amit elrontott. Ilyen módon viszonyul az istenképű ember a környzetéhez. Mondhatjuk, az istenképű ember a világ teljességében él és azért vállalja a felelôsséget. Ha az ember így viselkedik, akkor valóban műveli és ôrzi a világot, ahogyan Isten elrendelte számára. Ezért a műveld és ôrizd mondást Isten legnagyobb parancsának tekinthetjük. Valamennyi egyéb Isten által adott szabály és törvény, mint a Tízparancsolat is, mind ennek a legnagyobb parancsnak a teljesítését segíti
Azonban rettenetes dolog történt az emberrel, amit a Szentírás a bűnbeesés történetével ír le. Ha a bűnbeesés történetét olvassuk, alapvetô eleme az ember Isten iránti bizalmatlansága. De a bizalmatlan ember egyúttal bizonytalan is, fél, nem érzi biztonságban magát. Ahogy a bűnbeesés története leírja, az ember rejtôzne. Ha az ember veszélyben érzi magát, viselkedését nem az értelem, sokkal inkább az ösztönök irányítják. Emiatt már nem a világ egészében él, hanem annak csak egy kis tartományában, ahol biztonságban érezheti magát. Ám ha az ösztönök vezérlik az embert, már nem lesz szabad, hanem annyira korlátozottá válik, mint az állat. Használja ugyan az ember az értelmét a bűnbeesés után is, de fôleg arra, hogy az ösztönök által adott törekvéseit, igényeit, érdekeit kiszolgálja. Értelmére így csak kisebb mértékben támaszkodik, nem a világ egészére, annak jövôjére tekint, hanem csak az itt és mostra. Szabadságát vesztve és az értelmével csak korlátozottan élve az ember elvesztette istenképűségét. A bűnbeséssel istenképű emberbôl a legértelmesebb állattá váltunk
Legértelmesebb állatként roppant veszélyesek vagyunk. Értelmünknél fogva nagyon sokféle átalakításra vagyunk képesek. De nem a világ teljességében, hanem csak a magunk kisebb világában élünk. Ösztöneinket követjük, sodródunk és nem törôdünk azzal, mi lesz nagyobb távlatokban tetteink következménye. Emiatt félelmetes mértékben romboljuk a teremtett világot. Amit csak lehet, el- és felhasználunk, leaszfaltozunk. Pusztítunk és egyszerűen nem érdekel bennünket a jövô. Nem hiába óvott minket az Úr attól, hogy elbizakodva mindentudónak képzeljük magunkat: De a jó és gonosz tudásának fájáról ne egyél; mert azon a napon ejéndel arról, bizony meghalsz (1 Móz 2,17). Ez készül most beteljesedni rajtunk. Nemcsak saját bűneinkért, elôdeinkért is bűnhôdni fogunk. Nem sokáig folytathatjuk azt, amit teszünk
Valamennyi nagy vallás éppen a legértelmesebb állatként való viselkedéstôl, így a biztos pusztulástól óvja az embert. Nézve a törvényeknek élô vallásos zsidót, valamennyi cselekedete elôtt mérlegelnie kell, mit mond az adott esetre a törvény és eszerint kell döntenie. Azaz használnia kell az értelmét és utána szabad döntést kell hoznia. Mindez az istenképűséget erôsíti benne. Keresztyénként Krisztus példáját követve kell élni, a krisztusi tanításokat szem elôtt tartva kell viselkedni. Belénk kell hogy égjen Krisztus példája, hogy már a bensônkbôl is csak a jó áradjon belôlünk és értelmünket használva szabadon is kövessük Ôt. Az iszlám Isten tanításainak ismeretét és Isten akarata iránti feltétlen engedelmességet követel. Mivel a hindu tudja, hogy az ember elméje homályossá vált, minden egyes ember feladata, hogy értelmét, gondolkodásának tisztaságát tôle telhetôen minél magasabb szintre emelje. Így az ember erôforrásait inkább önmaga tökéletesítésére fordítja, semhogy ösztöneit követve legértelmesebb állatként nekiessen másoknak és természetes környezetének. Ha a kínaiakat nézzük, a a világ rendjét és a hagyományokat mélységesen tisztelô vallásos gondolkodásuk megköveteli, hogy az ember mindig mérlegelje, a taonak és a hagyományoknak megfelelô-e az, amire készül
Ha keressük, az emberi társadalom melyik területe az, ami kifejezetten erôsíti bennünk a legértelmesebb állatot, akkor az a csak a gazdaságra figyelés, az anyagiak bálványozása. Mindig a pillanat dönt a piacon, az adott percben érvényes az árfolyam, részvény, vételár. Ha a társadalom hagyja, akkor egy idô után szinte minden egyes döntést meghatározóan a pénz, a pénzre válthatóság fogja megszabni. Minden más mellékessé válik, sorvadásra van ítélve, megromlik a lét. Hatalmasan felpörög a gazdaság, de ennek ára a véges erôforrások elpocséklása, a környezet elszennyezése, azaz az emberi létfeltételek felszámolása
Bár az ember elôtt ott volt és van a legnagyobb parancsolat és néhányan fel is ismerték és különbözô módon megfogalmazták, mekkora veszély fenyegeti az embert, az emberiséget, a legértelmesebb állatként viselkedôk, a percemberkék erôsebbnek és sikeresebbnek bizonyultak. Lesöpörték az aggodalmaskodókat, gyengítették és sorvasztották a vallásos gondolkodást és a diadalmaskodó, a természetet legyôzô embert hirdették mindenütt. Csak az utóbbi évtizedekben kezd világosabbá válni, micsoda zsákutcába kerültünk. Minél hamarabb észhez térünk, annál nagyobb az esélyünk a túlélésre. Csak az Istenhez megtérô, istenképűségre törekvô emberek közösségének lehet reménysége a folytatásra.