Vitaindító I.

Töprengés az alkotmányról

Kartális alkotmány és történelmi alkotmány elvi különbségének természetéről

Alapul vélve a két alkotmánytípus szellemiségének különbségét

Érintve a személy fogalmának jelentősége az alkotmány témakörében

2022 05 25-i rendezvényt követően átfésülve

1990-ben és azt követően úgy tűnt, hogy a magyar alkotmányosságot (történelmi alkotmány) nem fogják tekintetbe venni a rendszerváltás menetében.

Kevesen gondoltak arra például, hogy kívánatos volna egy „alkotmányos piacgazdaságot” célzó egyezséget kötni (de legalább arra törekedni) a jövőt illetően. A piacgazdaságról sokat volt szó a rendszerváltás során. No de hogy mi az alkotmány, arról kisebb volt az érdeklődés.

Ezt a kérdést kezdte feszegetni az „Alkotmányos piacgazdaságot !” (alkotmányos elvű társadalmi egyezséget) című, 1996-ban készült tanulmány, amely végül Püski kiadónál jelent meg 1999-ben.

Akik a történelmi alkotmányt mégis szóba hozták a rendszerváltáskor – azok a jogfolytonosság elvét hangoztatták. Azonban az események kikerülték a történelmi alkotmány lehetőségét, ami miatt elbizonytalanodott, hogy mit is értsünk alatta – mi, manapság, a jövőnkre gondolva.

Ez a tanulmány a történelmi alkotmány vélhető funkcionális, fogalmi előnyeit vetette fel, amely jól erősítheti az ország politikai, gazdasági, társadalmi magára találását, eredményességét. Ezen meggondolás alapján létre jött az Alkotmányossági műhely és fórum társaság 1999-ben a Magyarok Világszövetségének munkacsoportjaként, majd 2000-től onnan kiválva önálló egyesületként.

A 2011-es alaptörvényben említésre került a történelmi alkotmány, annak vívmányai, sőt jogforrásként is hivatkozik rá. Azonban önmagában ez egy elvi lehetőség a történelmi alkotmányban rejlő jelenkori sőt jövőbeni lehetőségek kibontakoztatására (életre keltésére). Érvényesülő, viszonylag elterjedt szemléletnek elsősorban a történészi és jogi tekinthető, lásd például az „Ez itt a kérdés” c. TV-műsor „Aranybulla 800” című, 2022 04 25-i adását.

Felmerül, hogy megváltozott korunkban, a történelmi alkotmány keletkezésének, eddigi fejlődésének korszakaihoz képest megváltozott mai szemléletmód felől közelítve mit találhatunk a történelmi alkotmányunk aktualitásáról (lásd azt az alkotmány-definíciót, hogy „az alkotmány a nemzet államalkotó akarata”).

Még tovább lépve a nemzet úgy is meghatározható, hogy az a szuverén személyek közössége. Itt most nem az a kérdés, hogy gyakorlatilag milyen társadalmi rangok, pozíciók birtokosait nevezhetjük jeles, úgymond nagyhatalmú stb személyeknek, hanem hogy elvileg (filozófiailag sőt ontológiailag) mit érthetünk személy alatt? Elvileg mit érthetünk szuverén személyek közössége alatt (azok aktuális társadalmi tisztségétől függetlenül)? Mai szóhasználattal mit érthetünk alkotmányos identitás és annak érvényesülése alatt?

A „személy” fogalma kapcsán (amely évezredek óta meghatározó fogalma az európai kultúrának) sokakban elsősorban az „isteni személy” fogalma merül fel. És a Szentírás, a teremtéstörténet (megteremtette Isten az embert a maga képmására). Nyilvánvaló, hogy ez a kijelentés nem az ember testi adottságaira vonatkozik, hanem arra, amit például a személy fogalma alatt érthetünk.

Modern tudománytörténeti korszakok értelmezési módszerei nem kérhetők számon a tudomány-előtti keletkezésű több mint ezer éves Szentírás szövegén. Sem a majd ezer éves alkotmányunkban szereplő kifejezéseken (mint pld szentkorona, a szentkorona mint személy, sőt mint élő személy, stb)

Különböző természetű szövegtípusokkal állunk szemben (vallási, közjogi, filozófiai), amelyeknek a személy egyaránt fontos alapfogalma. Szembe kell nézni azzal, hogy mondhatni eredendően metaforákban illetve különböző típusú metaforákban fogalmazunk ősidőktől fogva.

Közbevetőleg:

A különböző szerepű, természetű, egymás számára feltétlen metaforikus szövegtípusok vegyes világából mint kagylóban a gyöngy különült el az ógörög időkben a kétértékű logikára alapozó egzakt, axiomatikus fogalomhasználat. Kezdetben pld Euklidesz matematikájában, majd ellenőrizhető természettudományos tényekre alapozva Galilei korától.

Ha nem csak a természettudományokra gondolunk, akkor is nagyot változott az emberi metafora- vagy szimbólumkezelés. Ez nem jelenti azt, hogy elvesztette volna értelmét például a bibliai bűnbeesés története, amely lényegében erkölcsi tanítás, magyarázat. De azzal mindenképpen szembe kell nézzünk, hogy azóta talán éppen a Krisztusi tanításoknak köszönhetően kapott erőre az emberi alkotás tudata.

Isten teremt, az ember alkot. Isten mindenható, az ember felelősen szabad akaratú és mégis a „vak sorsnak” kitéve esendő, azaz sem testi-lelki bensőjét tekintve nem tökéletes sem a sorsát nem tudhatja determinálni. És mégis „küzdve küzdő” a természete.

Az emberi cselekvés nem jelentéktelen, nem értéktelen. A talentumok példabeszéde jut eszembe leggyakrabban. Felelősek vagyunk azért hogy mit kezdünk életünk lehetőségeivel. És meg kell találjuk az arányt, a viszonyt a legrégibb tanítások (mint a teremtéstörténet) és a legmodernebb felismerések, sőt feladatok, tennivalók között.

A paradicsomi történet például egy letűnt, elveszett aranykor ideájának nyelvezetén fogalmaz. Ez egy sajátos, visszatekintve ma, számunkra metaforikus szövegtípusnak tekinthető. Amelyet azonban nem hagyhatunk figyelmen kívül, ugyanakkor amelynek figyelembe vétele nem mentesíthet saját aktuális „idea-gondozási” faladataink alól.

Madách ember tragédiája a paradicsomi történetet az elveszett aranykori emléket mint inspirációs mintát kezeli. Ne terheljük túl magunkat. Ne képzeljük Istennek magunkat. De azzal szembe kell nézni, hogy vannak sajátos emberi feladatok, amikben létre kell hozni korábban nem volt dolgokat, vagy ideákat kell megvalósítani, sőt ideákat kell tovább érlelni életünk során.

Ez nem kerülhető ki. Ez nem jelentheti az ideák rombolását. Például az a megfogalmazás, hogy a szentkorona szűz Mária oltalma alatt áll, tehát aktuálpolitikai indíték szolgálatába nem állítható, az alkotmányos szemléletünk egy alapvető szimbóluma, metaforikus, élmény-szerűen hangulatos megfogalmazása.

Lehetünk szerencsések vagy szerencsétlenek, ügyesek vagy ügyetlenek stb-stb, de nem térhetünk ki az ideákat tudomásul vevő, érlelő feladat elől – az alkotmányosság kérdésében sem.

Az alkotmányos ideák árnyalásában, finomításában a „természetjogi” hivatkozás az emberi felelősség más szintjének tudomásul vételét jelenti, mint amit a napi érdekérvényesítésben veszünk alapul. Az a megfogalmazás, amely az isteni törvények, majd a természettörvények mibenlétét feszegeti (tekintélyalapú automatikus hangoztatásuk helyett), nem az isteni törvények tagadását jelenti, hanem az emberi felelősség, kikerülhetetlen alkotási szerepkör kötelezettségének tudomásul vételét.

Az elemzés nem rombolás. Az újdonság nem feltétlen a régi szétverése. Amint egy régi épület állagának óvása, új funkciókra alkalmassá tétele nem feltétlen a régi épület romba döntésével jár.

A „hivatalos” gondolkodás az alkotmányról nem nagyon foglalkozik a személy és alkotmány fogalmának kapcsolatával – például azon alkotmány-definíciót alapul véve, hogy az alkotmány a nemzet államalkotó akarata.

Kocsis István író, számos a történelmi alkotmány mibenlétével, fejlődésével, eredetével foglalkozó könyv szerzője messzire megy egy maga választotta úton. Ő a szakrális király ősi fogalmáig jut el egészen a magyar népmesék világáig hatolva. Ezek a források, ezek is a források részei. Azonban amikor arra hívja fel a figyelmünket hogy a szentkoronát a szakrális királyok jogutódjának tekinti, akkor a szentkoronára esküt tevő uralkodó mellett a szentkoronára esküt tevő hatalmat elfogadó nemzetről is beszél. Amint ő szokta hivatkozni, a szentkoronához való viszonyát sem a fő sem a tagok nem határozhatják meg például szavazással, forradalommal, egyéb hatalmi művelettel.

A szentkorona Kocsis István meghatározásával a szakrális uralkodó személyének  örököse, és a szakrális királyt tudomásul vevő szakrális közösség ontologikus teljességének képviselője.

Innen közelítve tekinthetjük a közösségi létet kifejező (képviselő) „élő személynek” a szentkoronát. A szentkorona tagjai is személyek (mind az uralmat gyakorló fő mind az uralmat elfogadó tagok), akik egy (a szentkoronában megjelenített) kvázi személy közösséget alkotnak.

Innen tekintve kulcskérdése a magyar alkotmányosságnak, hogy mit érthetünk általános elvi értelemben személy alatt, mert az alkotmányosság egyik kritériuma, hogy mennyiben veszi figyelembe a személy mivoltot, a személy természetét stb-stb.

Az úgynevezett kartális alkotmány és történelmi alkotmány elvi különbsége

Problémafelvető áttekintés az alkotmány fogalmáról

két alábbi írásból kiindulva

·         Zétényi Zsolt: Történeti alkotmányunk vívmányai és a 2011. évi alaptörvény (Kairosz 2015)

·         Kocsis István: Trianon avagy passiójáték a XX. században (Napkút kiadó 2021)

Mindkét szerző nagyon jelentősnek és aktuálisnak tartja történeti alkotmányunk emlékét, sőt aktualitását. Ezt az aktualitást, egyáltalán a történeti alkotmány értelmezését azonban különbözőképpen közelítik meg.

·         Zétényi Zsolt jogászként jogi konkrétumokból kíván kiindulni. Mennyiben tekinthető aktuálisan jogforrásnak a történeti alkotmány és ha igen, akkor miként hivatkozható meg? Ehhez hajdani kodifikált joganyagot válogat, szemléz és azok aktualitását tárgyalja.

·         Kocsis István író, történész is nagyra tartja a kodifikált jogi emlékeket, azonban ezeken a katalogizálható konkrét jogi emlékeken túlmenően belemélyed azok kulturális, identitásbeli logikájába, forrásába, gondolkodási jellemzőibe, szimbólumhasználati hajdani sajátságaiba.

Áttekintés az alkotmány mibenlétéről

további ismert véleményekre támaszkodva

Van az alkotmány fogalmának kétféle sarkosan különféle definíciója, ami igen szembetűnő, vízválasztónak mondható.

·         Az egyik, amelyben az alany az állam, amely ha jónak látja önmagát korlátozva alkotmányt „hoz létre” vagy fogad el vagy vesz tudomásul – szó szerint Kukorelli István 1999-2008 közötti alkotmánybíró által szerkesztett „Alkotmánytan” c. egyetemi tankönyv első mondatát idézve: „…az állam önmagát korlátozva biztosítja polgárai számára az alapvető jogokat…” (Osiris kiadó évente 1992 óta, idézve 2006-ban).

o   Bővebben az idézet: „Az alkotmány közkeletű fogalma napjainkban különleges törvényt jelent, olyan alaptörvényt, amelyben az állam önmagát korlátozva biztosítja polgárai számára az alapvető jogokat, megszabja a hatalom gyakorlásának törvényes kereteit és szervezetét.”

·         Horváth Attila, aki 2016-tól alkotmánybíró a Barna Attila - Horváth Attila - Máthé Gábor - Tóth Zoltán József MAGYAR ÁLLAM- ÉS JOGTÖRTÉNET című kötetben (Nemzeti Közszolgálati Egyetem Közigazgatás-tudományi Kar Budapest, 2014) sokkal árnyaltabban fogalmaz A történeti alkotmány és a chartális alkotmány fogalma c. fejezetben, de ő is alapvetően jogrendszeren belüli jogágról ír:

Az alkotmány egy állam jogrendszerén belül a legmagasabb szintű jogi norma, amely még a törvényalkotót is köti. Meghatározza az állam és a társadalom viszonyát, biztosítja a személyes szabadságjogokat, a jogegyenlőséget, szabályozza az államszervezet felépítését és működését.

Az alkotmányjog mint jogág a chartális alkotmányok korától kezdve különült el a közjogon belül. Formális értelemben minden olyan intézmény jogi szabályozása tartozik ide, amelyeket az alkotmány szabályoz, és sarkalatos törvényekben nyerik el részletes rendezésüket.

Az alkotmányjog állandóan fejlődik, mert az emberek közössége egyre többet vár a társadalomtól és az államtól. Egyre több intézményes garanciát építenek ki az állampolgárok jogainak védelme érdekében és az államhatalom esetleges visszaéléseivel szemben. A modern kor pedig már a társadalmi életviszonyok folytonos javítását is elvárja az állami intézményektől.

Tovább olvasva, pár bekezdéssel később:

Szilágyi Dezső igazságügy-miniszter az alábbiakat mondta a képviselőházban: „Nem abban a betűben, ami az alkotmányban van megírva, van az igazi és legfontosabb biztosítéka egy nemzet önállóságának és függetlenségének, hanem abban az erőben, amely a törvényben megírt függetlenséget és az abban biztosított jogokat és szabadságjogokat érvényesíteni tudja. ”

A történeti alkotmánynál viszont kétségtelenül nehézséget okoz, hogy nem lévén egységes szerkezetbe foglalva, nehezebben ismerhető meg, mint az úgynevezett chartális alkotmány. A többszáz év alatt született jogszabályokat a jogtudománynak kell rendszereznie és értelmeznie.

Még tovább olvasva:

Magyarországon az országgyűlés viszonylag folyamatos működése révén a törvény primátusát mindvégig megőrizte. (Az első századokban csak szubszidiárius volt!) Ezt az elvet deklarálta az 1791. évi X. és XII. tc. Ennek következtében nem kellett eltérő jogforrási elvet alkalmazni az úgynevezett alaptörvényekre (lex fundamentalis). Fundamentális törvényekre az abszolút kormányzat alatt álló országokban hivatkoztak, például Franciaországban az 1570-es évektől és a Habsburgok örökös tartományaiban, ahol az uralkodó szuverén módon alkotta a legmagasabb szintű jogszabályokat. Nálunk csak tartalmuk és nem a jogforrási hierarchiában elfoglalt helyük miatt emelték ki a 17. század óta sarkalatos törvényeknek (leges cardinales) tartott legfontosabb törvényeket (lásd: 1741. évi VIII. tc.), mondván, mert ezeken a törvényeken az alkotmányunk „mintegy sarkain fordul”.

A sarkalatos törvények egésze mint „alkotás” akkor vált nyilvánvalóvá a magyar rendek előtt, amikor II. József nem csupán egyes törvényeket, hanem azok összességét támadta meg. Ekkor észlelték, hogy a törvényes állapot a nemzetnek milyen fontos tényezője és alkotórésze. A „constitutio” szót először Bihar vármegye használta modern értelemben (alkotás) 1786-ban, II. József radikális reformjainak évében. (Werbőczy István Hármaskönyvében még a „status publikus”[nem c-vel?] (közállapot) megjelölést használta.) A fogalom tisztázását segíthette az is, hogy a francia rendi gyűlés is constituálónak, alkotmányozónak nevezte magát. Az alkotmány szót Széchenyi István alkotta a részvény, részvénytársaság, alapítvány stb. jogi műszavainkkal együtt. Jelentése: alkotás az ember szellemi-fizikai tevékenysége révén.

Horváth Atilla tehát meghivatkozza Szilágyi Dezsőt idézve mint az alkotmány biztosítékát a szabadságjogokat érvényesítő nemzeti erőt – ami kétségtelenül jogon kívüli, jogot meghatározó tényező.

Ha jól látom azonban nem megy tovább. Az „államalkotó akarat” kifejezés nem található könyvének szövegében. A Szilágyi Dezsőtől idéző szövegben szereplő erő és a történelmi alkotmányt definícióban az államalkotó akarat némileg különböznek egymástól adott esetben. Az erő potenciált, lehetőséget jelöl, az akarat pedig aktualizáló szándékot, igényt, identitást. Ennek a kiélezett szembeállításnak a továbbiakban lesz értelme.

„Az alkotmány a nemzet államalkotó akarata” definíció (amely nem tudom mikor keletkezett, kinél fordult elő először) lényegében tér el a kartális alkotmány Kukorelli István könyvéből idézett meghatározástól.

„Az alkotmány a nemzet államalkotó akarata”  meghatározásban az alany a nemzet, amely az alkotmányosságot számon kérheti az államon (tehát nem az állam az alany, amely ha úgy látja jónak akkor korlátozza önmagát de dönthet úgy is hogy nem korlátozza és ehhez elég ha csak mulaszt!).

Formálisan a nemzetet a magyar alkotmányos hagyományban a szentkorona jeleníti meg (amit Trianon után kezdtek nagybetűvel írni, mintegy dacból, holott közjogi kifejezésként korábban olyan szakkifejezésnek számított az írásmódban mint állam, adó stb - Corpus Juris Hungarici, KJK Kerszöv CD, 2000 jan 1.)

A kartális alkotmánynak nevezett alaptörvény a jogrendszer része, a nemzet államalkotó akarataként meghatározható alkotmány viszont a jogrendszeren kívül álló tényező – amit a jogrendszernek figyelembe kell vennie.

Horváth Attila könyvéből idézett szövegben szembetűnő az alapvető különbség az alaptörvény és a sarkalatos törvény között. Eszerint az alaptörvény a mechanikus jogforrási hierarchia csúcsán áll, aminek eredete például az abszolút uralkodó által szuverén módon alkotott törvény.

A jelenlegi magyarországi helyzet tehát felemás formailag. Alaptörvényt hozott az országgyűlés, amely hivatkozik a történelmi alkotmányra mint jogforrásra. Ebben a felemásságban az ország egészének felemás külső és belső hatalmi, politikai, kulturális, egyéni és közösségi identitás-állapota képeződik le.

·         Pokol Béla, aki 2011 óta alkotmánybíró, az Alkotmányozás és Szent-Korona-eszme (JOGELMÉLETI SZEMLE 11 : 3 pp. 2-8. , 7 p. - 2010) c. írásában:

„…. az ősi magyar íratlan alkotmány követelményeinek megőrzése, illetve a Szent Korona-eszme nemzeti identitásban játszott szerepének fontossága miatt fel kell venni ezt az új alkotmány preambulumába. Ha az idők jobbra fordulnak egyszer, a megőrzött eszmét még fel lehet használni, de ehhez a magyar gazdasági erő, a kultúra, médiaviszonyok és nem utolsósorban a népesedési viszonyainkban kellene fordulatot elérni.”

A 2011-es alaptörvény preambulumába egy évvel később felvételre került az ősi magyar alkotmányra utalás, sőt annak jogforrási megjelölése is az R) cikkben. Az sem kétséges, hogy „a magyar gazdasági erő, a kultúra, médiaviszonyok és nem utolsósorban a népesedési viszonyainkban kellene fordulatot elérni”.

Azonban van egy önálló tényezőként tárgyalható szempont. Miért lehet fontos számunkra a történelmi alkotmányos hagyomány? Pusztán mint közösség-szervező erő? Mint egy sportklub szurkolóinak közösség-élménye? Vagy vannak olyan sajátos vonásai is a magyar alkotmányos hagyománynak, a szentkorona eszmének, amik kiemelik az egyéb „közösség-képző” hatások közül?

·         Békési Sándor: „Személy és út” - a krisztusi út és a népmesei legkisebb fiú útja (Alkotmányossági Műhely, 2021 előadás) mutatja be, hogy az eszmei személy fogalmához egy életút-modell kapcsolódik a magyar hagyományban, a népmeséinkben is kimutathatóan - amely életút-modell olyan értékeket, életelveket fogalmaz meg, amelyeket Kocsis István is tárgyal az alkotmányos felfogásunkat megalapozó szentkorona eszme eredete és története magyarázatában (legutóbb a Trianon avagy passiójáték a XX. században c. könyvében - Napkút kiadó 2021).

A lényeg a szentkorona-eszme történetének, formálódásának megrajzolása, hogy az időtlen elvek miként kaptak szerepet az alkotmányosság valós folyamatában – utólag számunkra is érthetővé téve az elmúlt ezer évben számos történeti talányt, hogy miben nyilvánult meg, mi is volt a szerepe mai szóval „alkotmányos identitásunknak”, másként a szentkorona eszmének.

Az elmúlt ezer év történelmünk a keresztény Európába ágyazottan zajlott. És mi volt előtte? Mik voltak a mélyebb hagyományok, megelőző eszmetörténeti sajátosságok?

Kocsis István munkamódszerében sajátosan ötvöződik a színházi szerző dramatikus munkamódszere a kijelentéseit gondosan adatoló oknyomozó történész körültekeintésével. Célja ha jól értem a sajátosan magyar körülmények között kiteljesedett „közéleti szakralitás” útja, azon a magyar alkotmányos identitás, lelkiség tetten érése, felmutatása - ami nélkül, aminek ellenére nem tudja elképzelni a nemzet jövőjét. Nem tudja elképzelni illetve minden tőle telhetőt megpróbál megtenni, hogy valamiképpen mint a passiójátékban a megpróbáltatások lelkünkben értelmet kapjanak és ne csupán az értelmetlen vég veszélyét vetítsék előre.

·         Zétényi Zsolt már említett Történeti alkotmányunk vívmányai és a 2011. évi alaptörvény (Kairosz 2015) c. kötetének 36-37. oldaláról a következőt emelem ki:

„….. A jogfolytonosság 1944. március 19-től való megszűnése, azaz történeti alkotmányunk idegen megszállások miatt bekövetkezett felfüggesztése a következő korszakot megfosztotta legitimitásától.

Mindazonáltal meg kell különböztetnünk a jogszabályok létezését azok hitelességétől, alkotmányosságától. Az önkény-uralomban létrehozott jogszabályok sok évtizedes létezése életviszonyok tömegének létrejöttét is jelenti, s a jog világában helyreállítás végrehajtása annál nehezebb, minél több (gazdasági, kereskedelmi, ingatlanforgalmi, vagyonjogi) életviszony változott meg az adott szabály alapján, minél régebbi a szabály. Ezért nem követett el hibát a kilencvenes évek jogalkotója akkor, amikor általában igazságtalanul okozott károkról s azok reparálásáról, s nem expressis verbis jogtalanságról s eredeti állapot visszaállításáról rendelkezett. Más kérdés, hogy óriási hiba, igazságtalan döntés volt a kárpótlás eljelentéktelenítése és az eredeti állapot visszaállításának kizárása olyan jogviszonyokból, amelyekben az végrehajtható lett volna, például még meglévő, jóhiszeműen, ellenérték fejében történt elidegenítés nélkül létező életvitel céljára szolgáló államosított ingatlanok (lakóházak, termőföld, stb.) visszaszolgáltatásával.

Az idegen nagyhatalmi megszállás ténye 1944-ben azt a megállapítást követelte meg a nemzeti szuverenitást hordozó választott szervtől - amire igen későn, 1910-ben  <<<(((2010-ben az alaptörvényben?! -FÁ)))>>> volt lehetőség -, hogy ebben az időpontban megszakadt a jogfolytonosság, Ez körülírtan megtörtént úgy, hogy a Velencei Bizottság is jól értette. Megállapítandó lett volna a következő időszakban hozott jogszabályok legitimitás és szuverenitás nélküli jogalkotótól való származása azzal, hogy a törvények tekintetében az országgyűlés, más jogszabályok tekintetében a kibocsátó szerv (kormány, miniszter stb.) döntött volna hatályban tartásukról vagy hatályon kívül helyezésükről, egységes elvek alapján. A keletkezésre visszamenő hatályú megsemmisítés, hatályon kívül helyezés általános szabályként nem (lett volna) követhető, csak nyomósán indokolt esetben. Ez nem lehetett akadálya „igazságtételi" jellegű kártérítési vagy más kárenyhítő, megfelelő súlyú elégtételt nyújtó törvényalkotásnak. Mindenképpen indokolt volt önkényuralomhoz kötődő időmúlás (elévülés, elbirtoklás) nyugvásának alkotmányerejű rögzítése, ami az elévülés tekintetében meg is történt. A múlttal való szembenézés esélyei és lehetőségei a meghozott alkotmányerejű szabályok tükrében igen kérdésesek.”

Ezt a szövegrészt olvasva a napjainkban sokat emlegetett „great reset” mintájára az „alkotmányos reset” vagy a korábban használt „tabula rasa” fogalma jutott eszembe. Tehát hogy az elfogadott normákat hellye-közzelkövető szabályok idővel olyan fejleményekre vezethetnek, amiket nem szabad vakon követni, amely következményeket a szabályok normákra hivatkozó alkotói, alkalmazói nem láttak előre, amelyek nem is voltak szándékukban.

A szabályok olyan eszközök a felelős emberi döntésekben, cselekvéssorokban, általában vett viselkedésben mint bármely más eszköz, szerszám. A szerszámnak nincsen önálló akarata, joga, felelőssége. Ha építünk egy házat és az idővel megroggyan bármi okból, akkor emberi feladat a veszély elhárítása, az állapot kijavítása, korrigálása (az építési szabályalkotást, sőt az építési normák mérlegelését is bele értve).

A társadalmi szabályokkal is ez a helyzet. Az ószövetségi jubileumi évek elvben 50 évenként korrigálták az adósság miatti vagyonvesztést, adósrabszolgák felszabadultak. A modern korban a korábbinál sokkal komplexebb, erősebb, automatizáltabb szabályrendszerek működnek a társadalomban. Jubileumi évek helyett társadalmi kataklizmák változtatnak az „elromlott” helyzeteken. Az alapvető szabályokat ritkán módosítják békés, valóban „igazságra törekvő” módon. Aminek egyik oka hogy gyakorlatilag alig tekinthető át a szabályozás rendszere és annak következményei (a „nincs igazság” kiábrándult tehetetlenség érzete, elidegenedett keserű frázisa is ezt fejezi ki).

A legalapvetőbb szabályokat, elveket, tételeket és egyéb szempontokat a mechanizált pozitivista modern jogrend nem tudja kezelni.

A kartális alkotmányban gondolkodók számára a „tabula rasa” mindig földindulás-szerű megrázkódtatás, katasztrófa. Ennek jegyében zajlanak jelenkori törekvések is, a kialakult és recsegő-ropogó világunk megreformálását célzó „great reset” kezdeményezések, amelyeket csak állami szereplőkkel kívánnak egyeztetni, az államokat önálló, alanyi entitásoknak, hatalmi tényezőnek tekintve.

Az alkotmány a nemzet államalkotó akarata definíciót követő felfogásban viszont az alany a nemzet, a nemzet élő közössége (a nemzet alkotmányos tudatát a szentkorona eszmében megfogalmazva). A szentkorona eszme nem alkalmi reformok, átalakítások, a nemzet előtt titkos hatalmi paktumok ideológiája. A szentkorona eszme nincsen „resetekhez” kötve. Aktualitását, rendező elv jellegét nem veszíti el elcsalt rendszerváltási alkalmak elmúltával.

A szentkorona eszmén alapuló alkotmányt, alkotmányosságot alapvetően ne csak azért tekintsük „rugalmasnak”, mert rugalmasan válogatva lehet kijelölni utólag a sarkalatos törvényeket a már meghozottak közül (vannak ilyen hivatkozások), hanem mert az így-úgy válogatott (válogatódott) szabályok mögött a bekövetkezett események trendjeit is alkotmányos elvekhez viszonyítva tekinti megítélendőnek, módosíthatónak.

Ha ezeket a legalapvetőbb szabályozási kérdéseket alkotmányossági kérdéseknek tekintjük, akkor nyilvánvaló, hogy azokat nem lehet teljességükben a jogrendszer részének tekinteni. Akkor nevén kell nevezni, hogy pld a jogszabály alkotó törvényhozás feladata közvetíteni (a mondjuk így) alkotmányos evidenciák, igazságok és az írott jog között.

Korábban a szakrális uralkodó feladata volt, hogy emelkedetten fogalmazva az ég és a föld között közvetítsen. Az égi igazságok (szentkorona eszme) és földi kötöttségek (hatalmi feladatok, kényszerek és lehetőségek) közti egyeztetés feladata ma is élő, eleven emberi kötelesség és szabadság.

Ahhoz, hogy szavaink minél egyértelműbbek lehessenek – kell áttekinteni, hogy végül is mit értünk alkotmány alatt, mit lehet leszavazni alkalmi többséggel és mit kell a nemzet államalkotó akaratának tekinteni, sőt ezen túl ezen államalkotó akarat kultúrája miként formálódott évszázadok ha nem évezredek alatt a szentkorona eszmévé, amelyben az Élő Égi Igazságot látjuk …., arról gazdasági erőnktől, lélekszámunktól és egyéb operatív feltételektől függetlenül is (illetve azt alapvetően befolyássolva!) nemzedékenként számot kell vetni, mint hagyományt meg kell tartani, ápolni, életünkben törekedni kell figyelembe venni, aszerint élni.

És nem fordítva, hogy ha majd elég gazdagok leszünk, majd akkor foglalkozzunk az alkotmányos hagyományunkkal, alkotmányos hagyományunk tovább élésével.

Nem úgy közelítendő meg tehát a jogi norma és általában a norma ereje, amint az Sztalin elhíresült megjegyzésből következne: „Na és hány tankhadosztálya van a római pápának?” – Hanem úgy, hogy a társadalmi szerveződés egy szintjét jelenti, amikor a normakövetés önálló hatalmi tényezővé válik. A magyar történelmi alkotmány normáinak követése egy mérlegelendő, lehetséges út, amelyre való képesség meghatározó lehet.

Fáy Árpád