Vissza a főoldalra * Csekey: Magyarország alkotmánya-előlap

Csekey István: Magyarország alkotmánya 

(Budapest, 1943 - könyvnap, Renessaince Könyvkiadó)  

BEVEZETÉS.

1. A magyar alkotmány fogalma.

I. A MAGYAR ALKOTMÁNY A KARPÁT-MEDENCE NÉPEI ÉLETÉNEK JOGI ALAPRENDJE

II. A MAGYAR ALKOTMÁNY TÖRTÉNELMI JELLEGE.

III. A MAGYAR ALKOTMÁNY TOVÁBB FEJLESZTÉSE.

2. A magyar alkotmány alapeszméje: a Szent Korona tana.

I. A KORONAESZME.

II. AZ ORGANIKUS ÁLLAMFELFOGÁS.

III. A SZENT KORONA TANA.

3. A magyar alkotmányjog rendszere.

I. AZ ALKOTMÁNYJOG FOGALMA

II. A MAGYAR ALKOTMÁNYJOG TÁRGYALÁSÁNAK RENDSZERE.

1. A magyar alkotmány fogalma.

I. A MAGYAR ALKOTMÁNY A KARPÁT-MEDENCE NÉPEI ÉLETÉNEK JOGI ALAPRENDJE^[1]. - Magyarország Európa egyik legrégibb államalakulata. 1896-ban ünnepelte fennállásának ezredik esztendejét. Mai helyét a IX. században foglalta el, de csak az 1000. évben alakult királysággá, és az ma is, bár a királyi trón nincs betöltve. Régiségre csupán az angol, a francia és a német állam előzte meg, ha Anglia keletkezését a wessexi királyságnak az angolszász heptarchiából való kiemelkedésétől számítjuk (a IX. század első fele); a másik kettőét pedig a Frank Birodalomnak a 843. évi verduni szerződéssel történt megosztásától.

A Kárpátok 1500 km hosszú félköríves várfala övezte Közép-Dunamedence olyan geopolitiai egység, hogy valósággal maga a természet jelölte ki egységes államalakulás színteréül. Aligha van még egy állam a mély lapály és az erős hegykeret előnyeivel jobban megáldva, mint Magyarország. E természetes tulajdonságokhoz járult a keleti (ma orosz) pusztavidékről ideköltözött magyarság államalkotó ereje, politikai tehetsége és uralkodási képessége. Az eredetileg két etnikumból: finnugor és török törzsekből keletkezett magyarság a Volga és a Fekete-tenger tájain századokig más népek szövetségében élt. Ezek a lovasnomád szövetségek vagy birodalmak csak politikai egységre törekedtek. Nemzeti egységük nem volt, úgyhogy az uralmuk alatt lévő népek belső szerkezetüket, kormányzási módjukat, nyelvüket, ősműveltségüket, vagyis népi egyéniségüket megtarthatták. A területnek és a népnek fentebb említett szimbiózisából keletkezett ezen a kelet-középeurópai tájon, amelyet K j e l l é n, a svéd ál1ambölcsész, kritikus zónának nevezett, az ezeresztendős magyar állam: Európának mind a határok, mind ,a politikai uralom szempontjából egyik legállandóbb és legszilárdabb államalakulata.

A Kárpátok övezte Közép-Dunamedencébe hajdan beözönlött magyarság, pusztai lovas pásztornépként, már a honfoglaláskor a középső, alföldi részeket foglalta el, a síkságot és a folyóvölgyeket kereste. Így aztán elhelyezkedésénél, valamint népi és politikai erejénél fogva is központilag tudott uralkodni a jobbára erdők s hegyek borította peremtájakon is. Az itt talált, politikailag fejletlenebb szervezetű kis népek javarészét magába felszívta, úgyhogy a középkor végén, Corvin Mátyás nemzeti királysága idején (1458-1490) az ország lakosainak száma körül-belül négymillió (ugyanannyi, mint Angliáé, vagy amennyi német élt akkoriban a földön), és ennek mintegy 80 °/o-a magyar volt. Minden olyan kísérlet, amely a Kárpátmedencében a peremvidékről vagy épenséggel a természetes határokon túlról akart politikailag uralkodni, előbb-utóbb meghiusult. Így omlott össze a XVII-XVIII. század fordulóján a csaknem százötven éves török uralom, amely csakis nagyobb erejének köszönhette hosszú voltát. A magyarság ugyanis 1526-ban Mohácsnál csak úgy eshetett ideiglenesen áldozatul a pogány veszedelemnek, hogy magára hagyatva akkor már több mint egy évszázadig harcolt a keresztény Európa védőbástyájaként. A töröktől ideiglenesen elfoglalt területekéhez hasonló sorsa lett nagyrészben már eddig is az 1920-i trianoni békeparanccsal elszakított területrészeknek, amelyek 1938 óta sorban illeszkedtek be újra a Kárpátmedence önálló és egységes politikai szervezetébe.

Ennek a földrajzi és politikai egységnek és a Szent Korona hatalmának volt a következménye, hogy Magyarországon

- rövid kísérleteket mellőzve - sohasem következtek be olyan politikai és területi tagolódások, mint a hűbéri Európában.

Ugyanez a politikai szervezettség akadályozta meg az uralkodói hatalomnak családi érdek szerint való megosztását is, ami a körülöttünk elterülő germán és szláv államok akkori gyöngeségét előidézte.

Németország erejét - mint ismeretes - a politikai partikularizmus, az ú. n. „Kleinstaaterei" emésztette, Magyarországon viszont a török-tatár ellen vívott évszázados küzdelmekben megritkult magyarság sorait betöltő idegen nemzetiségek voltak akadályai a politikai egység tökéletes kialakulásának.

A német partikularizmus utolsó foszlányait legújabban a nemzeti szocializmus politikai rendszere tüntette el. Ami a németségnek a népi elv, ugyanaz a Kárpátmedencének a politikai nemzetegység elve.

A történelem a magyarságnak, amióta ide vezérelte a Kárpátok. medencéjébe, az öncélúságon felül más, európai hivatást is jelölt ki. Sokkal többet mint a maga fajának védelme. Mint rokontalan kis nemzet rendezőjévé vált a Dunamedence sokféle népének. Már a nyelv és faj fölött álló állameszme, amelyet főleg az 1938-i Szent István-év óta - ez volt kilencszázadik évfordulója az első magyar király halálának - szentistváni gondolatnak szokás nevezni, magában hordta a kötelességet, hogy az itt élő népek életlehetőségét. biztosítsa. Így vált a magyarság kötelességévé a több feladat vállalása és a többre való hivatás. Így tölthette be népek fölötti nagy európai hivatását és válhatott Nyugat és a kereszténység védőbástyájává. Minden jogi és népi elzárkózás és öncélúság nemcsak magasabb európai hivatásunk megvalósításában lett volna akadály, de a velünk együttélő nemzetiségek kulturális, szociális és gazdasági elmaradottsága visszahatott volna a mi fejlődésünkre is.

Mindezt a többfeladatot és többhivatást csak olyan nemzet oldhatta meg sikerrel, mely a nagy keleti térségekről magával hozta az ars regnandi et gubernandi különös művészetét s a nemzetek fölötti állameszmét, azaz nem rekesztette ki magából a fajilag, nyelvileg vagy jogi szervezetükben idegeneket. A magyarság e magasabbrendű hivatásának csak olyan méltányos és egyensúlyos államkoncepcióban felelhetett meg, mint amilyen volt a Szent Korona közjogi fogadma és a politikai nemzetegység elve. Ez utóbbi értelmében a magyarság valamennyi ide utólag beköltöző népet összefoglalt a politikai nemzet fogalmába.

Ha e földterületen csak két egymásra következő évszázadban nyugalom lett volna, valószínű. hogy vérség szerint kevert, de nyelvében egységes nemzet keletkezett volna. Fajilag a magyarság így is közelebb esik a Dunamedence népeihez, mint finnugor nyelvrokonaihoz. Mivel tehát c népek egymásba olvadás és egymás közé szivárgás, valamint közös életforma és életideálok következtében mind rokonságban vannak egymással, és csak a történelem mostohasága okozta, hogy az ország népe nyelvileg nem lett egységes: a Kárpátmedence népeinek összefogását is újból létrehozhatja a vérségi rokonság, a földrajzi és politikai egymásrautaltság és összetartozóság tudata. Csakis a Szent Korona eszméjének és A politikai nemzetegység eredetien magyar koncepciójának segítségével lehetett a magyarság állam vezető szupremáciája alatt területi autonómia nélkül, kulturális, társadalmi és gazdasági önkormányzat segítségével egy államban összetartani a Kárpátok medencéjében együtt élő nemzetiségeket.

Mint a vázoltakból kitűnik, a magyar állameszme tipikusan jogi konstrukció. A Kárpát medence népei életének jogi alaprendje pedig a magyar állam alkotmánya. Bár ez az alkotmány a magyar nemzeti léleknek egyik legsajátosabb alkotása, mégsem csak a magyar fajta számára készült. A magyarságnak a Kárpátok medencéjében lakó népeket megszcrvező és kormányzó hivatása folytán alkotmányunk ép úgv népek fölötti, mint nemzetfogalmunk, vagyis az egész nemzet alkotmánya.

II. A MAGYAR ALKOTMÁNY TÖRTÉNELMI JELLEGE. - Ennek az ősrégi államnak az alkotmánya a magyar nemzeti szellem legeredetibb alkotása. Tételei sohasem voltak valamely egységes alaptörvényben, valamely alkotmány-instrumentumban rendszeresen összefoglalva. A magyar alkotmány ezeréves fokozatos, ha nem is mindig folyamatos, megszakításoktól mentes fejlődésnek az eredménye. A magyar alkotmány tehát történelmi alkotmány, amelynek szabályai a korszakonként keletkezett törvényekbe és szokásjogi megállapodásokba, nem pedig egységes alkotmánylevélbe, u. n. kartába vannak fogfalva. Ilyenképen az egész európai szárazföldön egyetlen, a világon pedig csak az angol alkotmánnyal hasonlítható össze.

A történelmi alkotmány tételei nehezebben ismerhetők fel, mert nincsenek egységbe foglalva. Viszont az ilyen alkotmánynak egyik fő erőssége, hogy nincs minden részében kodifikálva. Rendelkezései a nép közmeggyőződéseként nemzedékről nemzedékre szállva szokásjogként élnek. Az is bizonyos, hogy az írott alkotmány sokkal egységesebb, mint a történelmi alkotmánynak gyakran egymástól elütő korok eltérő jogi műveltséggel szövegezett törvényei. Ámde az ilyen alkotmánynak nem is annyira a szava, mint inkább a szelleme dönt. Mint  S z i 1 á g y i  D e z s ő  mondotta a képviselőház 1891 febr. 23-i ülésén: „Nem abban a betűben, ami az alkotmányban van megírva, van az igazi és legfontosabb biztosítéka egy nemzet önállóságának és függetlenségének: hanem abban az erőben, eltökélésben és alkotmányos szellemben, amely a törvényben megírt függetlenséget és az abban biztosított jogokat és szabadságokat érvényesíteni is tudja." A történelmi alkotmány annyira összeforr a nemzet érzésével és gondolkozásával, hogy valósággal érzelmi forrása lesz a hazaszeretetnek. Ahol az ezeréves alkotmány átment a nép szokásaiba, erkölcseibe és gondolkodásába, ott az alkotmány fennmaradását mindez sokkal jobban biztosítja, mint bármiféle alkotmányos garancia.

Az írott alkotmányok biztosítékok akarnak lenni az elhamarkodott változásokkal szemben. Ezért nevezik az ilyen alkotmányokat merev alkotmányoknak is. A merev alkotmányú államokban külön minősített törvényhozás működik. amely eltér a törvényalkotás rendes módjától. Az ilyen alap- vagy alkotmánytörvényeket csak nehezített módokon lehet alkotni, módosítani és hatálytalanítani. Ilyen nehezítések lehetnek: hogy külön alkotmányozó gyűlést (constituante) kell egybehívni, vagy népszavazásnak kell az alkotmányváltoztatást elfogadni (referendum, plebiscitum), vagy minősített szótöbbség kell a parlamentben (pl. kétharmad szótöbbség), vagy több egy másra következő ülésszaknak kell elfogadnia az alkotmányváltoztatást stb.

Ezzel szemben a történelmi és így a magyar alkotmány hajlékony, mert változtatása egyszerű törvénnyel történhetik. Az ilyen alkotmánynak minden részét a változott viszonyokhoz képest lehet módosítani és eltörölni alapjellegének megváltoztatása nélkül. Páratlan rugalmassága mindenkor alkalmassá tette a magyar alkotmányt arra, hogy a nemzet minden nagyobb rázkódtatás nélkül tegyen korszerű újításokat, ha viszonyainknak megfeleltek és az idők bírálatát már megállották. Így például 1848-ban évszázados rendi intézményeit népképviseletiekkel cserélte föl a nemzet alkotmányos úton, vagyis az országgyűlésnek és a királynak közreműködésével. Vagy például a hivatásrendi képviselet a felsőházról szóló 1926: XXII. tc.-ben hamarább testet öltött, mint bár melyik modern tekintélyállamban. A mi történelmi alkotmányunk, hajlékonyságában és rugalmasságában nem akadálya olyan intézmények átvételének és megvalósításának, amelyek az univerzalizmus eszméje szerint újjászülető világrendben tartós értéknek bizonyulnak. A nagy koreszmék és világáramlatok hatása a magyar alkotmányon is meglátszik, de ősi intézményeit a külföldi eszmék hatása alatt sohasem áldozta fel. Így volt 1920-ban is, amikor más államok valósággal az alkotmányozás lázában éltek, Magyarországon az ősi alkotmányhoz való visszatérés volt a kibontakozás útja.

Bár a magyar alkotmány nincs alkotmány levélbe foglalva, mégis egységes rendszer, amely ezer év óta állandóan integrálódik. Ereje is épen abban van, hogy nem mesterségesen keletkezett, hanem a nemzeti kultúra legnagyszerűbb és legkifejezőbb alkotása. Hű tükre a nemzet egyéniségének, lelki világának. A magyar alkotmány történelmén vezérfonálként vonul végig a jogfolytonosság elve, ami azt jelenti, hogy alkotmányunk módosítása - igen csekély kivételt mellőzve - nem forradalmi úton, hanem békés fejlődésben ment végbe az érvényes jogszabályok keretei között. Az igazi alkotmány lassan és szervesen fejlődik ki a nemzet közösségi életéből. Az alkotmánynak élő alkotmánynak kell lennie. Ilyen constitutio viva a magyar alkotmány, amely foglalata mindazoknak a törvényeknek és szokásoknak, amelyek valósággal átmentek a nemzet vérébe és gondolkodásába.

Míg az írott alkotmányok mintaképek szerint keletkeztek, így például a XIX. századbeliek belga mintára, az első világháború utániak az 1919-i -weimari német birodalmi alkotmány mására, addig a mi alkotmányunk nemcsak a magyar állam alkotmánya, hanem mind keletkezésében, mind szellemében és jellegében egyaránt egészen magyar alkotmány.

A történelmi alkotmány iránt sokkal nagyobb a nemzet tisztelete, mint olyan alkotmány iránt, amely valamely politikai irányzat alkalmi műve. Ahol alaptörvényekbe merevített alkotmány van, ott új irányzatok az egész alkotmányt félretétethetik. Ott az alkotmány csak puszta formaság, amely - ha kell - jogi úton, ha azonban így nem lehetséges, forradalmi úton vagy államcsínnyel félretolható. Míg a forradalom alúlról, vagyis a népből eredően változtatja meg erőszakosan az alkotmányt, addig az államcsínyt nem az alkotmányban meghatározott szervek együttműködése, hanem közülük csak egy hajtja végre. Így lehet ez az államfő, vagy egyedül az országgyűlés, vagy a kormány, esetleg egy győztes hadvezér, vagy egy diktátor. Igen jellemző példa a román alkotmány három legutóbbi megváltoztatása. Az 1923-i román alkotmány 129. §-ában megszabta, hogy az alkotmány csak úgy változtatható meg, ha az országgyűlés tagjainak kétharmada az ülésen jelen van, és kétharmaduk a változtatásra szavaz. Az 1938-i alkotmány azonban államcsínnyel olymódon jött létre, hogy királyi dekrétum léptette életbe, és saját maga szabta meg az utólagos népszavazást megerősítéssül. Ez a II. Károly-féle alkotmány 97. §-ában ismét úgy rendelkezett, hogy a változtatásra előterjesztett szöveget mindkét kamarának külön-külön legalább kétharmad arányban kell megszavaznia. Ezt azonban újból nem tartották meg, mert az 194 szept. 6-i királyi dekrétum semmisnek jelentette ki az 1938-i alkotmánynak azokat a rendelkezéseit, amelyek az 1923-i alkotmánnyal ellentétben voltak.

Eszel szemben nálunk az alkotmány oly szervesen összeforrott a nemzet lelkével és egyéniségével, hogy félretolása valósággal a nemzet halálát jelentené. ,Ha elvész az alkotmány, elpusztul a nemzet` - ez volt a rendi kor magyarjának hitvallása. Az évszázados történelmi alkotmány tehát, melynek népi szálai annyira a távoli multba ereszkednek vissza és oly változatlanul maradnak meg nemzedékről nemzedékre, a nemzeti lét eltörölhetetlen életerejévé vált. Az alkotmány lerombolása itt a dicső mmult megtagadását jelentené.

III. A MAGYAR ALKOTMÁNY TOVÁBB FEJLESZTÉSE. -- Hogy a magyarság hivatását továbbra is betölthesse á Durvamedencében, ehhez nincs szűksérve évszázados alkotmányos intézményeink alapjukban való megváltoztatására. Bizonyos, hogy az élet ütemének meggyorsulása és az államvezetés fokozódó bonyolultsága egyre növekvő igényeket támaszt. Nálunk azonban a kor követelte népi, szociális és gazdasági célok megvalósíthatók rendkívül rugalmas alkotmányunk keretein belül is. A magyarság vezetői mindig ösztönös megérzéssel tudták az alkotmányos berendezéseket a kor kívánalmainak és a megújuló céloknak megfelelően fejleszteni. Nálunk az alkotmány mindig a századokon át megszentelt, de az ősi szellemben egyre megújuló életformát jelentette. Épen ezért nálunk nem is alkotmányreformról, hanem az alkotmány fejlesztéséről szokás beszélni. A magyarság mindig készséggel valósított meg olyan részletreformokat, amelyek az idők tűzpróbáját már megállották, és történelmi alkotmányának alapelveit nem vetette el. Az alkotmánynak olyan irányú megváltoztatása például, amilyen a német nemzeti szocializmusé, hasznára válhatott egy nemzeti egységben élő, egynemű és számbelileg nagy népnek. Magyarország azonban a visszaszerzett területekkel megszűnt tiszta nemzeti állam lenni, összetétele, hatalmi súlya és céljai egészen mások, mint a Németbirodaloméi.

A nép részvételét a jogszabályok alkotásában már parlamentarizmusnak nevezhetjük. De parlamenti kormányrendszerré csak akkor válik, ha a népképviseleti szerv a jogszabályok végrehajtására is befolyást gyakorol. A tekintélyállamokban a kormány kezében van mind a jogszabályalkotás, mind a végrehajtás. De a tekintélyállamokban és a népképviseleti államokban egyaránt a kormány végzi a jogszabályok szövegezését szakemberek segítségével. A parlament hivatása nem is erre vonatkozik, hanem a fölött dönt, hogy szükség van-e a törvényre és hogy milyen legyen az alapeszméje. Az erről való felfogást azután már teljesen a koreszme irányítja. Az egyén és a közösség, a polgár és az állam viszonyáról korok szerint változik a felfogás. Mint ahogy a társadalomnak az erkölcsről vallott felfogása sem állandó. Individualizmus és univerzalizmus ellentétes eszmeáramlatok gyanánt az emberiség történelmében váltogatják egymást. Nemrég még az egyén volt fontos. Az államnak az volt az egyik főcélja, hogy biztosítsa az egyén szabadságjogait. A liberális demokrácia alkotmányfogalmához tartozott az állampolgárok szabadságainak és jogainak, közönséges törvényekkel nem változtatható alapjogainak, az alkotmánylevélbe való beágyazása. Ezért volt a XIX. század kartális alkotmányainak legfontosabb kérdése az alkotmány nehezített megváltoztatása.

Ma a szociális állam elsőül a közösséget tekinti. Az egyén a közösség szolgája. Ilyen szemléletváltozásban természetesen megváltoztak az állam jogai és az egyén kötelességei is. Nincsenek többé az egyénnek megszerzett alapjogai. A nemzeti szocializmus alkotmányfogalma pedig éppenséggel közeledett a történelmi alkotmányokéhoz amikor az alkotmánynak nehezített változtatási módját elvetette.

Mindezek a mélyreható társadalmi, jogi és gazdasági feladatok azonban a magyar alkotmány keretei közt könnyen megvalósíthatók. A körülöttünk lévő államok merev alkotmányai nem voltak erre alkalmasak. Kereteiket rendszerint forradalmi események feszítették széjjel. A magyar alkotmány alappillérét alkotó Szent Korona tanában már évszázadokkal ezelőtt a közösségi gondolat. a közhatalom gyakorlásának a megosztása és a nemzet öncélúsága jutott kifejezésre. Mivel ebben az eszmében az állam személyiség, az alkotmány nem merevedett meg, hanem élő szervezetként tovább fejlődött. A folytonos fejlődést a Szent Korona eszméjén is a nemzet jogi gondolkodása művelte. Ma sem áll tehát semmi útjában a magyar alkotmány továbbfejlesztésének. Ez a fejlesztés azonban csak magából az alkotmányból történhetik. Nincs olyan társadalmi, jogi; gazdasági vagy kulturális feladat, amelyet alkotmányunk keretei között intézményeink továbbfejlesztésével nem teljesíthetünk. A történelmi alkotmány rugalmassága egyúttal életképessége is. A magvar alkotmány tehát nem lezárt rendszer, s az alkotmányfejlődést a társadalom segíti.

A most dúló világháború után kialakuló új európai rendben is csak az a nemzet fog majd megállani, amelyik állami és alkotmányos berendezéseinek segítségével meg tudja majd őrizni politikai, szociális és gazdasági életét a forradalmi megrázkódtatásoktól. A fejlődés tagadhatatlanul a minél szélesebb körű állami beavatkozás, az ú. n. etatizmus, az államszocializmus felé látszik haladni. Kérdés tárgya volt több alkalommal. hogy magyar alkotmány továbbfejlesztése milyen eszközökkel történjék, hogy el ne sikkadjon az ősi alkotmány hagyományos szelleme.

Mivel az alkotmány az állam szervezete, nyilvánvalóan alkotmány nélkül állam el sem képzelhető. Az abszolút monarchiának is van alkotmánya. A XIX. század óta azonban csak azt az államot nevezik alkotmányos államnak, amelyben az államhatalom működése az állampolgárok részesedésével történik, és ahol az állampolgároknak egyéni és politikai szabadsága biztosítva van. Az ilyen alkotmányosságnak (konstitucionalizmusnak) ellentéte az önkényuralom (abszolutizmus, diktatúra, parancsuralom). Itt az államalkotó egyének nem aktív állampolgárok, hanem csak passzív alattvalók. Alattvalói tehát minden államnak vannak, értve rajtuk az államhatalomnak alávetetteket. Amióta azonban az abszolút államot a modern alkotmányos állam váltotta föl, állampolgárokról csak alkotmányos államban szokás beszélni. Itt az állampolgárok maguk is részt vesznek az államhatalom gyakorlásában részben a jogszabályok alkotásával, részben a kormányzásban és közigazgatásban, valamint a bíráskodásban való közreműködésükkel.

Magyarországon a nemzeti közfelfogás az abszolutizmust sohasem tekintette alkotmányos uralomnak. Alkotmányfejlődésünk tanúsága szerint már korán jelentkeztek nyomai a nép részvételének az államhatalom gyakorlásában. Az 1222-i Aranybulla óta az Árpádok személyes kormányzását lassankint a királyi tanácsban helyt foglaló nagy adományosok korlátozzák (magyar hűbériség) majd Mátyás idejétől már a rendi országgyűlésekkel együtt kormányoznak a királyok. hogy 1848-bon kialakuljon az alkotmányos királyság parlamentáris kormányformája. Mivel azonban nálunk ez a fejlődés szerves volt, és történelmi előzményei is voltak, a parlamentarizmus más irányba fejlődött, mint a merev alkotmányé nyugati államokban.

Ott a gyökértelen parlamentarizmus a liberális demokrácia elfajulásával karöltve a népképviselet csődjét okozta. Nálunk azonban a demokrácia csak azt jelentette, hogy az államhatalom gyakorlása rendi korlátozás nélkül választott népképviseleti szerv közreműködésével történt. Alkotmányunk hajlékonysága és történelmi jellege ellene állt a liberális demokrácia kinövéseinek. Így a magyar alkotmány a XIX. században is nem liberális-kapitalista értelemben vett demokratikus, jóllehet a francia forradalom eszméi a magyar alkotmányt megérintették.

Bennünket átsegített a liberális demokrácia válságain az a körülmény, hogy nem fogadtuk el akkor az általános titkos választójogot és így a pártokra forgácsolódást elkerültük. Ezt a magatartásunkat félreértették és „fél-abszolutizmusnak" bélyegezték. A párizskörnyéki békék korszakában Magyarország gyakran volt e miatt a támadások céltáblája. Ma ez az eljárásunk csak a magyar politikai ösztön helyes megérzését mutatja. A fejlődés tehát nálunk az első világháborút követő két évtizedben nem a liberalizmus irányában haladván, a parlamenti kormányrendszer zökkenő nélkül tovább tudott működni. Ha jelentkeztek is a népképviseletben káros jelenségek, azok alkotmányunk rugalmassága folytán könnyen orvosolhatók voltak és nem okozták a parlamentarizmussal való teljes szakítást, mint a nyugati, csupán forma szerinti demokráciákban.

Parlamenti kormányrendszerünket megóvták az elfajulástól a következő intézmények:

▪         elsőül az államfő bölcs és mérséklő országlása, jogkörének kellő időben való kiterjesztése és ezzel a kormányhatalom megerősítése;

▪         a választójog kiterjesztése és óvatos körülbástyázása a népképviselet színvonalának megőrzése végett;

▪         a kétkamarás országgyűlés visszaállítása és a felsőház sikerült újjászervezése;

▪         a két ház jogkörének egyenlősítése;

▪         végül államférfiaink kormányzó képessége, valamint a pártok önmérséklete és a nemzeti közösség hagyományos megbecsülése.

Míg ugyanis a külföldi parlamentarizmus a pártokra forgácsolódás miatt a legválságosabb korszakát élte, Magyarországon mindig volt erős, kormányképes párt, és mindig volt nemzeti ellenzék, amely a nép közjogi és szociális igényeinek teljesítését sürgette.

Mindezekhez az okokhoz járult az a különbség is az alkotmányos magyar és a külföldi felfogás között, hogy a mienk nem ismerte az egyének alapjogait, az úgynevezett alanyi közjogokat, amelyek például a weimari alkotmányban személyes, elvonhatatlan szabadságjogok gyanánt szerepeltek. A magyar alkotmányra jellemző, hogy az állampolgároknak ezek az úgynevezett szabadságjogai nemhogy nincsenek egyetlen alaptörvénybe foglalva, de több olyan akad közöttük, amelyet még csak nem is törvény, hanem csak kormányrendelet szabályozott. (Igy például az egyesülés és gyülekezés jogát.) A magyar alkotmányjogi felfogás szerint a szabadságjogok is inkább a polgároknak a közösségben elfoglalt helyzetét, a nemzet életébe való bekapcsolódási eszközeit jelentették, nem pedig az állam céljai elé emelt bástyákat, amelyek a közösségtől idegen egyénnek államtalan vagy államellenes szabad teret biztosítanak.

Azt is meg kell mondani, hogy a magyar alkotmány az államhatalmi ágak merev elválasztásában sem utánozta a nyugati demokráciákat. A törvényhozó és végrehajtó hatalom s az utóbbinak kormányzati, közigazgatási és bírói ágai mindig harmonikusan együttműködtek, és az államfői hatalom őrizte közöttük a helyes egyensúlyt.

Az előadottak voltak jórészben az okai, hogy a nemzet alkotmányos úton, vagyis az országgyűlés közreműködésével tudott olyan feladatokat elvégezni, amelyek más államokban csakis forradalmi úton vagy államcsínnyel, a parlament mellőzésével voltak elvégezhetők.

Az első világháborút követő időben a legtöbb parlamentáris államban a parlamentarizmus kinövései, az osztályok uralmát biztosító, önző párturalom és a frakcionalizmus állandó válságokat okoztak. Viszont a feltörő népi forradalmaktól, főleg pedig a bolsevizmus veszélyeitől való félelem, a központi kormányzat erősítését követelte. Mivel ez a reform a merev alkotmányú államokban, ahol tehát az alkotmányt csakis nehezített módon lehetett változtatni, nem történhetett alkotmányos úton, kormányzatuk kénytelen volt a parlament mellőzésével a diktatúrára áttérni. A totalitárius kormányrendszerű államokban a végrehajtó hatalmat gyakorló kormány lényegileg a jogalkotó hatalom teljességét is magához ragadta.

Nálunk ellenben történelmi alkotmányunk rugalmassága folytán mindig maga a törvényhozás ruházta fel a kormányt a törvényhozó hatalom jogkörébe vágó kérdéseknek rendeleti úton való szabályozásával. A törvényhozás azonban e kivételes hatalmat mindig csak korlátolt időre és tárgykörre engedélyezte a törvényhozás állandó és hatékony ellenőrzésével, úgyhogy a kivételes rendelkezések a magyar alkotmány jellegét meg nem változtatták.

Nagy szerencsének mondható alkotmányos fejlődésünk szempontjából, hogy nekünk az idő viszontagságait kiállott, több százados ,jogintézményeink vannak. Ezeket alakítani és alkalmazni tudtuk a korok eszméihez és követelményeihez. Ezeket a jogintézményeinket, ha évszázadokkal ezelőtt nyugati hatások alatt keletkeztek is, tartalommal a nemzeti géniusz töltötte ki. Magyar földön, magyar lélek behatása alatt annyira magyar jogintézményekké váltak, hogy ma már olyanoknak tekinthetők, amelyeket a nemzet fejlesztett ki önmagából. A nádorispán (comes palatínus. pfalzgraf, na dvor zsupan) vagy a királyi (később nemesi) vármegye (comitatus = grófság) frank eredetű ugyan, de a különleges magyar viszonyok történelmi hatása alatt mindkettő sajátos magyar intézménnyé vált.

Az olasz fasizmus és a német nemzeti szocializmus megújhodott nemzeteknek nemzeti alapon való újjáéledése. Nem idegenből, hanem önmagukból termelték ki új állami és társadalmi életformáikat. Ami azonban náluk még csak kísérlet, azt mi már régen megvalósítottuk. Ahogy az olasz és a német nép a régi római, illetőleg germán dicsőség intézményeiben keresi önmagát, nekünk is csak önmagunkban és dicső multunkban kell keresni jövendő boldogulásunkat. Hogy a magyarság, bár belekapcsolódott az Európát egyetemesen átalakító latinitásba, mégsem recipiálta a római jogot, ennek legfőbb oka W e r b ő c z y Tripartitumában keresendő. Hozzá, a hazai joghoz, a nemzet mindig hűen és szívósan ragaszkodott. Ma, amikor a népiség újraébredésének korszakában a németek nem győzik eléggé fájlalni, hogy az idegen római jog náluk kiszorította az ősi törzsi germán jogot, mi jogos büszkeséggel hivatkozhatunk az ősi magyar jogérzék csalhatatlanságára.

Ez a példa is mutatja, hogy ha valamely nemzetnek olyan régi jogintézményei vannak, amelyeket maga fejlesztett ki önmagából, akkor nincs szüksége rá, hogy idegenből vegyen át jogintézményeket, miként tegnapról mára keletkezett új államok. Ha ezeréves multú, a nemzet lelkével és egyéniségével összeforrott, történelmi alkotmánnyal bíró nemzet elvetné és nem fejlesztené tovább ősi alkotmányos intézményeit, hanem idegen kísérleteket importálna, ez nemcsak magában a nemzetben rendíthetné meg az önbizalmat, de idegenekben is csökkentené vele szemben a megbecsülést.

2. A magyar alkotmány alapeszméje: a Szent Korona tana.

A helyes magyar közjogi felfogás a magyar alkotmány alapját a Szent Korona tanában látja. Az állam jogi személyiségének ebben a nagyszabású elméletében messze megelőztük Nyugatot már akkor, amikor ott az államot csak egyesek magánjogi jogosítványaira töredezve telekintették. A Szent Korona tana két gondolatnak: a koronaeszmének és az államtestről vallott organikus felfogásnak egyesítéséből származott. Így voltaképen a magyar alkotmányfejlődésben kellene foglalkozni vele, mivel azonban a Szent Korona tana ma is élő jog, úgyhogy a magyar alkotmányjog alapfogalmai és különleges intézményei csakis segítségével érthetők és magyarázhatók meg, azért szükségesnek látszott e részben külön való tárgyalása.

I. A KORONAESZME. - Mint oly sok más középkori gondolat, a Szent Korona eszméje is egyházi eredetű. A XI. és XII. században már mindenütt a korona jelképezi a királyi hatalmat. A középkor szeretett konkrét tárgyakhoz fűzni elvont fogalmakat, vagyis szimbolizálni. Ilyen jelkép volt nálunk az olasz földről, francia származású pápától, német jóváhagyással hozott korona. Eleinte Magyarországon is a koronaeszme a királyi méltóságot jelenti (corona regia). Ilyen értelemben jelenik meg Szent István Intelmeiben, amely Szent István első törvénykönyveként szerepel a Corpus Juris Hungariciban, valamint legendáinkban és krónikáinkban. Okleveleinkben először 1197-ben fordul elő ilyen értelemben, és használata a XIII. században már egészen közkeletűvé válik. Míg azonban az általános európai szemléletben a koronaeszmének dologi eleme volt túlnyomó, Magyarországon a személyi vonatkozások, a hűséggel való kapcsolat, a koronának tett szolgálatok és hasonlók nyomósabbak.

Ennek az eltérésnek oka a magyar államszervezetnek a nyugatitól különbözői jellegében rejlett. A pogány lovasnépnek a keleti pusztákról hozott államszemlélete erősebb királyi hatalmat kívánt, amely a vérség és az öröklés jogán nyugodott. Magyarország kezdettől fogva jellegzetes regnum haereditarium volt, úgyhogy a családi öröklési jog volt a koronának, vagyis a királyi hatalomnak az alapja. A kettőnek ez a szoros kapcsolata, amelyben tehát hatalom és jelkép még nem vált el egymástól, a magyar koronaeszmének legjellemzőbb és az általános európaitól leginkább megkülönböztető sajátsága.

Négy évszázadig, egészen Zsigmondig marad meg a koronának ez a király személyéhez kapcsolódó jelentése. Attól kezdve, hogy Istvánt szentté avatták, szent ereklye lett maga a tárgy is. S a XIII. század közepétől fogva, amióta a „szent" jelzővel emlegetik, ebben a magyarságnak az uralkodóház hatalmának eredetébe és mágikus elhivatottságába vetett, azaz karizmatikus hite is megnyilvánult. Csupán a XIV-ik század végén szakadt el a Szent Korona eszméje a király személyétől és vált a magyar állam jelképévé (corona regni). Ekkor kifelé a korona már az ország szimboluma. Egy 1387. évi oklevél „a dalmát részeknek a magyar korona vagy királyság iránt tartozó hűségéről" szól. Az 1440. évi oklevél, amelyet a rendek I. Ulászló király koronázása alkalmából adtak ki, megállapítja a Szent Korona misztériumát. Ennek szövege szerint azonban a hatalom átruházója többé nem az egyház, mint volt az Árpádok korában, nem is az ország nagyjai, mint az Anjouk és Zsigmond idejében volt, hanem az ország rendjei, akik a nemzetet képviselik. Az új hatalomátruházási tan tehát a régebben szentnek tartott alapot, vagyis az isteni és vérségi vonatkozásokat elvetve, a korona „virtusát" külföldi mintára az országlakók hozzájárulásától teszi függővé. Már az Árpádok kihalását követő trónutódlási zavarok közepette egyre inkább megnyilvánul a Szent Koronának jogteremtő ereje: quasi in eo sit jus regium constitutum. Így Károly Róbert csak akkor vált valóban királlyá, amikor 1310-ben - immár harmadszor) - Szent István koronájával is megkoronázták. 1440-ben pedig kijelentik a rendek, hogy „a koronázas mindíg az országlakók akaratától függ, és a korona hatékonysága és ereje az ő jóváhagyásukon alapul."

Ettől kezdve tehát a korona fogalma átalakul. Azelőtt a közjogi viszonyok az országlakók és a király személye közt állottak fenn, az alattvalók a királynak tartoztak hűséggel. Most a hatalmi változások következtében, amikor interregnumok alatt az országlakóké a főhatalom, és gyakorivá válnak a királyválasztások: az államhatalom alanya a Szent Korona lesz, és a jogviszonyok a korona és az országlakók közt alakulnak ki. E kor alkotmányváltozásának megfelelően a király helyett a koronát illeti meg a hűség, az ország lakói a Szent Korona alattvalóivá válnak. A Szent Koronának joga van az ország területére, tőle ered a birtokadomány, és az elkobzott vagy urafogyott birtokok reá szállnak vissza. A Szent Korona válik főkép a birodalom egységének jelképévé, sőt kifejezi a benne rejlő területek összefoglalását is, az országok tőle szakadnak el és fennhatósága alá kerülnek vissza, a melléktartományok és előországok hozzá hívek. Szinte meghatódottsággal olvassuk ma az egykori magyar nagyhatalom részeinek hűséges ragaszkodását, amikor Raguza 1426-bon így ír: „Amint a test nem lehet lélek nélkül, úgy nem maradthat fenn ez a kis közösség a hegyek szakadékai, a tenger hullámai és a viharok közepette, mint szikla, Magyarország Szent Koronájának kegye és védelme nélkül."

II. AZ ORGANIKUS ÁLLAMFELFOGÁS. - A Szent Korona eszméjében a következő fejlődési fokozat volt a koronaeszmének az organikus államfelfogással való egyesülése. Mint maga a koronaeszme, ez a felfogás is egyházi eredetű, és mindenfelé létrehozza az országtest gondolatát: a koronát testnek tekintik, a rendeket pedig e test tagjainak. A magyar fejlődés azonban ennél tovább ment, mert nemcsak a mágnásokat, a nagybirtokosokat és nemcsak a területrészeket tekintette a Szent Korona tagjainak, hanem valamennyi nemest, a legszegényebbet is, tehát a nemzet minden tagját, mert a rendi felfogás szerint akkor a nemesek alkották a nemzetet.

Ezt az alapelvet először a magyar jog nagy rendszerezője,  W e r b ő c z y  I s t v á n mondja ki, aki egyesíti a magyar politikai gondolkozásban addig eredetileg különálló és külön fejlődő két tant. W e r b ő c z y, aki az eszmetörténeti előzményeket logikusan átgondolta, először írásban megörökítette a korábbi fejlődést feltüntető gondolatoknak a köztudatban élő eredményeit, majd pedig a magyar köznemesség szemléletéből kimutatta, hogy a magyar államgondolat széles népi alapokon fekvő eszme. Így alkotta meg  W e r b ő c z y Hármaskönyvében a koronaeszméből és az organikus államfelfogásból a Szent Korona tanát.

III. A SZENT KORONA TANA. - E tan lényege a következő. A nép az államhatalmat a koronázással ruházza a királyra. Jogérvényesen királyt koronázni azonban csak a Szent Koronával lehet. A király tehát hatalmát a nemzettől és annak tekintélyétől bírja (a communitate et communitatis ab auctoritate). Ennélfogva a király a teljes államhatalmat csak akkor gyakorolhatja, ha a nemzet az országgyűlés által megkoronázta és így az országlás és kormányzás hatalmát (regimen et gubernium) a királyra ruházta. Szent Korona fogalmában ilymódon a király és a nemzet úgy egyesül, hogy a király a feje a Szent Koronának (caput Sacrae Regni Coronae), a nemzet pedig a tagjait teszi ki (membra Sacrae Regni Coronae). Ahol a kettő együtt van, ott van a Szent Korona egész teste (totum corpus Sacrae Regni Coronae). E testnek szimbolumát, a Szent Koronát a tagok választás útján ruházták át egy főre. Később pedig az örökösödés útján trónralépő csak olymódon jutott a teljes királyi hatalomkör birtokába, ha magát az ország Szent Koronájával megkoronáztatta. Csak a koronázással szerzi meg magának a király a jogot a nemesség- és birtokadományozásra. Mivel minden nemes egyaránt a Szent Korona tagja és minden nemes egyaránt az ő akaratából megkoronázott királynak a hatalma alatt áll, nem különböznek egymástól a köznemesség és főnemesség jogai.

A We r b ő c z y-féle Tripartitumban megőrzött Szent Korona elmélet alapjává vált az egész magyar alkotmányjognak. Századok alatt egyre csökkent a koronának egyházi, és egyre nőtt a közjogi jellege. A Szent Korona tanában a korona nem tárgy többé, hanem természetfölötti eszmeiségbe emelkedett, corpus mysticummá vált, azaz megszemélyesítőjévé a benne eszmei egységben egyesült millió és millió nemzettagnak. valamint a királyi hatalomnak. Ennek az elméletnek a segítségével a magyar közjogi felfogás olyan államszervezetet létesített, amely különbözik a nyugati államokétól. Míg ott a hűbéri viszonyból kifejlődő, az államot a fejedelem és a rendi testületek közt szerződésként felfogó, tehát tisztán magánjogi szemlélet válik az államélet alapjává: addig nálunk a Szent Korona eszme erős közjogi irányzatot fejleszt ki az egységes alattvalói köteléknek legalább is a nemességre vonatkozó eszméjében, amitől már csak egy lépés hiányzott az állampolgárok egyetemére való kiterjesztéshez.

A magyar államszemléletnek tehát tengelye a Szent Korona közjogi fogalma. Ennek is alapkérdése a hatalom átruházásának elmélete. Az organikus államszemléletnek egyik különlegesen magyar alakja a hatalomátruházásnak a magyar Szent Korona tanában megnyilatkozó módja. A lex regia útján végbemenő translatio imperii római eredetű elmélete alapján Nyugaton kifejlődött hatalomátruházási elméletekkel szemben ott van a nagy elvi különbség, hogy W e r b ő c z y koncepciójában a nemzet a maga hatalmát nem közvetlenül a királyra, hanem a koronára ruházza és csak a korona útján a megkoronázott királyra. Nálunk tehát az államhatalomnak alanya továbbra is a korona marad. E mellett W e r b ő c z az uralkodói hatalom mechanikus-racionalisztikus keletkezési módját az organikus államelfogás eszméje szerint módosítja. A. hangsúlyt ugyanis nem egyszerűen a nemzet részéről történő egyoldalú, hanem a kölcsönös hatalomátruházásra helyezi. „A fejedelmet a nemesek választják, és a nemeseket is csak :a fejedelem teszi azokká." (Tripartitum I, 3, 7. §.) A hangsúly így a viszonosság elvén nyugszik, mert az egész nemesség a királytól van, viszont a királyi hatalom az egész nemességtől.

A Szent Korona elméletének egyik általános államtani jelentősége tehát abban rejlik. hogy a nemzet a maga hatalmát a Szent Koronával jelképezett államra ruházta, amely pedig a kiralyt és nemzetet egységbe összefogyató, felettük álló, különlétű egész. Ebből következik, hogy az államhatalom a koronáé, nem pedig az uralkodó magánjogi tulajdona, patrimoniuma. E nézet szerint tehát a hatalom közjogi természetű, s a király nemcsak alkotóeleme, de az államhatalom egy részének birtokosaként szerve is az államnak. Az uralomnak alanya nem az uralkodó és nem a nép, hanem a Szent Korona, vagyis maga az állam, a tagok személyiségétől különvált, felettük álló jogi személy. A Szent Korona tanának így másik nagy államtani elve, hogy benne az állam jogi személyiségének elve jut kifejezésre. Ez az elv már abban a korban érvényesült, amikor más népeknél az államot alkotó elemeivel azonosították.

Nálunk tehát a főhatalom megosztottsága, a nemzet részvétele a közhatalom gyakorlásában a kormányzat legmagasabb régióitól le a vármegyei önkormányzatig az államot élő személyiségként láttatja. Ebben az elgondolásban az állam nemcsak eszköz a népi célok megvalósítására (mint pl. a német nemzeti szocializmusban), hanem az állam magával a közhatalmi szervezetében élő nemzettel azonosul. Míg másutt a monarchikus gondolat a fejedelmi szuverénitásban jegecesedett ki és azt jelentette, hogy az államhatalom az uralkodóé, s a népnek csak annyi joga van, amennyit neki az uralkodói jog átenged: addig nálunk a Szent Korona elméletén sarkalló államszuverénitási elv alapján minden jog a Szent Koronáé, illetőleg az általa jelképezett államé, s a királyt csak az a hatalomkör illeti, amelyet a nemzet a koronázással ráruház. A nemzet az államhatalom gyakorlásában osztozkodik királyával, mégpedig minden hatalomban: a törvényhozóban ép úgy, mint a végrehajtóban.

A magyar Szent Korona tana így már a W e r b ő c z y től ránk maradt fogalmazása szerint a XIV. században eljutott az állam jogi személyiségének, jogalanyiságának és szuverénitásának a gondolatához. Ami külföldön a XIX. század első harmadáig még csak nem is következetesen átgondolt tudományos elmélet, Magyarországon már a középkorban élő jogi valóság volt.

A Szent Korona tana azonban nemcsak történelmi értékű, hanem ma is él és hat. A magyar alkotmányjog alapfogalmai és különleges intézményei csakis segítségével magyarázhatók és érthetők meg. Területi jelentéséből fejlődött ki szervesen az integritás gondolata, amely azt jelenti, hogy egy talpalatnyi föld sem idegeníthető el jogosan a Szent Korona birtokából más felségjog körébe. A Szent Korona tanának egyik főjelentősége a magyar birodalmi gondolat. A megnagyobbodott és további teljes kiegészülésre váró magyar állam európai hivatásának betöltése jórészt attól függ, hogy milyen új tartalommal tudja megtölteni ezt a mindig korszerű ősi állameszmét, amelyről szellemesen állapította meg egy nagy magyar jogász, hogy „a Szentkorona eszméje nem egyéb, mint sajátosan stilizált nemzeti önfennhatóság" (G r o s s c h m i d).

Annyira sajátosan magyarrá vált ez az elmélet, hogy külföldi csak nehezen tudja megérteni azt az államalkotó gondolatot, mely szerint Magyarország akkor is királyság, ha a korona átmenetileg a király fejét nem ékesíti, hanem őt helyettesítőleg az államfői hatalmat kormányzó gyakorolja. Csodálatosképen talán még nagyobb volt a Szent Koronának a hatalma történelmünknek azokban a szakaiban, amikor a trón betöltése nem volt lehetséges. Most is nemzeti hagyományaink szellemében rendelte el az 1930:XXXIV. tc., hogy a bíróságok a Szent Korona nevében hozzák ítéleteiket. Ugyanilyen elgondolás irányította törvényhozásunkat, amikor 1938 óta a Felvidék, Kárpátalja, Erdély és a Délvidék visszatért részeit a „Magyar Szent Korona területébe" kebelezte vissza.

Az az állameszme, amelynek kialakításán évszázadok nemzedékei fáradoztak, bár alapjai az európai kultúrnépek egyetemes egyházi tanításaiban gyökereztek, annyira magyarrá vált, hogy nem is maradhatott pusztán elvont elmélet. Ez a szent ereklye a történelem szükségszerűségénél fogva nem lehetett egyszerű szimbólum, hanem a nemzeti élet erőforrásává változott. A Szent Korona tana nemcsak a hűbériség nyomasztó rendszerétől, vagy a rendiség szélsőséges dualizmusától és az uralkodói abszolutizmustól mentett meg bennünket, hanem megőrizte a lelkek számára az összetartozás és a területi épség gondolatát történelmünk balsorsában is, amikor az ország török uralom alatt három részre oszlott (1526), vagy amikor az országot szétdarabolták (1919).

A Szent Korona hatalma és az eszméjén felépülő közjogi tan tehát továbbra is él és hat s miként a multban, a jövőben is bölcs útmutatással jelöli a helyes irányt a nemzetnek, amerre haladnia kell.

3. A magyar alkotmányjog rendszere.

I. AZ ALKOTMÁNYJOG FOGALMA. Valamely írásba foglalt alkotmány tárgyalásának rendszerét megadja maga az alkotmánylevél. Így születtek meg a külföldi alkotmányokhoz írt kommentárok. Történelmi alkotmányunk rendelkezéseinek megismertetése rendszerezést tesz szükségessé.

Az alkotmány az államnak az az alaprendje, amelyből minden más jog származtatható. Az alkotmány látja el az államot akaró és cselekvő szervekkel. Ezek segítségével végzi az állam ügyeinek intézését és válik jogi személyiséggé. A jogi személy abban különbözik az embertől, mint természeti személytől, hogy több ember közülete, amely jogoknak és kötelességeknek alanya. Itt tehát több emberből álló közület gyakorol jogokat és kötelességeket. Ilyen közületek a társulatok, egyesületek, de maga az állam is, és az államon belül levő s az államhoz hasonló egyéb közületek, mint a törvényhatóságok, községek, kamarák stb.

Az állam tehát, mint minden jogi személy, emberek közreműködésével, emberi cselekményekkel végzi életfeladatait. Más szóval az alkotmányában meghatározott szervek segítségével igazgatja magát. Míg tehát az alkotmány az államban nyugvó, meredt mozzanatot képvisel, addig közigazgatásában a tevékeny, cselekvő, aktív állam jelenik meg előttünk. Ilyen értelemben minden állami tevékenység közigazgatás, még a törvényhozás is, mert a jogszabályalkotást is önigazgatása céljából végzi az állam.

A politikai, azaz államtani tudomány azonban alkotmányon többnyire a legmagasabb rendű közjogi szabályok foglalatát érti. Az alkotmány csak az állami főszerveket és működésüket szabályozza. Ezt a jogot alkotmányjognak, vagy szűkebb értelemben vett közjognak szokták nevezni. Az egész jogrendszer ugyanis közjogra és magánjogra oszlik fel. A közjognak ágai az államjog, a büntetőjog és a törvénykezési vagy perjoga Az államjog azután két csoportra oszlik: az alkotmányjogra és a közigazgatási jogra.

Tüzetesebben meghatározva tehát az alkotmányjog a közjognak az az ága, amelynek tárgya az állam szerveinek jogállása, működése és hatásköre. Ennek keretében szó van az államszervek egymáshoz és az állampolgárokhoz való viszonyáról is.

Nyilvánvaló, hogy e meghatározás szerint az alkotmányjogba tartoznék az államszerveknek egész rendje az államhatalmi főszervektől le a legjelentéktelenebb államszervekig. Ide tartoznának tehát a közigazgatási és bírósági hatóságok szervezeti szabályai is. Célszerűségi okokból azonban az állami szervezet utóbb említett részeit a közjog önállósult másik ágaiban: a közigazgatási jogban és a perjogban szokták tárgyalni. Az alkotmányjog tehát ezek szerint mindössze az állam alapintézményeinek szervezetét és működését meghatározó jogszabályok foglalata. Az állam alapintézményeinek, az államhatalmi főszerveknek pedig az állami akaratot létrehozó szervezeteket tekintik.

Kétségtelen, hogy e felfogásba belelátszik az államhatalmak megosztásáról szóló elmélet is, mert a szuverén állami akarat kinyilvánítása az állami jogalkotás. E szerint tehát az alkotmányjog az állami jogalkotás folyamatára és szervezetére vonatkozó jogszabályok összessége. Ennek folytán az alkotmányjog tulajdonkép legnagyobbrészt azoknak a ma már rendkívül bonyolult szabályoknak a foglalata, amelyek azt írják elő, hogy miként kell az új jogszabályoknak a jog szerint létrejönniök.

II. A MAGYAR ALKOTMÁNYJOG TÁRGYALÁSANAK RENDSZERE. - A magyar alkotmányjog tárgyalásának helyes rendszere tehát azt kívánja, hogy a Rendszeres rész két fejezetből alakuljon. Az első lesz a kútfők tana. Ez nemcsak fogalmilag tartozik az alkotmányjog és főleg az alkotmányjog körébe, hanem különösen nagy jelentősége van a magyar alkotmányjogban. Míg ugyanis az írott alkotmányoknál az alkotmányjog forrása magában az alkotmánytörvényben, a kartában pontosan és kimerítően megtalálható, addig a mi történelmi alkotmányunkban legelőbb azoknak a forrásoknak ismerete szükséges, amelyekből a jogot merítjük.

A magyar alkotmányjog rendszerének második fejezete az alkotmánynak mint az államhatalom jogi szervezetének kérdésével foglalkozik. Kiindulva ugyanis az állam fogalmából, az állam lényegileg cselekvések összessége. Végeredményében tehát az állami tevékenység is emberi cselekvéseknek sorozata; mégpedig csakis olyan emberi cselekvéseké, amelyeket a jog rendelkezése alapján állami cselekvéseknek kell minősítenünk. Hogy az ember a jog felhatalmazása alapján állami működést fejtsen ki, ehhez szükséges, hogy szervezetének és működésének szabályait a jog meghatározza. Ez az alkotmányjog feladata. Az alkotmányjogi tehát végeredményében az állam alapintézményeinek szervezetét és működését meghatározó jogszabályok foglalata.

Ebből a dinamikus szemléletből nézve, az alkotmányjog tárgyalását leghelyesebb az állam szerveinek fejtegetésével kezdeni. A szervezetnél külön lehetne választani, hogy a szervezet kikből áll, aztán hogy egy-egy szerv milyen feladatokat végez (az államszervek működése), és végül hogy kikre, illetőleg milyen területre terjed ki az illető államszerv hatásköre. Ebben az összefoglaló vázlatunkban azonban mindezekre a kérdésekre a szervekről szólva igyekeztünk röviden felelni.

Mivel az államot közkeletűen úgy szokták meghatározni, hogy valamely területen élő nép, amelyet az államhatalom jogi szervezete, az alkotmány foglal egységbe: ebből következik, hogy logikai sorrendben a szervezet után kell rátérni az államhatalom személyi kiterjedésére, a népre. amely részben alanya, részben pedig tárgya az államhatalomnak. Végül harmadsorban kerülhet tárgyalásra az államhatalom térbeli kiterjedése, az államterület mint járulékos rész, amelyre tehát az államhatalom működése kiterjed.

Ezt a két fejezetből álló Rendszeres részt megelőzi egy Bevezetés a magyar alkotmány fogalmáról, azután a Szent Korona tanáról, mint a magyar alkotmány alapeszméjéről. Végül pedig a magyar alkotmány történelmi alapjainak egészen vázlatos bemutatása a Bevezetés és a Rendszeres rész közé iktatott Történelmi részben foglal helyet. Itt egyrészt a magyar alkotmányfejlődés jogi és politikai, másrészt területi alapjai kerülnek tárgyalásra, hogy a tételes joganyagot magába foglaló Rendszeres rész mentesüljön a. történelmi anyagtól.

Vissza az oldal tetejére