Megjegyzések a bemutató levélhez

Egyetértek levelének azzal a kijelentésével, amely szerint az ember (a személy) szerepét jobban kellene hangsúlyozni a közgazdasági elméleti modellekben. A legfőbb problémám ezzel kapcsolatban azonban az, hogy az emberi személy misztérium. A Lételméletben erre utalok, amikor arról írok, hogy „az alanyi létet … nem tudjuk szabatos fogalmakba zárni, legfeljebb csak körülírására vállalkozhatunk… Alanyiságunk tárgya lehet különféle szaktudományoknak: vizsgálhatja a lélektan, a biológia, a fiziológia stb. Ám mindazt, amit e tudományok elmondanak vagy elmondhatnak róla, burkoltan és bennfoglaltan már jelzi az alanyi lét kifejezés. Az is bizonyos, hogy az említett tudományok bármilyen sokrétű rétegfelvételt készítenek is alanyiságunkról, titokzatos és mélységes valóságát sohasem tudják hiánytalanul megragadni. A lét elnevezés erre a kimeríthetetlenségre is utal.”

Bár az alanyi lét vagy a személy felfoghatatlan és filozófiai fogalmakkal megfelelő módon leírhatatlan misztérium, a történelem folyamán sokan és sokféleképpen megkísérelték, hogy filozófiai fogalmakkal értelmezzék a személy valóságát, és különféle módokon, különféle „fogalmi sablonokkal” írták körül az alanyi lét misztériumát.

Nézzünk néhány példát, amelyek közül többet Ön is megemlít írásában:

Boethius (5-6. sz.) szerint a személy értelmes természetű egyedi szubsztancia (vö. De duabus naturis, III).

Aquinói Tamás (13. sz.) három oldalról közelíti meg a személy (lat. persona; gör. hüposztaszisz vagy proszópon) titokzatos valóságát: Első megközelítésben a személy szubzisztáló, közölhetetlen és méltósággal rendelkező valóság (vö. I q. 29 a. 3). A szubzisztáló szó arra utal, rendelkezik azzal a tökéletességgel, amely a faj szempontjából teljes egyedi természetet önmagában fennállóvá és közölhetetlenné teszi. A személy nem csupán az általánosnak egyik esete, hanem a szó legszorosabb értelmében egyedi valóság. A személy közölhetetlen lét (vö. I q. 29 a. 3 ad 4). A közölhetetlenség azt jelenti, hogy a személyt nem lehet felvenni, más személybe beolvasztani (vö. De potentia q. 9 a. 2 ). A személy megismételhetetlen, pótolhatatlan és kiváló méltósággal rendelkező valóság (vö. De potentia q. 9 a. 3). Kiváló méltóságánál fogva a személy öncél (vö. III. Sent. d. 35 q. 1 a. 4 sol. 1), azaz nem lenne szabad csupán eszközként használni. – Második megközelítésben a személy az a szubzisztáló valóság, aki az ész és a szabad akarat képességével rendelkezik (vö. De potentia q. 9 a. 3). A személyként való lét tehát a szabad akaratot is feltételezi: személy az, aki „ura cselekedeteinek” (vö. I q. 29 a. 1). Az ész és a szabad akarat képességével együtt jár a felelősség: a személy erkölcsi és jogi szempontból felelős tetteiért.– Harmadik megközelítésben a személy más személyeket feltételező valóság, aki szabad önközlésre és szeretetre képes. A személy kibontakozása, azaz a tevékenységben formálódó személyiség létrejötte más személyek jelenlétét föltételezi (vö. De regimine principum 1,1 és 4,3). S minthogy a szellem a lét teljességére irányul (vö. Summa contra Gentiles. 1,43), a személy Istenre nyitott, Istenre vonatkozó lény. Velejárója a szabad önközlés (lat. communicatio) képessége. Ez az önközlés nem áll ellentétben a személy közölhetetlenségével, mert az ember az önközlésben nem személyiségének alapját vagy magvát adja át a másik embernek, hanem lélektani értelemben vett személyes világából, személyiségéből ajándékoz valamit a másiknak. A kommunikáció legmagasabb formája a szeretet (gör. agapé; lat. charitas). A másik ember szabad kibontakozását biztosító szeretetre csak a személy képes, és ilyen szeretet csak személyek között lehetséges (vö. I q. 20 a. 2). A szeretet extatikussá, dialogikus jellegűvé teszi a személyt: a szerető lény saját világával ajándékozza meg a másikat, s közben részesül a másik ember személyes értékeiből (vö. I q. 20 a. 2). Szent Tamás arra is figyelmeztet, hogy a személy teljes kibontakozása csak az Isten iránti szeretetben lehetséges: „ha silány és esendő dolgokat szeretünk, ingatagokká válunk; ha azonban Istent szeretjük, istenivé válunk” (vö. Opusculum III 2.).

John Locke (17. sz.) személyen pusztán a tudatos létezőt érti (vö. An Essay Concerning Human Understanding II, 27, § 9).

Immanuel Kant (18. sz.) is a tudatosságot hangsúlyozza: „ami saját magának számbeli azonosságáról különböző időkben tudattal bír, az ennyiben személy” (vö. Kritik der reinen Vernuft A 361. Gyakorlati szempontból pedig a személy rangját és méltóságát hangsúlyozza. Ezért állítja: követelmény, hogy „az emberséget mind magamban, mind mindenki más személyében mindenkor mint célt, sohasem mint pusztán eszközt” használjam (Grundlegung zur Metaphysik der Sitten, II).

G. W. Fr. Hegel (18-19. sz.) – bár a személy szabadságát és méltóságát is hangsúlyozza –, a személy fogalmát elsősorban a tulajdon-igénnyel és mások elismerésével kapcsolja össze (vö. Enciklopédia, III. 488),

Ludwig Wittgenstein (20. sz.) szerint a szubjektum (én, lélek vagy személy) a misztikum világába tartozik: a szubjektum nem tartozik a világhoz, de ő a világ határa (vö. TLP 5.632). A misztikumot azonban nem lehet fogalmilag megérteni, s nem lehet róla tudományos kifejezésekkel és fogalmakkal értelmesen beszélni. Márpedig – mondja Wittgenstein – „amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell” (TLP 7).

A rövid filozófiatörténeti áttekintést követően felvetődik a kérdés: vajon a felsorolt leírások, személy-definíciók közül melyiket célszerű használni? Jómagam nem tudnék válaszolni a kérdésre. Személyes meggyőződésem az, hogy a legjobb filozófiai megközelítés az, amelyik a személyt felfoghatatlan, kimondhatatlan, önmagát szeretetben ajándékozni tudó titoknak, misztériumnak tekinti. Kérdés azonban, hogy a misztérium filozófiai-teológiai fogalmával tud-e valamit kezdeni az empirikus módszerekkel kutató és szabatos szaktudományos fogalmakat használó közgazdaságtudomány. Másként fogalmazva és az Ön szavait is idézve: nem látom be, hogy hogyan lehetne betájolni „az axiomatika módszerét úgy, hogy azzal a személy fogalmát és például a személyt mint alapelemet tartalmazó rendszert elvi általánosságban (deduktív módon) érdemben tárgyalni lehessen”.

Turay Alfréd